Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-09 / 132. szám
141 KULTÚRA 2020. június 9. I www.ujszo.com Az író volt az est hatodik főszereplője Ismét játssza Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című nagy sikerű darabját a pozsonyi Astorka Színház A pozsonyi Stukker izgalmas zárójelenete (SzkárossyZsuzsa felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Megszabott számú nézősereg és szalaggal étkötött ülőhelyek előtt csaknem három hónapos szünet után a múlt hét végén újra játszott a pozsonyi Astorka Színház. Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című, huszonkét éve futó darabjával folytatódott az idei, meglehetősen rendhagyó évad. Rendhagyó volt maga az előadás is. Kivételes hangulatát a darab öt szereplője, Vlado Kobielsky, Juraj Kemka, Jakab Róbert, Marián Miezga és LukáS Latinák biztosította, akik 1998 óta folyamatosan játsszák Görgey Gábor groteszk lélektani drámáját. A színművészeti főiskola növendékei voltak, amikor először álltak közönség elé a magyarországi és külföldi színpadokon akkor már sokszor megrendezett művel, s az elmúlt több mint két évtized során ők maguk is több helyen vendégszerepeitek vele a világban. A kivételes hangulat a színház újbóli kapunyitásából és a legendás csapat hatalmas játékkedvéből eredt, az est ünnepi pillanatai azonban már magához a szerzőhöz kötődtek, aki telefonos bejelentkezésével és mesterien megkomponált mondataival lett az est hatodik főszereplője. Élő kapcsolása azonban nemcsak a nézők, hanem a színészek számára is meglepetés volt. A hatalombirtoklás abszurd komédiáját ezúttal ugyan egy kisebb nézősereg láthatta, ám a taps így is hangosan zúgott. Azt szakította meg a szerző váratlan beköszönése, amelyet Vlado Cemy, a társulat igazgatója vezetett fel finoman kitapintva azt a pillanatot, amikor az öt játékosról még nem vált le a darabbeli öt embertípus. Az ódon eleganciájú Méltóságos úr, K. Müller, a kispolgár, Kiss, az értelmiségi, Cuki, az alvilági alak és Márton, a parasztgazda. Életre keltőikkel még jóval az előadás előtt beszélgettem. „Sokféle közönsége volt már ennek az előadásnak - állapította meg Vlado Kobielsky. - Abban az évben, amikor mi is kaszámyalakók voltunk, katonáknak játszottuk. Sokan közülük akkor láttak először színházi előadást. A koronavírus most minket állított különleges helyzet elé. Hetven embernek játszani nem ugyanolyan érzés, mint kétszázharmincnak, de a főiskola bemutatótermébe még hetvenen sem fértek be, mégis minden alkalommal tomboló sikerünk volt. A koronavírus által előállt helyzet színészként nem rázott meg lelkileg. Kikapcsoltam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy búslakodtam. Én már abba is beletörődtem, hogy csak szeptemberben nyit a színház. Természetesen nagyon örülök, hogy ennek a kurta évadnak mégsem néma csend lett a vége, és hogy épp a Stukker hozott vissza a színpadra. Görgey Gábor fenomenális darabja sajnos ma is érvényes, ezért a nézők az előadás legapróbb momentumára is érzékenyen reagálnak.” „Igaz, hogy három hónapos szünet után került ismét műsorra a darab, de ha fél év után játszanánk, akkor sem lennék berezelve - állítja Juraj Kemka. - A bemutató eufóriáj ára már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy attól a naptól fogva erről az előadásról szólt az életünk. Harmadévesek voltunk, ezzel az előadással nyertünk a nyitrai színházi fesztiválon. Szabadon szárnyaltunk mind az öten, nem volt még más elfoglaltságunk. Ma rengeteg munkánk van, otthon vár bennünket a család, az élet tele van gonddal, kötelességgel. Már nem pusztán ennek a darabnak élünk. Azt a másfél órát azonban, amelyet a Stukkerrel töltünk, mindannyian rettenetesen élvezzük. A színpadon pillanatok alatt egymásra hangolódunk, az előadás végén pedig mindig megbeszéljük, hogy sikerült-e belevinnünk mindazt, amit annak idején Peter Mankovecky, a darab rendezője elvárt tőlünk. Nem engedjük, hogy akár csak egyetlen fontos momentum is elillanjon belőle.” „Nekem hiányzott már a Stukker - vallja be Jakab Róbert. - Sokszor megfordult a fejemben, hogy jó lenne már újra játszani, mert a legnagyobb kedvem mindig ehhez a darabhoz van. Ezt egyikünk sem rutinból játssza, ami igazán nagy csoda. A Stukker még mindig ünnepet jelent számunkra. Most tartunk a 438. előadásnál. A 450-en pezsgőt fogunk bontani.” „A Stukker már az énem részévé vált, mint a vérem, az ereimben csörgedezik -jelenti ki Marián Miezga. - A szöveg bizonyos részeit minden előadás előtt átvesszük, összemondjuk. Az emlékezet meg tudja csalni az embert, de mindent megteszünk azért, hogy karbantartsuk az előadást. Havonta kétszer játsszuk csak, nehogy megunjuk. Vigyázunk rá. Féltjük az örömünket. Egy ilyen különleges élményre lélekben is fel kell készülni.” „Nekem tizenöt éve nincs meg a példányom - súgja Lukás Latinák. - Elhagytam valahol. Egyelőre nem izgulok, hiszen nagyon mélyen gyökerezik az agyamban a szöveg. De mivel megígértük a szerzőnek, hogy életünk végéig játszani fogjuk a darabot, tisztában vagyok vele, hogy eljön majd az a nap, amikor hiányozni fog, hogy otthon nem tudok belelapozni a könyvbe. Remélem, sokáig hagyatkozhatom még az emlékezetemre. A legjobb helyzetben ebből a szempontból Vlado van közülünk. Ő ugyanis egy szenilis öregurat játszik. Ha szöveget téveszt, nála nem feltűnő. Ha ez velünk fordul elő, nagyon gyorsan észbe kell kapnunk.” Görgey Gábor rövid beszédében örömét fejezte ki, hogy a színház az ő darabjával és öt kiváló színészbarátjával kezdte meg az újjászületését. A hatalom komédiája után ellenpéldaként hozta fel Igor Matovic szlovák kormányfő múlt heti Facebookbejegyzését, amelyben őszintén bocsánatot kér tőlünk, itt élő magyaroktól a múltban elszenvedett igazságtalanságokért. „Trianon 100. évfordulója alkalmából ön nagyszerű és történelmi jelentőségű gondolatot fogalmazott meg. Nem vagyunk ellenségek, közeli testvérek vagyunk, bár anyáink más nyelven tanítottak minket beszélni - írta. Egy kilencvenéves magyar szerző, egykori kulturális miniszter üzeni: az igazi Magyarország tiszteli, és szereti önt. Éljen a szlovák-magyar barátság!” Színészek és nézők zúgó tapssal válaszoltak Görgey Gábor szavaira. „Solymári lakásomban végigizgultam az előadást - mondta később a szerző. - Hét óra után szinte szóról szóra mentem a színészekkel, hiszen nemcsak a darabot, a felfogásukat is ismerem. Az indítás hallatlan erejét, ahogy elkezdődik az előadás. Minden előttem volt. A produkció minden apró mozzanata. Szívügyem a pozsonyi Stukker. Elmondhatatlanul szeretem. Kraljevótól Las Vegasig, Bukaresttől Londonig sok helyen bemutatták a világban. Született belőle vagy százféle előadás, de az biztos, hogy a pozsonyi ott van a legjobb három között. Pedig én magam is megrendeztem háromszor. Felemelő érzés volt, hogy élőben beszélhettem az előadás után, és hogy sikerült beleszőnöm azt a kis politikai szálat a mondandómba. Illyés Gyulát is idézhettem volna. Azt az általam nagyon szeretett megfogalmazását, hogy a haza a magasban, egy egészen más régióban, nem pedig a piszkos napi pártpolitikában van. Az Astorka produkcióját azonban nem csak a szenzációs színészi teljesítmények miatt szeretem. A közönségért is, mert az ottani nézők végig fogják a lelkemnek, az írói világomnak azt a hullámhosszát, ami ebben a darabban benne van.” Görgey Gábor már az 500. előadásra készül. Nem foglalkozik a korával. A látása ugyan gyengült az utóbbi években, lélekben, szellemileg és fizikailag azonban továbbra is remek formában van. Három anyagon dolgozik párhuzamosan. A szerző a Vasárnap munkatársa A kilencvenéves Duba Gyula írót köszöntjük Elhunyt Kő Pál szobrászművész Budapest. Életének 80. évében elhunyt Kő Pál Kossuth-díj as szobrász, a nemzet művésze. A Munkácsy- és Prima Primissima díjjal is kitüntetett művész néhány nappal 79. születésnapja után, hétfőre virradóra halt meg családja körében. Kő Pál egyszerre volt a szobrászművészetben újító és több ezer éves kézműves hagyományok virtuóz folytatója - méltatta a művészt az MMA. Mint írják, a szobrászművész a 80-as évektől tudatosan kereste azokat a feladatokat, amelyekben újraállíthatta az országvigyázó képmásokat. Míves kisplasztikákkal indult szobrászatinak az a gazdag vonulata, amelynek legfőbb jellemzője egyfajta ízes, érzékeny, néha groteszkbe hajló, kézműves szürrealizmus. Az életmű párhuzamos vonulata a királyok, szentek, hősök köztéri kő és bronz szoborsora. (MTI, k) Tegnap ünnepelte kilencvenedik születésnapját Duba Gyula, a hazai magyar prózairodalom egyik legtermékenyebb 6s legismertebb képviselője. „A magyar sors, a magyar szülőföld hűségese, makacs krónikása ő" - írta róla Fénod Zoltán irodalomtörténész. Regényei, esszéi, újságíróként írt riportjai megkerülhetetlenek a szlovákiai magyar kulturális élet háború utáni évtizedeinek leltárában. „Két történelmi jelenség foglalkoztat, mindkettőt élem. A magyar parasztságnak és kultúrájának lassú megszűnése, elhalása. Másrészt a háború utáni felvidéki magyar értelmiség története és léthelyzete. Az előbbiből származom, az utóbbihoz tartozom!”-mondta magáról az író. Duba Gyula 1930. június 8-án született Hontfüzesgyarmaton. Tanulmányait a lévai állami gimnáziumban, majd a Kassai Gépészeti Szakközépiskolában és a Szlovák Műszaki Égyetem gépészeti szakán végezte Pozsonyban. Szakmai karrierjét a Hét című hetilapban kezdte, majd az Irodalmi Szemle munkatársa volt, később a Madách Könyv- és Lapkiadó főszerkesztőjeként tevékenykedett. A kilencvenes évektől szabadfoglalkozású író, összesen 43 kötet fűződik a nevéhez. 2005 óta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozatának rendes tagja. Duba Gyula életrajza kulcsot jelent szinte valamennyi művének a megértéséhez. Vallomásos hajlamú író, döntő élményeit gyermek- és kamaszkorában, falun szerezte. Annak a nemzedéknek a képviselője, melynek tagjai a nagy változások (lakosságcsere, szövetkezetesítés) idején hagyták el a dél-szlovákiai magyar falut. Az utánuk jövők már nem érzékelhették ezt a radikális változást. A Fáklya című lapban mutatkoDuba Gyula (Somogyi Ti bor felvétele) zott be, itt közölték első három humoreszkjét. Mind a fiktív, mind az önéletrajzi ihletésű műveire jellemző, hogy hőseit ugyan szimpatikusnak ábrázolja, de nem rejti el negatív tulajdonságaikat sem. Nagy fokú szociológiai érzékenységről tanúskodó regényei mellett humoros írásai is fontosak, mert ezekben a társadalomnak mutat görbetükröt. Monográfusa, Szeberényi Zoltán szerint ez az egyik, ha nem a legsikeresebb területe. Fonod Zoltán pedig így fogalmaz: „Nem az olcsó közhelyek vagy a helyzetkomikumok dominálnak írásaiban, hanem a gondolatiság.” Fontosabb díjai: Madách Imre-díj (1967, 1970, 1975, 1983), Érdemes Művész (1983), Posonium-életműdíj (2001), József Attila-díj (2004), a Magyar Köztársaság Csillagrendje (1990), A Szlovák Köztársaság Ézüstplakettje (1990), Szabó Zoltándíj (2002), A Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2015). (juk)
