Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-10 / 133. szám
www.ujszo.com | 2020. június 10. NAGYÍTÁS I 9 Vissza a múltba? Bolemant Lilla: „Krízishelyzetben a nők szinte gépiesen átallnak egy más lelki és fizikai jelenlétet igénylő, rendkívül megterhelő módusra. Ezt jelzik a járvány okozta elzártság hatásait vizsgáló felmérések is" MIKLÓSI PÉTER Szlovákiában június 13-án lejár a koronaidők adta száznapos szükségállapot. Vajon a kényszerűségből akár túlzottan is „familiárissá" alakult hetek összezártsága segítette vagy inkább sérülékenyebbé tette a nemek közötti egyenrangúság és a női egyenjogúság nálunk ismert gyakorlatát? Meglátásairól Bolemant Lillát, a Phoenix Polgári Társulás elnökét kérdeztük. Lovagias gesztus vagy bántó tapintatlanság rákérdezni, hogy a március eleje óta tartó és a családok hosszas otthonmaradását szorgalmazó együttléti időszak javított-e a nők elvárható egyenrangúságának gondjain? Ha a kérdésfölvetés őszinte, akkor jó szándékkal tett érdeklődésnek tekinthető, bár az eddigi információk és tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy ez a bezártság bizony nagyon sokat ártott a női egyenjogúságnak. Talán nem is kell különösebben magyaráznom, hogy ez miből adódott. Hiszen ha a család minden tagja folyamatosan otthon tartózkodott, akkor az összes munkahelyi és otthoni feladatot ott kellett elvégezni. Ez mérhetetlenül nagy terhet rótt mindenkire, legfőképpen azonban a nőkre, akikre szinte automatikusan rászakadt a családdal és háztartással kapcsolatos összes teendő. Társadalmilag egyszerűen úgy szocializálódtunk - és az 1989 óta felállt hazai kormányok mindegyike lényegében csak tovább erősítette azt a tényt hogy a nő az, aki elsősorban felel a család működéséért. Beleértve ebbe a gyerekekről, a férjről és a háztartásról való teljes körű gondoskodást. Kezdve a takarítástól á főzésen, mosáson, vasaláson, bevásárláson át a programszervezésig, vagy a gyerekkel való otthoni tanulásig és az iskolán kívüli tevékenységük szervezéséig minden. Aki ebben él, mindezt tetszés szerint kiegészítheti. Az ilyen krízishelyzetekben pedig automatikusan „bekapcsol” ez a rendszer, és a nők felszólítás nélkül, kétszeresen elkezdenek eszerint működni. Emellett a dolgozó anyának a munkahelyén is százszázalékos teljesítményt kell nyújtania. Ez viszont már két „főmenedzseri” tevékenység. Ezt a kettőzött csatasorba állást támasztják alá azok a felmérések, amelyek a járvány miatti elzártság hatásait vizsgálják. A három hónapra kerekedett karantén tapasztalatait nézve, család- és nőjogi szemmel, miről lenne tanácsos társadalmi vitát kezdeményezni? Jelesül abban az országban, ahol az új négypárti kormánykoalícióban az egyik neve Család vagyunk, a másiké pedig Az emberekért! Ennek valóban azt kellene jelentenie, hogy e két párt számára a nők sorsa is fontos. Az eddigi tevékenységük, illetve a választási kampányuk azonban ennek semmilyen komolyjelét sem mutatta. A Család vagyunk elnevezés pedig önmaga paródiája, hiszen hogyan érvelhet a család fogalmával egy olyan pártfőnök, aki egyáltalán nem az általa sokat emlegetett keresztény erkölcs szerinti hagyományos családmodellt képviseli, és amiről beszél. Ráadásul most kormányszinten fog dönteni minden nő életét befolyásoló dolgokról. Az Emberekért nevű párt még újonc, az elnöke viszont Andrej Kiska, akiről tudvalévő, hogy ő szintén keresztény-konzervatív elveket képvisel, ami tájainkon gyakran a nők jogainak szűkítését is jelenti. Mégis nagyon fontos volna végre valóban társadalmi vitákat kezdeményezni. Érdemlegesen megvitatni mindazokat a dolgokat, amelyek a nők és a férfiak közötti egyenrangúságot akadályozzák, hiszen annak szerves része a családok működése, így mindenképpen nyíltan beszélni illene a nők hátrányos helyzetéről a munkapiacon, a politikában, a döntésben, vitát indítani a reprodukciós jogokról, illetve a nők, a gyerekek, az idősek elleni és a családi erőszakról, de még sorolhatnánk. A karanténban, nőjogi aktivistaként, volt-e olyan déjá vu érzése, mintha több dologban visszahátráltunk volna a rendszerváltás előtti „szóéiba”? Olyan értelemben valóban viszszalépés történt, hogy a karanténban a házimunkák automatikusan a nőkre maradtak, és megint szinte semmivé vált a nehezen kiharcolt otthoni munkamegosztás. Vagyis tényleg az történt - ahogyan azt még a szocialista emancipáció megkívánta -, hogy a nők állták a sarat a munkahelyen, de változatlanul helytálltak a család ellátásában, a háztartási munkákban, tehát a „második műszak” újra rájuk hárult. Ön szerint ennek a március elejétől tartó krízisidőszaknak a légköre és többletfeladatai a nők pszichikáját is befolyásolták? Természetesen igen. A legérzékenyebb réteg a bántalmazott nők csoportja volt. Nekik ebben az időszakban tulajdonképpen összezárva kellett lenniük a bántalmazóval, így nem is tudtak segítséget kérni senkitől. Ezt bizonyítja, hogy a karantén első heteiben drámaian, nyolcvan százalékkal csökkent a segélyvonalakra érkezett hívások száma. Lélekben persze minden sérülékeny csoportot negatívan érintett ez a bezártság, legyen szó a gyerekekről, az idősekről vagy a mozgáskorlátozottakról, de bármilyen más szociális korlátokkal élő emberről. Az új kormányprogram tételszerűen leszögezi: a család a társadalom legfontosabb sejtje. Hogy e sarkigazság ne frázis maradjon, a kormányzat milyen lépései szükségesek, hogy mérséklődjön a „hagyományos” családokra, meg hát a nők és férfiak közötti viszonyra is társadalmilag jellemző aszimmetria? Mondjam azt, hogy elsősorban emberszámba kéne venni a nőket? Mert hát erősen úgy tűnik, nem ez lesz a jellemző a mostani kormányra, hiszen amíg csak egymás között arról fognak vitázni, hol a nő helye, addig nem juthatunk egyről a kettőre. A társadalmi vitába be kell vonni azokat a szervezeteket, amelyek évtizedek óta az esélyegyenlőség kérdésével foglalkoznak. És az sem ártana, ha mind a kormány, mind a parlament esélyegyenlőségi bizottságai nemcsak díszként léteznének, hanem komolyan vennék e szervezetek véleményét, egyenrangú félként tárgyalnának velük. így közösen lehetne találni olyan megoldásokat, amelyek javíthatnának a jelen helyzeten és persze a közbeszéden is. A nemek közötti egyenlőség és egyenrangúság témakörében egy kormánybiztosra is szükség lenne? Különösképpen most, hogy a szociális és családügyi tárca esélyegyenlőségi, nő- és emberjogi osztályának vezetője felállt hivatali székéből, mert Milan Krajniak, az önmagát az utolsó keresztes lovagnak tartó szakminiszter lényegében ellehetetlenítette OPga Pietruchová munkáját. Igen, egy ilyen poszt fontosságáról meg vagyok győződve, bár nem tartom valószínűnek, hogy ez a kormány képes lesz megtenni ezt a lépést. Mi az ön véleménye az új öszszetételű parlamentről? Akár annak fényében, hogy nem fogadta el az emberi jogokat felügyelő ombudsman, Mária Patakyová éves jelentését. Ezt a parlamenti konstellációt nemcsak a nők helyzete, hanem emberi jogi szempontból is aggasztónak tartom. Úgy látszik, hogy az imént sürgetett társadalmi viták valószínűleg szóba sem jöhetnek. Igor Matovic kormányfőnek végül is színt kellene vallania, hogy egy, a háttérben körvonalazódó mélykonzervatív fordulat támogatója-e? Igen, de számára akkor nem lenne érdekes ez a színjáték. Véleményem szerint szinte kiszámíthatatlan, mi mindenre lesz képes a kormány, és az emberi jogokkal kapcsolatban nem sok jót várok. Arról miként vélekedik, hogy például a köztévé a minap úgy tartott szakmai és emberi jogi vitaestet a terhességmegszakításokról, hogy a műsor vendégei között nem voltak nők. Némi iróniával nem olyan ez, mintha, mondjuk, a katolikus tanok princípiumainak helyességéről egy ateista egy konfucionistával vitázna? Ebből is az látszik, hogy a más véleményét nem is akarj ák/akarták meghallgatni, majd érdemi vitát folytatni. Igaz, azt állították, hogy nőket is meghívtak a műsorba, de ők nem fogadták el a meghívást. Nos, egy érdemi vitához pártatlan műsorvezető és a meghívottaknak olyan köre szükséges, ahol nem lehet előre tudni, milyen végkicsengéssel zárul a vita. Egy tárgyilagos eszmecsere olyan beszélgetés, amelyben mindenki úgy érzi, szabadon elmondhatja a véleményét, a többiek pedig megpróbálják megérteni az érveit, és ők szintén érvekkel válaszolnak; nem ideologizálnak vagy politizálnak. Az érvek és ellenérvek ilyen vitájában a tévénéző el tudja dönteni magában, melyik állásponttal tud azonosulni, és tisztázódik is számára a felvetődött probléma alapja, társadalmi lényege. Anna Polcková evangélikus lelkész asszony éppen a karanténban figyelmeztetett arra, hogy emberségünkben és a kereszténységben diszkvalifikáló, ha kétségbe vonjuk, hogy mind egyenjogúak és egyenrangúak vagyunk. Valóban így igaz. Az egyenjogúság, az egyenrangúság két olyan egyszerű és alapvető fogalom, amelyet sokan nem értenek, vagy nem akarnak megérteni. Azt hiszik, ha a hátrányos helyzetben lévőknek segítő kezet nyújtanak, azok rögtön elveszik az ő életterüket. Sajnos, a politikai hatalom is sok tekintetben erre az érzésre épít. Kereszténynek mondja magát, közben megfeledkezik a „Szeresd felebarátodat!” elvéről. Vagyis add meg ezzel embertársaidnak előítéletek nélkül az esélyt, hogy ki-ki szabadon élhessen, szabadon alapíthasson családot vagy egyedül élhessen, az ő egyéni és szabad választása szerint. Viszont akik manapság a keresztény értékek védelmének jelszava alatt bántanak másokat csupán azért, mert más a bőrszínük, a nyelvük, a vallásuk, a nemi identitásuk, azok bizony éppen a keresztény szeretet ellenében cselekednek és beszélnek. Ha mélyebben belegondol abba, mi zajlik a parlamentben és több szaktárcánál, akkor a nő- és családjogi kérdésekben, a nemek egyenlőségének, a nők egyenjogúságának és egyenrangúságának kérdésében ráklépésben haladunk „előre”? Tartok tőle, hogy igen. Sovány vigasz, hogy az utóbbi években tapasztalt ráklépések nemcsak Szlovákiára jellemzők, hanem a többi posztkommunista államra szintén, sőt akár az Egyesült Államokra is. Látható, hogy a haladó eszmék és az emberi jogok érvényesítésének dolgában időnként visszaesések tapasztalhatók. Amikor például a hatvanas évek emberi jogi és nőjogi harcai eredményesek voltak, a nők azt hitték, elérték a céljukat. De már a következő generációnak be kellett látnia, hogy a jogok zöme csak papíron létezik, a gyakorlatban pedig csak akkor érvényesülnek hosszú távon, ha folyamatosan kiállunk mellettük. Az egyenlőtlenség hatalmi kérdés, ezért nehéz tenni ellene. Csak az önmaga önös érdekein felülemelkedni képes ember hajlandó mással is megosztani a hatalmát. Sajnos, most nem ez a felfogás és az ilyen emberek vannak többségben.
