Új Szó, 2020. május (73. évfolyam, 101-124. szám)
2020-05-23 / 118. szám
www.ujszo.com | 2020. május 23. SZOMBATI VENDÉG 9 Nem retteg a hatalom bosszújától Agnieszka Holland: „Én semmilyen helyzetben nem adtam volna fel az életemet, inkább akkor megszököm..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Kelet-Európa hatvanashetvenes-nyolcvanas éveinek politikai viharait behatóan * ismerő, gátakat és falakat bátran döntögető, töretlen hitű filmrendezőnő Agnieszka Holland. Világpolgár. Nőpárti. Humanista. Súlyos témák feldolgozója. Otakar Vávra, Karel Kachyna és Milan Kundera növendéke volt a prágai FAMU-n. Első filmjeit Varsóban forgatta. Három Oscar-jelölését külföldi produkciókért kapta. Évtizedeken át Franciaországban, Németországban és az Egyesült Államokban dolgozott. Leonardo DiCaprio és David Thewlis főszereplésével Teljes napfogyatkozás címmel ő vitte filmre Verlaine és Rimbaud kapcsolatát. Jan Palachról és a prágai tavaszról Olthatatlanul - Égő bokor címmel rendezett nagy sikerű cseh sorozatot az HBO megrendelésére. A Netflix felkérésére 1983 címmel politikai kémtörténetet rendezett Lengyelországban. Jánosík, a legendás szlovák népi hős igaz történetét is ő vitte filmre. Legfrissebb alkotása, a Sarlatán is a csehekhez köti. A film bemutatója az idei Berlinalén volt, a szlovákiai premier a koronavírus-járvány miatt várat magára. Könnyen meg tudták győzni a csehek, hogy filmre vigye bonyolult sorsú népi gyógyászuk, Jan MikoláSek történetét, aki a szocializmus éveiben egyetlen vizeletminta alapján emberek ezreit gyógyította meg, köztük olyan hírességeket, mint T. G. Masaryk köztársasági elnök, Max Svabinsky, a híres festőművész, vagy az angol király? Kivételes egyéniségével minden betegét lenyűgözte, a politikai hatalom azonban alaposan megkeserítette az életét. Nem kellett engem győzködni. Kaptam egy remek forgatókönyvet, Marek Epsteintől, akivel a Palachfilmet csináltam, és azonnal igent mondtam a felkérésre. A szívem újra és újra visszahúz Csehországba. Az az öt esztendő, amelyet a hatvanas évek második felében a filmművészeti főiskolán töltöttem, mind a mai napig meghatározó élmény számomra. Csehszlovákia életében a legszebb és legrosszabb időszak volt az. Azért a legszebb, mert tele volt reménnyel, hogy a prágai tavasz majd mindent megváltoztat, és azért a legrosszabb, mert ezek a remények meglehetősen gyorsan szertefoszlottak. Prágában ma is otthon érzem magam. Mindig remek forgatócsoporttal dolgozom, csodás szakemberek állnak mellettem a munkában, s ami ugyancsak jólesik a lelkemnek: még mindig Prágában találom meg a harmóniát Lengyelország és a Nyugat között. Milyen képeket őriz magában az 1966-os Prágáról? Akkor felvételizett a FAMU-ra, akkor járt először Csehszlovákiában. Nyilván alaposan felkészült az útra. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt az édesapám. Politikai provokáció áldozata volt. Letartóztatták, kémkedéssel vádolták, és a hivatalos jelentés szerint a kihallgatás során kivetette magát a nyitott ablakon. Mi azonban tudtuk az igazat. A besúgói lökték ki őt. Temetése a kiábrándult kommunisták felvonulásába csapott át. De mivel apám zsidó is volt, a lengyel kommunista párt pedig akkoriban nagyon erős antiszemitizmusáról volt híres, ez bőven elég volt ahhoz, hogy még mielőtt bármihez kezdtem is volna, a hatalom képviselői minden téren az utamat állják. Ezért döntöttem úgy, hogy a gimnázium elvégzése után Prágában folytatom a tanulmányaimat, méghozzá rendezői szakon. Hatalmas felfedezés volt számomra a város. Bár furcsa mód fekete-fehér képeket őriz róla az emlékezetem, az épületek foltos sárga falait hihetetlenül szépnek és inspirálónak láttam. De ami még ennél is meglepőbb volt számomra: az ország erősen demokratikus jellege. Varsóban a művészekre és az értelmiségiekre festett madárként tekintettek az emberek. Ott nem fordulhatott elő, hogy egy vendéglőben egy asztal mellett üljön, mondjuk, a kétkezi munkás és a filmrendező. Ilyen tekintetben Lengyelország az osztálytársadalom iskolapéldáját mutatta. Ott egy kőműves nem mert leülni egy egyetemi tanár mellé. Nekem pedig tetszett, ahogy a csehek és a szlovákok viselkedtek. Hogy itt senki sem érezte magát többnek a műveltsége révén. Ugyanilyen nagy hatással volt rám a hatvanas évek filmes új hulláma is. Az a fajta filmnyelv, amelyet Forman, Schorm, Passer, Papousek, Ondfícek és a többiek képviseltek. És Menzel? Őt kifelejtette? Engem az ő filmjei később fogtak meg. Főiskolás éveim alatt legfeljebb megmosolyogtattak. A csehek a génjeikben hordozzák a humort. Nekem Evald Schorm volt a kedvencem. A tragikum ábrázolása mindennél jobban vonzott. A tragikomédia, mint műfaj, később lopta be magát a szívembe. Ahhoz meg kell érni. Fel kell nőni. Fiatalon az ember máshogy érez, más színekben látja a világot, mint később. A tragikomédia cseh specialitás. Ma már annyira szeretem, hogy ez is visszahúz Prágába. A mestereim, Elmar Klos és Karel Kachyna is az élet árnyékos oldalán jártak. A hatvannyolcas események után politikai okok miatt mindkettőjüket kirúgták a főiskoláról. Ez el is vette jó időre a kedvem a tanulástól. Ritkán jártam be az előadásokra. Schorm és Kundera, ők érdekeltek. Inkább moziztam és éltem. Csehszlovákia szovjet megszállására, 1968. augusztus 21-re, gondolom, tűpontosan emlékezik. Bár nyári szünet volt, nem utazhattam haza, Varsóba. Lengyelországban akkor nagyon rossz volt a politikai helyzet. Egy olyan nem kívánt személyt, mint aki voltam, nem is biztos, hogy visszaengedtek volna Még valami... A világ három pontján felváltva él Agnieszka Holland. Ha nem szülővárosában, Varsóban, akkor vagy Los Angelesben, vagy pedig ugyancsak filmrendező lányánál, a negyvennyolc éves Kasia Adamiknál lakik Franciaországban. De bárhol dolgozik is, a szive mindig hazahúzza. Csehszlovákiába. Egy gyors házasságkötéssel akartam elkerülni a várható nehézségeket. Laco Adamík szlovák filmrendező felesége lettem, mert úgy gondoltam, ez majd biztosítékot jelent a szabad mozgáshoz. Gyorsan kiderült, hogy tévedtem. 1968 karácsonyát otthon akartam tölteni. Hazautaztam. Vissza azonban már csak két héttel Jan Palach halála után jöhettem. De ami Csehszlovákia megszállását illeti: a Varsói Szerződés tagállamainak katonái között lengyelek is voltak bőven. Rettenetesen fájt ez nekem, szégyelltem magam. Forgattam is erről a helyzetről egy negyvenperces dokumentumot. Á filmet hónapokkal később kiloptuk a főiskoláról, egy barátom hazavitte, és otthon elrejtette, de annyira félt, hogy baja származik belőle, hogy kidobta a szemétbe. Életem egyik legfontosabb munkája veszett ezzel kárba. De mivel én is aktív résztvevője voltam a prágai tavasz eseményeinek, egy időre engem is bebörtönöztek. Szabadulásom után, a hetvenes évek elején vissza kellett térnem Lengyelországba. Nagy szerencsémre nálunk akkor kezdődött a liberalizáció, Csehországban pedig ezzel párhuzamosan sajnos beindult a normalizáció, ami számomra egyértelműen azt jelentette, nekem itt már semmi keresnivalóm nincsen. A bársonyos forradalom idején is járt Prágában? Akkoriban már emigránsként éltem Franciaországban, de amint megtudtam, mi zajlik Csehszlovákiában, azonnal vonatra ültem, és jöttem. Pár napot még Václav Havel társaságában is eltölthettem, amikor még azon töprengett, hogy jelölteti-e magát az elnöki posztra vagy sem. Később, amikor már elnök volt, és azt mondta, hogy csak 1990-ig, az első szabad választásokig marad ebben a pozícióban, én már sejtettem, hogy ízleni fog neki a hatalom, és jóval tovább marad a politikában. Nem tévedtem. Szívesen forgattam volna róla dokumentumfilmet, cseh kollégáim azonban megelőztek. Az én portrém biztosan más lett volna, de nekem sem kell mindenkiről filmet készítenem, aki lenyűgöz. Sarlatán című alkotásának főhőse, Jan MikoláSek, aki fiatalon részt vett az első világháborúban, s akinek az életébe később egy kelet-szlovákiai fiatalember, bizonyos FrantiSek Palkó lopott napfényt, 1973-ban halt meg. Felkereste volna őt, ha valamilyen betegség gyötri? A hetvenes évek elején ő már rég felhagyott a gyógyítással. 1964-ben, amikor visszanyerte szabadságát, végérvényesen befejezte. Természetfeletti képességeit neves orvosok is elismerték, tehát ha a helyzet megkívánta volna, bizalommal fordulok felé. Hitler közvetlen munkatársa, Martin Bormann is megtalálta őt a betegségével, vagy Karel Capek felesége, Olga Scheinpflugová, a húszas-harmincas évek jeles cseh színésznője. Két évvel ezelőtt Gareth Jonesról, a tragikus sorsú walesi újságíróról forgatott fdmet, aki terjedelmes riportban számolt be az első világháború után Ukrajnában tomboló éhínségről. Kevesen hitték el neki, amit ott látott, főleg nem a kannibalizmust, amit a szovjetek államtitokként kezeltek. Sokat nyomozott ez ügyben, mielőtt forgatni kezdett volna? Elég sokat. Jones unokaöccse rengeteg adattal, dokumentummal szolgált. Nagybátyja titokzatos, 1935-ös halálának körülményeit is felülvizsgálta. A hivatalos jelentések szerint Kínában banditák végeztek vele. De az ottani idegenvezetője, aki elvitte őt a halál színhelyére, mint kiderült, a szovjetek beépített embere volt. Gareth Jonesnak tehát csapdát állítottak Kínában. A legrangosabb világlapok, köztük a New York Times és más demokratikus újságok akkori riporterei is csak azért utasították el az állításait, mert féltek a sztálini megtorlásoktól. Gareth Jones az életével fizetett a bátorságáért. Szerencsémre engem az élet sosem kényszerített olyan drámai döntés elé, hogy valami rendkívüli bátorságról kellett volna tanúbizonyságot tennem. Nem is hasonlítom magam senkihez, aki egy nemes ügyért az életét is képes volt feláldozni. Nekem legfeljebb attól kellett tartanom, hogy nem gyakorolhatom a hivatásomat, vagy hogy pár hónapra börtönbe zárnak, ennek elviselésére pedig nem volt szükségem emberfeletti bátorságra. Belőlem nem lett volna Jan Palach. Én semmilyen helyzetben nem adtam volna fel az életemet, inkább akkor megszököm. Nem sokat pihent az elmúlt évtizedek alatt, nagy horderejű történeteket vitt filmre Európa különböző országaiban. Képes lenne több hónapos szünetet tartva csendesen szemlélni a világ eseményeit? Valóban hagytam, hogy elárasszanak munkával. Az elmúlt öt év alatt egyetlen órára sem álltam meg, pedig lassan hetvenkét éves leszek. Rászolgáltam már a pihenésre, csak még mindig nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Azt mondtam, a Sarlatán után majd tartok egy rövidke pihenőt, de már alig várom, hogy összedugjuk a fejünket Olga Tokarczukkal, aNobel-díjas lengyel írónővel. Vele szeretnék majd egy értékes művet létrehozni. Lengyelországban szerencsére nem olyan a politikai helyzet, mint a putyini Oroszországban, Csecsenföldön, Iránban vagy Törökországban. Nem kell rettegnem a hatalom bosszújától. Ha nem fogadják el az ötletemet, nem kapok rá pénzt. Nagyobb baj nem érhet. Hollywood az elmúlt pár év alatt keblére ölelte a rendezőnőket. Gondolom, ön is ezt tapasztalja. Hollywoodot évtizedeken át a férfiak irányították. Ők döntöttek abban, hogy milyen filmeket vetítsenek a mozik. Mára kiderült: jobban járnak, ha ebben a kérdésben a nőkre hallgatnak. Ezért készül mostanában több női tematikájú film. Az gazdaságilag is nagyon előnyös a nagy filmstúdiók számára. A nők egyébként is praktikusabbak. Ők nem ideákat gyártanak, hanem konkrét projekteken dolgoznak. A férfiak víziói sodoiják zsákutcába a politikusokat. A tesztoszteron a nacionalizmusnak teremt melegágyat. Én a nőkben sokkal, de sokkal jobban megbízom. A szerző a Vasárnap munkatársa
