Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-06 / 130. szám
[18 SZALON 2020. JUNIUS 6. www.ujszo.com Bartók Imre Nyarlathotep - Már megint Szvesnyikov - mormolom magam elé. A karanténban megfőtt az agyam, ezzel nyilván nem vagyok egyedül, mint ahogy azzal sem, hogy a szociális érintkezés és az emberi kommunikáció elmaradásával, egyáltalán a humánum bármiféle, mégoly szerény tapasztalatának eltűntével bizonyos addikcióim felerősödtek, nem, éppenséggel nem a vedelés, színjózan vagyok, ellenben rendkívül sokat sakkozom, persze, a sakk népszerű játék (sport? művészet?), de azt talán mégsem mondhatják el magukról sokan, hogy tartósan és, félő, végérvényesen átköltöztek volna a sakktáblára, a purgatóriumnak ebbe a különös négyzetrácsába, amely a figurák szimbolikáján keresztül egyszerre idézi meg a feudális tébolyt, letisztult formatervezésével pedig a futurizmus pompás ideálját, nem, azt hiszem, senki nem sakkozik annyit ezen a bolygón, mint én, jómagam ugyanis a korábbi napi négy-öt óra helyett ma már napi húsz-huszonkét órát is eltöltők ezzel a játékkal, hogy kutassam az újabb variációkat, vadásszak az ellenfelek hibáira, és feljebb kapaszkodjak a világranglistán. A járvány kezdetekor a szerverem szerint jobb voltam a játékosok 98.9%-ánál, ami remek eredményt sejtet, de valójában a sakkozók nagy száma miatt ez alapján valahol a tizenegymilliomodik helyen szerénykedem a világlistán, ami már korántsem figyelemreméltó eredmény, főleg olyasvalakitől, akinek, szintén a szerver emlékeztetője szerint (csodálatosak ezek az adatbázisok, felfoghatatlan, ahogy életünk egésze elfér egy hangyányi hordozón) már közel kétszázezer partija van, három-három perces villámjátszmák csupán, de akkor is, ez öszszeadva nem csekélység, ennyi idő alatt elmélyedhettem volna az arámi nyelv rejtelmeiben, kívülről megtanulhattam volna a Mahábháratát, kényelmesen körbesétálhattam volna a Földet, esedeg szerezhettem volna néhány barátot, merthogy barátaim nincsenek, magányban és elszigeteltségben élek, ami nem bánt, vagy legalábbis nem zavar, mármint a játékban nyilván nem zavar, ahhoz kifejezetten jól jön. Sakktudásom - mint világranglistán elfoglalt helyemből is látszik - szerény, amatőrként persze elfogadható, de semmi több, és néha magam sem értem, hogy annak a felfoghatadan energiának és időnek, amit a játékba öltem, legalább egy részét miért nem fordítottam inkább az elmélet alaposabb elsajátítására, vehettem volna néhány szakkönyvet, ész nélkül bemagolok néhány megnyitást, már akkor előrébb lehetnék. A karanténnal aztán beköszöntött a csoda, játékom váradanul javulásnak indult, az erősebb ellenfelek ellen is egyre magabiztosabbá váltam, fokozatosan növeltem a pontjaimat, ráadásul ahogy a technikám csiszolódott, úgy váltam egyre gyorsabbá, olykor tíz-tizenöt másodpercre volt pusztán szükségem egy partihoz, akár egy, mint utóbb az analízis megállapította, gyakorlatilag hibádan kis miniatűr megalkotásához, hamarosan már nemzetközi mesterek, sőt nagymesterek is félni kezdték a nevem (DirtyBoy69, immár, igen, ezt büszkén vállalom, húsz éve ezen a néven játszom), mígnem egyszer csak különös üzenet landolt a postafiókomban: „Tomorrow, 18.00 CEST. 20 games of 3 min blitz. See you there - Nyarlathotep.” Mi a rosseb, gondoltam, ki ez a Nyarlathotep, megnéztem a ranglistán, 3500 pont, első hely, biztos azért nem tűnt fel, mert hetek óta nem ellenőriztem a listát, pedig ki van mögötte 3480 ponttal, kicsoda? Hát persze, hogy DirtyBoy69, te jóságos, hogy micsoda utat tettem meg, és ehhez csak egy kis bezárkózás kellett, egyfajta, beszűkülés, de hát mi értelme földi tartózkodásunknak, ha nem élhetjük ki a szenvedélyeinket? Nyarlathotep, jövök! Rákerestem, ki lehet vajon, netán Magnus Carlsen, a világbajnok, feljött ő is a szerverre lötyögni egy kicsit, esedeg valamelyik feltörekvő csodagyerek, ma már az indiaiak meg a ferdeszeműek nyolc-, kilencévesen ott tartanak, hogy bolondot csinálnának a régi idők bajnokaiból, rákerestem tehát, de nem tudtam megfejteni, csak furcsa, bizarr, ciklopikus látomások jelentek meg a monitoromon, különös tornyok, megmagyarázhatadan geometriájú erődök, sárga köpenyt viselő csontvázak, mindennek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, nekem aztán édesmindegy, ki ez a Nyarlathotep, húsz parti, most már semmi sem állíthat meg.- Megint Szvesnyikov - mormolom magam elé. Ez a nyolcadik játszma, én vagyok világos. Az eredmény 0-7. Teheteden vagyok és borzasztóan frusztrált. Az első vereség után még nem voltam ideges, megcsúszott az egerem, véledenül ütésbe raktam a bástyám, van ilyen, a másodikban egyenlő állásban felőröltek, megesik, a harmadikban Nyarlathotep ellenállhatadan volt, nagy-nagy zűrzavarban megmenekült a királyával, miközben a saját vezérszárnya feltartóztathatadannak bizonyult, a negyedikben öszszezavarodtam a megnyitásban, az ötödiket és a hatodikat hagyjuk is, a hetediket úgyszintén, kezdett nagyon-nagyon elegem lenni, hát talán mégis jobb lett volna az a séta a világunk körül, jobb lett volna egy másik hobbi, megtanulni arámiul, dehogy, megtanulni a hieroglifákat, tényleg, ez • a név, Nyarlathotep, mégiscsak olyan egyiptomi hangzása van, mi lehet ez? Utálok a Szvesnyikov változat ellen játszani, régen szerettem, de most utálom, sehogysem találom rajta a fogást, agyon van elemezve, mégis zavaros és áttekintheteden, utálom ezt a rendszert, de nemcsak ezt, tulajdonképpen egyeden megnyitást sem szeretek, sakkozni is rühellek, mégis, ki lehet ez a Nyarlathotep? „Who are you?” - kérdezem a csevegőablakban, miután feladom a hetedik partit. Nincs értelme továbbjátszani. Nem várom meg a választ, ezt is begépelem: „I dönt want to play with you anymore.” Felkapom a laptopom, a nyitott ablakhoz lépek, és kihajítom, ám ebben a pillanatban kimerevedik az idő, és ahogy száll lefelé a gép, a monitoron még megpillanthatom Nyarlathotep válaszát, fájdalmas, kíméleden, mégis kétségbevonhatadan és tisztítótűzként viliódzó válaszát, amely teljes egyértelműséggel tesz pontot sakkozói pályafutásom végére, egyúttal azt is értésemre adja, hogy a járvány is elmúlt, és hogy az emberiség élni fog, máshogyan talán, de élni fog, kivéve azt a békésen sétálgató szerencsédent, akit most vág agyon az Intelem odalent az utcán, másutt azonban győzedelmeskedik az élet, és már azt is tudom, hogy nekem is újabb, minden eddiginél fontosabb feladatot rendelt a sors. KÖNYVSORSOK Létezhet-e szolidaritás a közömbös Michel Houellebecq francia író az elmúlt hetekben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy amikor megkérdezték, kijelentette: az új típusú koronavírus okozta járvány után nemhogy nem jön jobb világ, ugyanolyan marad minden, mint régen volt, sőt eg) kicsit rosszabb lesz. Optimista forgatókönyvek helyett tehát maradt: realitásnál. Houellebecq, aki A térkép és a táj című regényéért 2010-ben elnyerte a legrangosabb francia irodalmi elismerést jelentő Goncourt-díjat, sohasem a , derűs világlátásáról volt híres, 4 Elborult cinizmusa valószínűleg azok számára is ismerős lehet, akik soha nem olvastak tőle semmit: a magyar közösségi médiában az ő előnytelen beállítású, cigarettázó portréja jelenti a „kiábrándult értelmiségit”. (Ezzel kapcsolatban ugyanakkor ő maga hasonlóképp közömbösnek mutatkozott, amikor szembesítették vele a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon 2013-ban, mint amilyen közömbös a fizimiskája a szóban forgó mémeken, melyeknek persze túl nagy közlés- vagy viccértéke nincs.) De mire utalhatott az Elemi részecskék című regénnyel berobbanó szerző, amikor arra célzott, hogy minden egy kicsit még rósz' szabb lesz? Egyfelől feltételezhetően arra, hogy ha minden csupán úgy megy tovább a járvány és a leállás után, mint előtte, az legalább akkora mértékű cinizmus az ember részéről, mint amekkora unalommal és kiábrándultsággal viseltetnek a világ dolgai iránt regénybeli életunt figurái. Másfelől, konkrét példával élve, arra, hogy az otthoni munkavégzés széles körű elterjedése, a home office mindennapivá válása hozzájárulhat az emberek közti szakadék szélesedéséhez, a szeparáció súlyosabbá válásához, végső soron az emberi kapcsolatok minőségének további romlásához. A társas együtdét formáinak és kvalitásának negativitása az egyik legfőbb, állandó témája Houellebecq nem éppen könnyed regényeinek. A prózaírói életművet nyitó kisregény, A harcmezé I kiterjesztése már megelőlegezte az atomizált társadalom meglehetősen borús (jövő)képét, amit a későbbi népszerű művek, A csúcson, az Elemi részecskék, az Egy sziget lehetősége, a Behódolás vagy a legutóbbi Szerotonin totálisan csúcsra járattak. Közben e regények következetesen bejátszatják a nagy témák, mint a tömegturizmus, a nemzeti és globális politika, a tudomány és a vallás embert és emberképet, társadalmat és társadalomképet ilyen-olyan világban? módon átformáló hatásait, melyek szinte kivétel nélkül torzítják és kiüresítik az emberi viszonyokat, legyenek azok párkapcsolatiak vagy genealógiaiak. A felmenőkkel és leszármazottakkal szembeni abszolút közöny, szülők és gyermekek nem létező érintkezése ebben az elborult világszemléletben kicsinyítő tükre a devalválódó, mind értéktelenebbé és üresebbé váló társadalmi kapcsolatoknak és intézményeknek, amelyek az Elemi részecskéiken szorosan összekapcsolódnak a nyugati világ szó szerint, tehát komolyan vett, többször is semleges hangnemben nyugtázott hanyadásával. Az egymással épp csak beszélőviszonyban lévő féltestvérpár, Bruno és Michel életén keresztül demonstrálja a regény azt a pusztulást, amelyet a nyugati társadalmak a szexuális forradalom óta átélnek. Az embereket úgyszólván „egységessé tevő” - vagy eredeti szándék szerint e célt szolgáló - vallás, mint azt a regény mindentudó elbeszélője vagy szereplői több ízben is esszéisztikusan kifejtik, átadta a helyét a pusztán a testi gyönyöröket előtérbe helyező infantilis spiritualizmusnak, a new age ezotériának, melynek különös intézményes alakulástörténete a hippimozgalmaktól az élvezetekre kondicionáló tömegmarketingig a maradék reményt is fölszámolja a normálisnak mondott élene. A társadalmi dekadencia a test hanyadásával szembeni reménytelen küzdelmek révén válik különösen szembeödővé, Houellebecq pedig szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy a folyamat visszafordíthatadan. Az öregedés, a test elhasználódása és megsemmisülése mindent meghatározó látószöggé alakul, a test helyreállítására vagy a gyönyörök hajszolására tett kísérletek teljes csőddel járnak. A halálos betegségek és az élet befejezését mindinkább sürgető neurózisok, továbbá a pszichózissá fajuló lelki számkivetettség arról látszanak tanúskodni, hogy nincs olyan rendszer a modern ember életében és az úgynevezett jóléti társadalmakban, amely fönntarthatná a boldog vagy legalább jó élet reményét. A társadalom közömbös az ember egyéni sorsa iránt. A részvét alkalmi, és nem üti meg az ingerküszöböt. A vallás fanatizmusba csap, a kiábrándultság a politikai szélsőségek fölerősödését eredményezi, a tudomány pedig az egyszeri, megismételheteden élet mítoszi eredetével számol le (ennek disztópikus mementója az Egy sziget lehetősége című opus magnum). Houellebecq regényeinek keserű világában a természet végképp elkülönült a kultúra, az ember közegétől, így aligha válhat olyan környezetté, amely befogadja a menekülőt. ,A külvilágnak megvoltak a maga törvényei, és ezek nem emberi törvények voltak.” Az Elemi részecskék jéghideg űrje, ha úgy tetszik, egzisztencializmus utáni válasz az Albert Camus regényei által fölvetett kérdésekre, a közöny, az idegenség, valamint az elzártság, az elválasztottság mind súlyosabb dilemmáira. Felkavaró olvasmány, amely mégis delejezi olvasóját, és arra sarkallja, hogy elgondolkodjék rajta: miképp gondolható újra ember és társadalom mikro- és makrokozmosza abban a fortyogó, közömbös világban, amelynek újabb és újabb fejleményei szinte kiáltanak a Camus Pestisében egyetemes kötelességgé emelt szolidaritásért? L. Varga Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
