Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-17 / 139. szám
2020. június 17., szerda Átrepülök ebből a rövid részletből is egyértelM iről másról szóljon egy fiatal elsőkötetes szerző könyve, ha nem a fiatalságról? A somorjai Koncz Csilla regénye ilyen könyv. Amikor (1983-ban) megjelent Esterházy Péter Fuharosok című műve, az regényként határozta meg magát. Koncz Csilla könyvében ugyan nem szerepel ez a műfaji besorolás, de legalább 1983-tól fogva már tudjuk, a regénynek nem feltédenül kell a klasszikusan vett műfajnak megfelelnie. Könyvével szerzőnk nem a líra és a szövegek közti kapcsolatok felé nyit, mint Esterházy, hanem szerkezetileg minősíti át a regény fogalmát. A szerkezet ugyanis laza, egymással nem feltéden összefüggő, de egymásból eredő történetdarabkákból és cselekményszálacskákból áll öszsze. Mellesleg már a cím (Mélymeriilők) is szerkezed redukció, mely a cselekmény helyett a szereplőkre tereli a figyelmet. Egyébként pedig - legalábbis én így értelmeztem - arra utal, amikor az embert bedobják a mélyvízbe. A nagybetűs életbe. Itt a két főszereplő tudatosan, tehát magától ugrik a mélybe. Kérdés persze, mert a mű is ezzel a kérdéssel zárul: vajon tényleg belevágnak-e? Ilyen értelemben nyitott marad a szerkezet, mely amúgy is sokban az olvasói képzeletre hagyatkozik. „Egyszer azt mondtam, itt még a szomorúság is alaktalan, megfoghatadan. Nincs is. Boldogság sincs. Csak úgy éljük az életet. Nem hagyunk nyomokat magunk után, nem hagyunk nyomokat másokban. Nem gondolkodunk egymáson, nem keverednek a magunk gondjai a másokéival. Nem ütköznek a rezgéseink sem. És tudod mit? Jó ez. Szeretem” - olvassuk, s már mű, hogy a szerző mondatait egymáshoz való nyelvi viszonyuk köd össze: az egyik mondat hívja elő a következőt, amely az előzőre épül, azt viszi nyelvileg és gondolatisáw Nem hagyunk nyomokat magunk után, nem hagyunk nyomokat másokban. Nem gondolkodunk egymáson, nem keverednek a magunk gondjai a másokéival, gában is tovább. Ez a minimálisra redukált, kifejezetten szerény szövegépítkezés rendkívül alkalmas belső lelkiállapotok rögzítésére is. S az is látható, hogy az idézett szöveg mintha konkrét címzetthez szólna, egy második személyű alanyhoz. Egy további szemléletes példa arra, hogy kis területen, egy rövid mellérendelő mondattal hogyan lehet kifejezni a szódanságot: ,A meglepetés ráült a szavakra, ellopta mindet.” A fiatalság, tudjuk, illékony állapot, nehéz meghatározni, meddig tart, de nagyjából addig - s ez szerzőnk regényének esete amíg az ember le nem válik a szülőktől, vagy tragikusabb esetben, amíg el nem veszd szüleit. Annak részletezésére, hogy ez a leválás mennyire nem egyszerű és nem borítékolhatóan könnyű, most nem térek ki, de a leválás, az elválás egyik tünete a Mélymerülőkben is nyomon követhető: a fiatal átugrik egy generációt, s a szülőket megkerülve a nagyszülőkkel fog kezet. ,A világ ijesztő lett, a felnőttség elkerülheteden” - így a regény. A szöveg egyébként egy ószeres (a „tollas”) hangszórós hangjával indít, mintegy előrevetítve, hogy Tamás és Vera egymásra találása vagy újbóli találkozása sok mellékes hang, zene és zörej kíséretében megy majd végbe. Veruska amúgy kedves, jó.kislány, „nem éppen hangadó”. És ismét a hang: „Veruska mindig hallott egy belső hangot, sőt csak azt hallotta. A külső, világi és főleg valóságos zajokkal nem foglalkozott ennyire. Ez a belső hang pedig ide terelgette őt, ebbe a faluba. Vissza a múltba. Vissza önmagához.” Tamás számára a zene a meghatározó: „Nem voltak céljai, már álmai sem, amerre elinduljon. A zene, amit játszott, olyan volt, mint egy ajtó, amely átrepítette egy másik világba. Valóságosnak nem annyira mondható, inkább nagyon különleges világba. Magát az átrepülést szerette a legjobban.” Koncz Csilla egyvalamit nagyon tud: hol kell kitenni a pontot vagy hogyan kitenni a mondatot a pont elé - azaz miként nem fellazítani a szöveget és mindvégig megőrizni feszességét. Feszességét, s ezáltal feszültségét is. S ez nem kevés. Egy próza, melynek fejezetei fokozatosan egyre rövidülnek, mígnem teljesen elfogynak. Kifogynak alóla a szavak. Csanda Gábor Koncz Csilla: Mélymerülők Madách, 2020, % oldal FRISS KÖNYV A történelemben nincs „ha” — de az irodalomban van! Sőt, az irodalom csupa „ha”: fikció, képzelgés, játék. Trianon 100. évfordulója előtt a Hévíz művészed folyóirat szerkesztői arra kértek tizenegy szerzőt, hogy rugaszkodjanak el a makacs tényéktől, és írjanak olyan novellát, melyben a trianoni döntés valahogy másként alakul. íróink birtokba vették a történelmet, és fantáziájuk kénye-kedve szerint alakították, gyúrták, faragták. A kötethez Ablonczy Balázs történész írt előszót, utószóként pedig a román historikus, Lucian Boia egyik könyvéből olvasható részlet. Szerzők: Ablonczy Balázs, Berniczky Éva, Lucian Boia, Csabai László, Egressy Zoltán, Örkény István, Horváth László Imre, Kácsor Zsolt, Mán-Várhegyi Réka, Papp-Zakor Ilka, Selyem Zsuzsa, Szalay Zoltán, Szélesi Sándor, Zoltán Gábor. Nézzünk bizakodva a múltba! -Alternatív Trianon Cser Könyvkiadó, 2020,204 oldal Egy hajó hánykódik a tengeren, egy ember reszket a kanapén I dős, magányos férfiak és nők, józanok és részegesek, művészek és kétkezi munkások, fjordok, halászkunyhós kis felük, városi útvesztő, hóvihar és tengeri szél - ezek az alapmotívumai az egyik legjelentősebb kortárs norvég prózaíró, Jon Fosse regényének, melyben nyomasztó és félelmetes leheme minden, de az árnyék mellett szükségszerűen mindig felvillan valami fény. A másik név szereplői végül túlélik a tengeri vihart, megtalálják a sűrű hóesésben, a város zegzugos utcái közt a kényelmes, meleg szobát ígérő szállót, az utcán összeesett, hóval betakart barátot az utolsó pillanatban sikerül elvinni a kórházi ügyeletre. Onnantól pedig már Isten kezében van minden. Nyugodt álomról szó sincs: a regény egy idősíkokat, neveket, embereket, helyzeteket összemosó álommal és a káoszba a rend ígéretét hozó imával végződik. A főszereplő egy festő, aki nem tud szabadulni a benne rekedt képektől, csak úgy, ha megfesti őket, de nem a reális látvány lenyomataként, hanem áttételesen. A ténylegesen látott képek és az elraktározódott emlékek keverednek. Miközben egy reflexióban az ágyon magányosan remegő, öngyilkosságot tervező barátjára gondol, a barát képe öszszemosódik az övével (mindketten festők, ugyanolyan fekete kabátjuk van, ugyanolyan borostás az arcuk, ugyanúgy gumival lógják össze hosszú, ősz hajukat). Később kiderül, hogy még a nevük is ugyanaz. A másik név a másik sorsot jelenti. Nyitott kérdés marad, adott-e Isten szabad akaratot az embernek, vagy eleve elrendelt-e minden. A két Asle nevű szereplő két hasonló előfeltételekből induló, mégis különböző irányba vezető sorsot jelképez. Bár mindketten tehetséges festők, a gyermektelen, özvegy Aslel (felesége, Ales hatására is) már rég rájött, választania kell az ital és a művészet között; Asle2, akit mindkét felesége, gyerekei is magára hagytak, elzüllik, lebetegszik, karrierje derékba törik. Az öregkori képekre fiatalkoriak kopírozódnak: a játszótéren látott fiatal pár mintha a főszereplő ifjúságának egy epizódját mutatná, a fiúnak ugyanolyan barna válltáskája van, s ugyanolyan fekete kabátot terít a homokozóba befeküdt lányra, mint amilyen az őket az autójából „kukkoló”, majd a játszótér mellett sétáló öregen van. A főszereplő visszalép saját ifjúkorába, kicsit úgy, mint mikor Agelopulosz filmjében, Az örökkévalóság meg egy napban az idős író nagykabátban sétál be ifjúkora nyári képei közé. Idősíkok és helyszínek úgy keverednek, hogy közben nem lineáris, hanem míg a lány meg nem állítja a lábával a hintát. A költői szépségű szöveg ritmikájában benne van a tenger hullámzása, benne vannak az élet áradásai és apadásai is. A fiú és a lány, Asle és Ales egymás ellenképei, egymás kiegészítői, ahogy a kint és a bent, az itt és az ott, a fönt és a lent, az innen és a túl, az élet és halál. Az idős festőben a két nem is öszszemosódik: „Úgy nézel ki, mint egy kamaszlány, mondja Ásleik / vagy inkább mint egy öregasszony, mondja és én nem felelek”. Nemcsak a regény szereplői, hanem a terei is magukba zárkóznak: Dylgja, a kis felu nehezen nyílt ki, a felu öregjei még emlékeznek azokra az időkre, amikor csak a falun belül voltak utak, a feluból ki ■ nem vezetett egy sem, a I legközelebbi vegyesboltig ' csak a tengeren át lehetett eljutni. Az emberek a nyelvükbe, a szavaikba is be vannak zárva, a falusiak újra meg újra ugyanazokat a közhelyeket ismételgetik, ám ezekben az újra meg újra ismédődő szólamokban végtelen nyitottság is van, ahogy az isten háta mögötti, a világgal épphogy csak összekötött Dylgjában is, ahol az emberek sose zárják kulcsra a házuk ajtaját. Zárt közeg, mely a megváltozott technika ellenére a hagyományaiban él, zárt világ, melyben az emberek egymásra vannak utalva. A festő kocsival jár be a városba, hogy megvegye a kellékeket, a vásznakat, a képkeretekhez szükséges fenyőfa léceket; szomszédja, az öreg Ásleik motoros hajóval jár halászni. Közben mintha a technika is élne és ugyanúgy hanyadásra volna ítélve, mint az ember: Ásleik hajója, melynek motorja leállt, mikor a vihar idején eldugult a szűrő, ugyanúgy hánykódott a tengeren, mint a remegő-reszkető Asle otthon a kanapén, s Ásleik „nem bírt életet verni bele.” A magyar olvasókhoz A. Dobos Éva kiváló fordításának köszönhetően már számos Fosse-mű eljutott, például a Trilógia, melyért az író megkapta az Északi Tanács Irodalmi Díját. A szerző pozsonyi felesége révén tájainkhoz is kötődik: férje műveit Anna Fosse fordította szlovákra, együtt pedig szlovák szerzőket fordítottak norvégra. A második név egy hétkötetes sorozat első része, a trilógia után egy szeptológia első kötetét vehetjük kézbe. A regény egészében egyeden, befejezetlen mondat, az utolsó oldalon sincs pont az ima végén - átnyúlik a szöveg a következő kötetbe. Polgár Anikó Jon Fosse: A másik név (Szeptológia 1.) Kalligram, 2019, 262 oldal körkörös minden történés, minduntalan visszajutunk azokra a pontokra, amelyeken már egyszer jártunk. A jelenetek néha kimerevednek, mintha egy festmény keretébe zárnánk őket, néha hang nélkül, pantomimszerűen látjuk a cselekményt, mint Maeterlinck drámájában, a Családi körben, melyben a néző a kertből látja, az ablakon át, hogyan reagálnak a házban lévők egy családtag halálhírére: beszédesek a mozdulatok, arckifejezések, gesztusok, de a dráma maga hangtalan. A ritmus is változó: előbb lassú, nyugodt, aztán felgyorsul, felpörög, nagy lendületet vesz, mint a hinta, melyben a fekete hajú lány ül, akit a fiú hintáztat, aztán fokozatosan lassul le megint, I
