Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-21 / 68. szám
M SZALON ■ 2020. MÁRCIUS 21. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Polgár Anikó Lyukas fejű diszkoszhal Megpróbálom lerajzolni az ezüst diszkoszhalat. Ez még nem volt az albumomban, pedig gyűjtöm a mélytengerieket. A teste kerek és lapos, mint a diszkosz. Mélytengeri lény, de minden színt érzékel. Ki tudja, mire jó ez neki ott a koromsötétben? Itt is elég sötét van, borongós az idő, alig bír felkelni a nap, pedig már mindjárt nyolc óra. A nőstényhal szája bölcső, benne ringanak az ikrák. Ha feldühödik, lehet, hogy kiköpi őket. Hát te, halacska, mit lubickolsz itt ilyenkor, csak nem köpött ki az anyád? Aztán lehet, hogy egy ilyen halanya is megszeretheti annyira a gyerekeit, hogy nem bír megválni tőlük, inkább lenyeli őket. Lyukakat festek a hal fejére, ez valami betegség állítólag, a fejlyukasodás. Azt írják, először kis lyukak, aztán nagyobb, véres sebek lesznek rajtuk. Lehet, hogy én is elkaptam? Mostanában, mint valami lyukon, általában kiúszik a fejemből, amit megtanulok. A kicsinyeik a szüleik bőrén levő nyálkát nyalogatják, ez elég undorító. Még ez hiányozna nekem, mindig a szülők nyakán lógni, szagolgatni a bőrük váladékát, állandó függőségben lenni. így is nehéz elúszni mellőlük. Most meg különösen, hogy itt kell vegetálni, bent a lakásban, összezárva. Mint egy szűk akváriumban, ahol a vizet is ritkán cserélik. Most nem lehet lógni a haverokkal, nincs sportszakkör, önvédelmi tanfolyam, még azt se javasolják, hogy a parkban találkozzunk, nehogy tovább terjedjen a vírus. Sajnos, most egy darabig anya is itthon van. Hazakapta a munkát. Tegnap éjfélkor még táblázatokat töltögetett. De szerencsére most még alszik, nem nyaggat, mint reggelente szokott, iskolába menet. Apa meg ott rekedt a munkahelyén, nem tud hazajönni, mert lezárták a határokat. De őt amúgy is ritkán látom, máskor is kéthetente szokott csak hazajönni. Most, hogy bezárták a sulit, napok óta anya fejtegetéseit kell hallgatnom, arról, hogy tegyem magasra a mércét, ne tunyuljak el itthon, hogy Newton is micsoda felfedezéseket tett, amíg egy évig otthon ült, bezárva, mikor a pestisjárvány idején szünetelt a Cambridge-i Egyetemen a tanítás, mert hogy eredményeket csak így lehet produkálni, hova is jutnánk különben az életben, akkor kell megalapoznunk a tudásunkat, amikor még fiatalok vagyunk, igényesnek kell lenni, s az nem lényeges, hogy esedeg most, e pillanatban fárasztónak találunk valamit, messzebbre kell néznünk, nem ezekkel az efemer dolgokkal törődni, hiszen az emberek, ahogy Pindarosz írta, csak egynapigélők, efémerioi (ha akarom, megmutatja, hogy van ez leírva görög betűkkel, de engem, persze, nem szokott érdekelni ilyesmi), meg egyébként is, csak „árnyék álma az ember”, ezért kell felülkerekedni az apró-cseprő dolgokon, és távolabbra nézni, hiszen napjaink olyan gyorsan peregnek, úgy kell élnünk, hogy egyet se vesztegessünk el közülük, sőt, egyegy órát se vagy egy-egy percet, különben, ha nem tudatosítjuk, akkor úgy telik el életünk nagyobb része, hogy nem azt csináljuk, amit kellene, vagy ami még rosszabb, nem is csinálunk semmit, csak várunk, kivárunk, vagy mástól várjuk, hogy felemeljen minket a sárból, s ha már felemeltek, akkor sem akarjuk lemosni magunkról az iszap mocskát, pedig csak akaraterő kérdése az egész, s persze a látószögé, hisz az is számít, hogy az örökkévalóság felől nézzük önmagunkat, hogy tudatosítsuk, milyen aprók, milyen semmik vagyunk, milyen árnyékszerűek, hogy aztán késztetést érezzünk, hogy felemelkedjünk, hogy megmutatkozzunk, hogy felragyogjunk. Na szép. Ezt általában apának is előadja, ha videótelefonálnak. Panaszkodik neki, hogy pont matekból meg fizikából kell engem korrepetálásra járatnia, pedig ő azt szeretné, hogy fizikus legyek, vagy legalább mérnök, de hiába vesz nekem szebbnél szebb kézikönyveket, hiába vitt el a Csodák Palotájába, hiába tölti le nekem a Mindentudás Egyetemét, rá se nézek, mindig csak azon nyafogok, hogy mikor kapok akváriumot meg díszhalakat. Meg hogy nem tudok előre gondolkodni, pedig már hetedikes vagyok, igazán lehetne valami tervem a jövőre, főleg ha a családtól minden segítséget megkapok. Óvodáskorom óta. Hegynek guruló kettős kúpot, Newton-bölcsőt, mágneses forgót, lépegető Rudit, fejre álló pörgettyűt. Meg Held Rezonállakot - az tényleg jó különben! Ez az egyeden, amit megszerettem az okosjátékai közül. Ez egy házikó, benne Held kutyával: ha elkiáltom magam, Held kutya előugrik. Persze ezt is gyerekesnek találom már, de ha belegondolok, milyen érzés ilyen szegény, kiabálásra és sípszóra idomított, házikóba zárt kutyának lenni, megesik rajta a szívem. Meg a csőrén ülő madár, az se rossz. Billentheted, zargathatod, forgathatod, akkor se esik le a talapzatáról. Csak lebeg szegény, odaragasztva a csőrénél fogva. Még csak ki se nyithatja a száját. Meg se mukkanhat. Kiskoromtól hallgatom ezt a játékos fizikát. Mintha hozzá lennék ragasztva, hiába próbálok ellebegni mellőle. Próbálom direkt rosszul megírni a fizikadolgozatokat, de anya nem nyugszik bele. Mostanában már nemcsak játszunk, hanem felad egy-egy fejezetet valamelyik szakkönyvből, aztán kikérdez. Föl kell mondanom, hogy ef egyenlő d-szer x. Ahol F a rugalmassági erő, d az arányossági tényező, x a megnyúlást megadó vektor. Aztán persze nincs elragadtatva, mert hogy csak monoton hangon felmondom, s a lényegbe egyáltalán nem gondolok bele. Hogy olyan vagyok, mintha mindig koromsötétben tapogatóznék. Mint azok a nyamvadt halaim. (Mintha volna belőlük akár egy is.) Aztán meg mérgelődik, hogy nem tudom, mik azok a transzverzális és longitudiális hullámok. Pedig ezt a lépegető Rugó-Rudival is bemutatta nekem már kétéves koromban. Persze nekem olyan lyukas a fejem, mint a rugó közepe. De közben rugalmas se vagyok, makacsul legyökerezek valamiben, s nem vagyok hajlandó kimozdulni. Megelégszem azzal a lenti mélysötéttel, mint azok a mélytengeri halak, amiket folyton rajzolgatok. Az osztályfőnökkel is jól el tudnak ilyenekről diskurálni. Anya rendszerint kiselőadásokat tart a szülőértekezleteken is. Most szerencsére az sincs, mindenfajta gyülekezés tilos. De a neten azért csetelhetnek az anyukák. Hogy kitárgyalják a gyerekeiket. Meg hogy közösen összefogjanak, hogy ellenőrizzék a levelezéseinket. Már nincs is kedvem rámenni, megnézni, írt-e valaki. Anya úgyis feltöri a jelszót, és képes valamit beleírni a nevemben. Különben ha felébred, úgyis elkobozza a mobilt. Csak akkor szabad megnézni, ha küldik a tanárok a leckét. Közben persze be vagyok osztva házimunkára is. Mert hogy ma már egy fiúnak is kell főzni meg mosogatni. Azt hiszem, a fő baj az, hogy nincs tesóm. Ha legalább ketten lennénk, akkor elosztódna kettőnk közt az energiája. Főleg ha lenne egy lánya is, akkor őt fésülgethetné, vele mehetne teregetni meg takarítani. Most szerencsére vásárolni nem engem küld le, nehogy elkapjak valamit. Máskor még az intim betétjét is velem veteti meg, nem érdekli, hogy ez nekem milyen ciki. Mikor anya rákezdi, általában megpróbálom kiiktatni a külvilágot. Elképzelek magam köré egy levegővel teli búvárharangot, csak nekem jut benne oxigén, mindenki más fulladozik. Lemerülök, mélyeket lélegezve, a tengerfenék egyre közelebb, a víztömeg a vállamon egyre súlyosabb, miközben én magam egyre könnyebb vagyok, egyre lebegőbb. Valami sodor, csak sodor tovább, de húz is egyre lejjebb, magába szippant, egyre növekvő intenzitással, ellenálíhatadanul. Csukott szemmel is látom, hogy kis semmi vagyok a hatalmas tengerhez viszonyítva, de nem érzek késztetést, hogy felemelkedjek, hogy megmutatkozzam. Legszívesebben még jobban elbújnék, beleásnám magam az iszapba, meghúzódnék egy hidrotermikus kürtőben, ahol élőbevonat képződne rajtam, aztán idővel én is a bentoszhoz tartoznék már (anya biztos tudja, hogy van ez leírva görög betűkkel), egy ideig a mozgékonyhoz, aztán már csak a mozduladanhoz, végül nem maradna más belőlem, csak a tengerfenékbe beleolvadó, attól nehezen különválasztható, biogén lerakódás. Egészen vékonyra lapultam, fejem sincs már, nincs minek kilyukadnia. Itt a mélyben, a sötétben nincsenek színek, tökéletesen színtelen vagyok én is. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XXVII. / A döntés ünetet tartok, a könyvtár piszmogó csöndje helyett az utca átkos zaját választom. Tikkel a szemem a cirill betűktől. Külön útvonalakat dolgoztam ki, hogyan lehet a Nemzed Könyvtárat, a Klemendnum épületét megközelíteni úgy, hogy elkerüljem a turisták áradatát. Most mégis belevetem magam, felsétálok a Károly-hídra. Emberszlalomok láncán át a híd közepén megállók. Kimegyek a széléhez. Egy kacatárus mellett, Szent Norbert, Vencel és Zsigmond szobra bal szélén kikönyöklök a híd kőkorlátjára. Ezen a helyen fotózták őt le a folyóról. Épp itt vesztegeltem, épp egy nappal őelőtte. Másnap már Párizsban ért a hír, hogy Jan Tríska leesett a Károly-hídról - az esd csúcsforgalomban pöfögtünk be a Denfert-Rochereau-ra, görgettem a hírfolyamot. Tríska egy jelenete Jutott eszembe Jan Svankmajer Sílenství című filmjéből, ahol de Sade márkiként arra a felismerésre jut, hogy az emberi félelmek szülte isten rémisztő: meghagyja az embernek a szabad akarat jogát, vagyis ezzel állandó kísértésnek teszi ki. Két nappal később egy belleville-i bárban gurítottam elő a hírfolyamot: Tríska, akit miután eszméledenül halásztak ki a folyóból, a kórházban meghalt. Folytatódott a cikkezés arról, vajon véleden balesetről van szó, vagy szándékos döntésről. Nem mindegy, hogy véledenül hal meg az ember, vagy szántszándékkal vet véget életének. Az öngyilkosság problémája a szabad akaratéra vet éles fényt. Ha felmásznék a kőpárkányra, ha a szobor talapzatában megkapaszkodnék, és kiállnék a folyó fölé, mintegy ugrásra készen, vajon észrevenné a tömeg? Vagy csak ekkor vennének észre, csak e rémisztő gesztussal hívhatnám fel a figyelmet arra, hogy én is én vagyok, az ők tömegében? Az öngyilkosság diaima korlátozza a szabad akaratot. Némi szarkazmussal mondhatnánk: az öngyilkosság a leghalálosabb bűn. Ám ha az életem nem a sajátom, hanem a többieké, vagy istené, akkor mi szükségem van szabad akaratra? San Francisco ikonja, a Golden Gate nemcsak méreteiben monumentális, de áldozatai számában is. Több mint 1600 ember ugrott le a híd 75 méteres magasságából és zuhant több mint 120 km/ó-val a vízre. Az első, Harold Wobbler mindjárt az átadás évében, 1937- ben ugrott le a hídról. Kibuszozott a hídfőhöz, majd a közepéig tartó másfél kilométeres gyaloglás közben szóba elegyedett egy egyetemi tanárral. Közben levetette a kabátját, aztán hirtelen így szólt: „Idáig jövök én. Leugrani.” A tanárnak nem sikerült Wobblert megmentenie, kicsússzam a markából. Nem volt ötvenéves, gyanítható, hogy az első világháborúban átélt traumája juttatta ide. Wobbler óta „saját halálukat” csak 25-en élték túl. A hídon ma pszichológusok által képzett mentőbrigád dolgozik, a szép szó erejében bízva. Igaz, a Golden Gate öngyilkospálmáját már elvitte a nandzsingi Jangce-híd. Párizsban Öngyilkosok hídjának nevezik a Buttes- Chaumont park két sziklaszirtet összekötő viaduktját. A Belle Époque divatos helye volt a döntésnek életről és halálról. „Quel bel horizon pour mourir!” - írja egy 1896. június 10-i cikk, amely 29 áldozatról számol be egyeden hónap alatt. De nem kell messzire menni, csak Pestről Budára. Arany János Hídavatás című vetse, ez a „városi ballada”, modern danse macabre is az öngyilkosok hídjának káprázatos képét festi. Az avatást követő évben, 1877-ben lakja be magát Arany a Margit-szigeten, ugyanekkor „Új folyam” cím alatt a lombok árnya alatt kezdi jegyezni a kapcsos könyvbe az Őszikék ciklust. Itt jutottak el hozzá az ugrásokról szóló hírek is: ,A Csepel-szigeti Tököl községnél a Dunából kifogott holttest egy 20- 25 év közötti izraelitáé volt, kinek (...) zsebében egy margitszigeti hídjegy találtatott, amelyből következtethető, hogy az öngyilkos a Margit-hídról ugrott a Dunába” - írja a Hon július 2-i számában. A hídon mindössze két út van. Az egyik a folyamnak, melynek iránya adott. A másik az embernek, a járókelők oda-vissza haladnak a két part között. Az öngyilkosok a harmadik utat választják, a vertikálisát. Kiállni a híd szélére, a léthatárra, dönteni, és ugrani, leugrani az élet hídjáról. Albert Camus azt itta valahol, hogy csak egyeden igazán komoly filozófiai kérdés van - az öngyilkosságé. Ha ugyanis meg tudjuk válaszolni, miért éljünk, azaz miért ne ugorjunk a harmadik utas megoldást választva, minden filozófiai kérdést megválaszoltunk. Megzavarnak a szentek szobra alatt, a kacatárus mellől szelfiző spanyol lányok állnak ki mellém a híd szélére. Ők vajon tudják, miért nem ugranak le? Hogy miért élnek? Sorolhatnánk tovább az irodalmi példákat. Andric Híd a Drindn regényének talán legszebb jelenete Fata, az Osmanagic család gyöngyszemének veszte. A lány nem akar férjhez menni a kijelölt vőlegényhez. A nászmenet fellovagol a visegrádi hídra, megállnak a híd kapujában: „...a lány a maga lovát hirtelen a híd korlátjához terelte, jobb lábával a párkányra lépett, mintha szárnyai nőttek volna, felröppent a nyeregből, át a korláton, s a magasból lezuhant a zúgó folyóba.” A legfurcsább esetet azonban Franz Kafka kínálja Az ítélet című novellájában, az apák és fiúk harcáról szóló legkegyedenebb költeményben. Az apa, a rossz lelkiismeret hangján, az Én örök árnyékának nyelvén beszél. „Ártadan gyerek voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért: Fulladásos vízhalálra ítéllek!” S ki tudja, miért, Georg mindezt megteszi: leugrik a hídról. De vajon szántszándékkal és önkezével vet véget életének, vagy a felette hozott ítéletet hajtja végre önmaga hóhéraként? Választ, dönt, hiszen ellenállhatna - azaz szabad akaratából cselekszik. De miért ugrik le végül? Talán tagadva válaszolta meg Camus kérdését? Ha tudnánk a válaszokat, értelmét vesztené a remekmű. Jan Tríska esetére talán már sosem derül fény. Hogy vajon a harmadik utas megoldás mellett döntött-e. A választ csak azok ismerik, akik döntöttek - így vagy úgy. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
