Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-27 / 148. szám
[18 SZALON 2020. JUNIUS 27. www.ujszo.com Bárczi Zsófia E redetileg városokról akartam írni, de a városok mindig kicsúsznak a kezemből, nehéz megfogni őket, olyanok, mint a kaleidoszkópban összeálló kép, egy mozdulat, és már valami mást látok, megváltozik egy részlet, és képtelenség újra összerakni olyannak, amilyen volt. A városok alattomos lények, élik a maguk titokzatos, emberen túli életüket. Kőből vannak és valami másból, ezt a valami mást kellene elkapni, jobb híján - mondjuk - a lelkűket. Szeretek városokról olvasni, jobban mondva olyan könyveket olvasni, amelyekben városok is szerepelnek. Megnyugtató, hogy van, aki képes meglátni és szavakba foglalni helyettem, amit én szeretnék, de nem tudok. Ha Párizs, akkor Modiano, ha Moszkva, hát Tolsztoj, ha Velence, Szerb Antal. Velence sikátorai egy könyv lapjain kanyarognak, Moszkva széles terei a nyelvben létesülnek, a Szajna hidjai betűk fekete hullámain tükröződnek a reggeli napsütésben. A tégla, a kő és a habarcs a szavakon keresztül lesz valóságossá, élettel teli, emberlakta hellyé. Van persze sok más könyv is, Pasztemak, Ribakov, Bulgakov, Glukhovsky, Akszjonov, könyvek és szerzők hosszú sora, Moszkva mégis, minden más könyv és tapasztalat ellenére Tolsztoj vidéki, családias városa marad, Párizs pedig az az enyhén nyomasztó és idegen hely, Modiano rejtélyes, töredezett múltú és jövőden szerzeteivel a kihalt délelőtti kávéházakban. Csak Velence képes némiképp kibújni a rákényszerített szavak hatalma alól, mert Velence mégiscsak egy darab csoda, valami nem egészen evilági, amit még az irodalom sem tud teljes egészében átlényegíteni. Mert hogyan is leheme szavakba foglalni a vízen lebegő katedrálist vagy a tenger felől feltámadó szelet, ami olyan kitartóan csapkodja éjszaka a zsalugátereket. Ha Párizs, akkor Modiano, és ha Modiano, akkor Rue Fontaine, Rue Puget, Rue Coustou, Rue Blanche... Egész listám van titokzatos hangzású utcanevekből. Barangolunk a szemerkélő esőben, végig a Rue Blanche-on, az egyik sarkon belelépek egy pocsolyába, egészen átázik a cipőm. Nincs hideg, de azért kellemetlen, a kabátom is átnedvesedik és a helyet sem találjuk, amit keresünk. Pedig a házszámot is felírtam, nem bíztam a véletlenre, mégis, .legalább háromszor végigjártuk már azt az utcaszakaszt, ahol annak a kis kávéháznak kellene állnia. Lehet persze, hogy időközben megszűnt, de az épületet sem találjuk, pedig élénken emlékszem rá, fakórózsaszín homlokzatára, a bejárat két oldalát keretező, földig érő üvegtáblákra, melyeken túl a miniatűr kerek asztalkák mellett két-két tonettszék várja a betévedőket. Emlékszem a pincér hanghordozására, a pocsék franciánkra adott pocsék angol válaszokra, arra, ahogy megpróbáljuk kihámozni a mellettünk Folyó beszélgetés lényegét néhány megérteni vélt szófoszlány alapján. Középkorú házaspár, mi legalábbis úgy tippeljük, furcsán idejétmúlt ruhákban, a férfi halkan, hadarva beszél, kissé előrehajolva, tartásával nyomatékosítva a közlendőjét, a nő intenzíven figyel, de a tekintetében van valami távolságtartás. Csak néha szúr közbe egy-egy „oui”-t, de nem tudjuk, hogy egyetért-e, vagy így jelzi, hogy hallja, amit a másik mond, hogy érdekli, folytassa. Emlékszem, ahogy egyszer, egyetlenegyszer rám néz a nő (Blanche, legalábbis a férfi így szólítja), először nem is lát, csak néz, elkalandozik a tekintete a férfi végeérhetetlen monológja alatt, aztán már fókuszál is, nézem, ahogy meglát, egy pillanatra halványan elmosolyodik, óvatosan felénk biccent, majd valamit mond a férfinek, akit a váratlan közbeszólás láthatóan kizökkent a mondandójából. Egy pillanatra ő is felénk néz, aztán idegesen visszafordul és mondja tovább, sürgetően, kérlelhetetlenül. Emlékszem, de az épületet mégsem találjuk meg, holott a két szomszéd ház ott áll, ahogy akkor is, csak a kis kávézó hiányzik közülük, most egymáshoz simulnak, mintha mindig is így álltak volna ott, némán és titokzatosan. A városokban megül az idő. Párizsban úgy van jelen minden egyszerre, mintha sosem múlt volna el, az utcaképen átsejlenek a hatvanas évek, ha az ember jobban figyel, látja az elmúlt századokat, az utcakövek és a házfalak összekömek az egykor élt emberekkel, az ő jelenük egybeolvad a miénkkel, és ebben a furcsa időcsavarban igazán nem nagy ügy, ha a múlt mindenestől elnyel egy kávéházat. A térképen mégis megtaláljuk este, kiábrándító, bosszantó nüánsz, és megmagyarázhatatlan is. Ahogy minden valamire való város tele van megmagyarázhatatlan dolgokkal, a józan észnek ellentmondó történésekkel. Városok KÓNYVSORSOK Baudelaire f ■ arles Baude-M I laire költeszej \ tét a gimnázi% .11 um elvégzése JL JL után, de még az egyetem elkezdése előtt, a 80- as évek második felében ismertem meg igazán. Ebben a köztes időszakban A romlás virágai egy illusztrált példányát könyvtárból vettem ki, men halványan - és az Egy dög című remekműnek köszönhetően - emlékeztem még rá a tanulmányaimból. Delejező hatású volt. Elolvastam a klasszikus fordító triász (Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc) munkájának minden sorát, de a Lázadás ciklus volt akkoriban az, ami a leginkább magával ragadott. „Ábel faja, egyél, igyál és / aludj: rád isten kegye hullt; // Kain fája, utad a sár és / sárban dögölsz meg, nyomorúlt!” (Szabó Lőrinc ford.) Ilyesmik; és a Spleen-versek érzékletes szubjektumleírásai. A könyvtári példányt visszavittem, de közben sikerült megvennem antikváriumban A romlás virágai 1943-as kiadását (Révai), melyben Théophile Gautier legendás esszéje is olvasható. Érdekes egybeesés, hogy éppen akkor, 1988-ban jelent meg Korompay virágai H. János Műfordítás és líraszemlélet: Egy félszázad magyar Baudelaire-értelmezései című könyve, amelyből megtudtam, hogy a francia költő versei közül jó néhány a magyar műfordítói hagyomány részét képezi, ugyanis Babitsék előtt mások is próbálkoztak A romlás virágai bizonyos részeinek átültetésével. Mindez felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem felkutatni a régi Baudelaire-kiadványokat, és mire felvettek az egyetemre, már egész szép gyűjteményem volt. Akkoriban Az utazás volt a kedvencem. A francia szimbolizmusról és A romlás virágaitól (1857) sok mindent elolvastam, de a Baudelairehez való kötődésemhez nagyban hozzájárult a költő életrajza is. Meglehetősen sok legenda maradt fenn a mesterről, az akkori párizsi művészvilágról, az ópiumevők klubjáról, a polgárpukkasztó viselkedésről, a költő magánéletéről, de ezek mellett a hihetetlen figyelemmel készült verseskötet munkálatairól is. Sok anyagom gyűlt össze, és ezek felhasználásával játszva megtartottam egy előadást Baudelaireről a felvételi előkészítőn. Aztán 1991-ben több minden megváltozott ebben a történetben, mert felvettek az egyetemre, és vele egy időben megjelent az opus Tornai József új fordításában, A rossz virágai címmel. (Ebből a mai napig őrzök egy dedikált példányt.) Az egyetemen Baudelaire költészetéről, pontosabban a Les Fleurs du Mal kompozíciójáról (és annak változatairól) írtam az első szemináriumi dolgozataimat Horváth Iván kurzusaira, és ezeknek köszönhetően találkozhattam Korompay H. Jánossal, majd Fried Istvánnal is; Bárdos László líraóráira Baudelaire-t fordítottam; Zemplényi Ferenc komparatisztika stúdiumán pedig A rossz virágai fordítástörténetéről adtam elő. Összességében elmondható, hogy Baudelaire költészetén keresztül kerültem kapcsolatba a filológiával és az irodalomtudománnyal. A szaktanulmányok alapján tökéletesen világossá vált, hogy korszakfordító verseskötet, amelynek egyes darabjai, de a könyv egésze is megkerülhetetlen az irodalomtörténettel foglalkozók számára. És hogy miért az. Baudelaire költészetében a lírai én belső tájainak, a látomásszerű képalkotásnak és a fantázia kiemelt szerepének az a következménye, hogy a versek nehezebben vonatkoztathatók a valóság valamely konkrét elemére, illetve a beszélő életszerű alakjára. (így nem véletlen, hogy - mint vonatkoztatási keretnek - megnő a verseskötet kompozíciójának a szerepe is.) Mivel A rossz virágai nyelve olykor erőteljesen elvont, illetve nincsenek meghatározott vershelyzetek, a költői én mintegy a szimbolikus összefüggések mögé húzódik. Például a Kapcsolatok vers természeti, illetve különös hangulatokra és érzéki benyomásokra vonatkozó képei sejtelmes, rejtett összefüggéseket sugallnak, a költő teremtő képzeletének pedig az összefüggések feltérképezése volna a teljesítménye. De a „jelképek erdeiben” el is lehet tévedni. Ezenfelül Baudelaire költészetének legjellegzetesebb hangulata egy sajátos, a közönyhöz és az unalomhoz hasonló dekadens állapot, amelyet a szövegekben a „spleen” szó jelez, és ami összefügg az énközpontú orientáció összeomlásával, a saját emlékezet uralhatatlanságával. Ennek a látásmódnak a fő jellegzetessége a világérzékelés múltbelisége, ami azt sugallja, hogy a vers mint ábrázolás vagy kifejezés nem eshet egybe azzal, amit reprezentál. Kulcsár Szabó Ernő doktori óráin sokszor elemeztük ezt a problémát a Spleen II vers profeszszionális olvasatai mentén. Ebben a híres költeményben az én sikertelen identifikációs kísérleteinek az idővel és az emlékezettel való összefüggésére láthatunk egy példát („Emlékem több, ezer évnél is több teher”), mivel az azonosítások sorozatát a klasszikus modern költészet egyik leggyakoribb szimbólumával, a szfinx alakjával való időtlen tárgyiasulás váltja fel. Nincs olyan egyetemi félév, melyben immár oktatóként ne emlegetném valamilyen összefüggésben Baudelaire költészetét. Az évek során tudomásul vettem, hogy a hallgatók inkább regényeket olvasnak, a szimbolista nyelv pedig idegen vagy bonyolult a számukra. Mégis mindig akadnak olyanok, akik szívesen olvassák Baudelaire-t, néha egészen meglepő kontextusból kiindulva. A költő verseihez eljuthatunk a vámpírirodalom, a darkos beütésű szubkultúrák vagy a depresszió és a függőség tanulmányozása felől is. Vagy egész egyszerűen olykor ráérezhetünk egy-egy hangulatra; nekem például mostanában sokszor eszembe jut Baudelaire Spleen IV verse, amikor fáj a fejem. „És dobszó és zene nélkül haladva hosszú / egyhangú gyászmenet vonúl lelkemen át, / zokog a tört Remény, és a zsarnoki Bosszú / koponyámba üti fekete zászlaját.” De hogy ez miért mindig Szabó Lőrinc fordításában ugrik be, annak alighanem valahol a múltamban lehet a magyarázata.H. Nagy Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail; szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 I S TÁRCA A SZALONBAN
