Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-28 / 74. szám
[16 SZALON ■ 2020. MÁRCIUS 28. www.ujszo.com és ágyszomszédjának, mielőtt megszökött a kórházból. Barátja félig eszméletlen volt; nem tudta megakadályozni, visszatartani. Másnap akadtak rá, a kórháztól néhány száz méternyire, az útszéli árokban, holtan. Húszesztendős volt. Ezt azonban csak két évvel később tudtam meg, attól a bizonyos kórházbeli barátjától, akit sikerült kigyógyítaniuk a flekktífuszból és a koncentrációs tábor gyötrelmeiből, miközben feleségem még egyre bizakodva várta haza az öccsét. Ez a barát, aki felgyógyulása után két esztendővel vetődött haza, pontosan a húsvéti pászkát osztogató Grósz Jenci volt. Szülővárosom ősi ligetében akadtam össze Grósz Jencivel. A régi zenepavilon körül kószáltam, egymagám, mert feleségem anyámmal élelmiszer-beszerző körútra indult a város peremére (ott, a peremvidéken még lehetett kapni egy s mást ismerős kereskedőktől, ha az embernek szerencséje volt), s az ilyen vállalkozások idején jelenlétem nem volt kívánatos. Grósz Jenci. Egy kicsit csámpásan, egy kicsit félszegen közeledett felém az elhagyatott, ligeti sétányon, s amikor már csak háromlépésnyire volt tőlem, bágyadtan elmosolyodott.- Nem ismertél meg, mi? - kérdezte a legnagyobb természetességgel, amikor túlestünk az első, szófián ölelésen. - Hát igen, a táborban leadtam vagy huszonöt kilót. De olyan nyolcat-tízet már sikerült visszaszereznem... - mondta büszkén. - A hitközség táplál. Veled mi van? Erre azonban nem válaszoltam, mert váratlanul eszembe villant, hogy Grósz Jencit feleségem öcscsével egyidőben vonultatták be munkaszolgálatra; addig a nyolcdioptriás szemüvegével, egyéb orvosi machinációkkal sikerült megúsznia. Mit tudsz Gabiről? A feleségem öccséről? - kérdeztem mohón. - Együtt vonultatok be. A sokdioptriás szemüvegén át is láttam, hogy megütközve, elborult szemmel bámul rám.- Hát nem tudjátok?- Nem. Mit? - kérdeztem elszoruló torokkal. Elmondta. Aztán megérezve, hogy itt most üres és céltalan lenne minden vigasztaló szó, újból megölelt. W A zsidókat utóbb a drámára szorították, de ezt akkor még nem tudtuk. Talán nem is akartuk tudni- Ne mondd el a feleségednek - mondta még halkan, és fáradt, nehéz léptekkel elballagott. - Egyszer majd benézek hozzátok... Én pedig eltántorogtam a sétány legelső, eldugott lócájáig, leroskadtam rá, és szemem elé tartott, nyitott tenyérrel elmormoltam az egyetlen héber imát, a halotti imát, amelyet olyan gyakran volt alkalmam hallani hosszú katonáskodásom idején, a tábor túlsó felén, a szögesdrót kerítés mögött elhelyezett zsidó munkaszolgálatosok mocskps, bűzlő körletének rabbijától: Jiszgádál vjiszkádás... Szívem, ne haragudj rám ezekért a szívfájdító sorokért: ötven éve adós voltam gyarló önmagámnak ezzel az írással. N agyon szép asszony volt az én anyósom. Fiatal - hogyne, hiszen amikor örök szerelembe keveredtünk a lányával, szerelmem tizenöt éves volt, én tizenhét. Nagyon szép asszony volt az én anyósom. Fiatal, karcsú, mosolygós, napsugárszőke, kék szemű. És zsidó. Ez akkoriban még nem zavart bennünket; akkori szemléletünkben körülbelül annyi jelentősége volt, mint annak, hogy van, aki a lírát szereti, van, aki a prózát. A zsidókat utóbb a drámára szorították, de ezt akkor még nem tudtuk. Talán nem is akartuk tudni. Kit érdekelt? Osztályunkban például Balázs Géza szőke volt, szeplős, és evangélikus hittanra járt. Pocsatkó Feri magas volt, széles vállú, göndör hajú és református. Grósz Jenci szemüveges volt, egy kicsit hadart, és az ő füzetéből másoltuk ki a házi számtanfeladatainkat, mert játszva oldotta meg a legnehezebb egyenleteket, logaritmusos rejtélyeket, mértani görbéket, hiperbolákat, parabolákat. És mellesleg zsidó volt. De ezt csak akkor vettük észre, valahányszor a zsidó húsvét, a peszach idején, ünnepélyesen megajándékozta négy-öt legjobb barátját, köztük engem is, egy-egy zacskó ízes, ropogós pászkával.- Szalonnát, kolbászt lehetőleg ne egyetek hozzá - figyelmeztetett bennünket komolyan, miközben átnyújtotta az ajándékot. - Kóser. Ezt tudomásul vettük, a többi nem érdekelt. Egyébről talán nem is akartunk tudni. Anyósom sem óhajtott tudni a zsidó lét egyes meglévő tehertételeiről: korán özvegységre jutott, férje, aki emléklapos magyar királyi százados volt az első világháborúban, nagyon fiatalon meghalt. Természetesen ő is zsidó volt. Kivételes jómódot hagyott özvegyére, aki tagja volt minden zsidó és nem zsidó jótékonysági intézménynek, kulturális mozgalomnak, és kevélyen felülemelkedett minden olyan ostobaságon, mint antiszemitizmus, fasizmus, nemzeti szocializmus. Igazán nem kárhoztattuk érte: menyasszonyom időközben tizennyolc éves lett, én húsz, és akkoriban már szép és büszke anyósomnál jóval avatottabb, előkelő rangú, hivatásos politikusok is megvetően szajkózták: „Nem a mi ügyünk! Bennünket nem érint!” Persze, hogy nem érintett: „csak” a zsidók ügye volt, de egyelőre még nem a mi országunkban. Aztán Az előtérben a Rákóczi körút (Moyzesova), a háttérben balra az Orsolya-rendi templom tornya és a színház kupolája, jobbra az Orbán-torony, a Szent Erzsébet főszékesegyház és a Domonkos templom tornya. (Kassa, 1940) (Fortepan, adományozó: szf) Ötven esztendeje szabadultak fel a haláltáborok Édesapám (Rácz Olivér) a cikket 25 évvel ezelőtt írta Ötven esztendeje szabadultak fel a haláltáborok címmel. Emlékeztetni akart minden jó érzésű, becsületes embert a múlt szörnyűségeire, és figyelmeztetni minket, hogy ne nézzük tétlenül a rossz, a gonosz uralmát, mert édesapám életszemléletét idézve: „Mindnyájunk életében bekövetkezik a perc, amely számonkéri tetteinket. És azokat a napokat is, amelyeken semmit sem tettünk. Senkiért.” Rácz Katalin is, merthogy távolabbi ősei vérbeli cseh husziták voltak. A huszita hősök exponáltabb része, a huszitaüldöztetések idején, Erdélybe menekült: ott keveredtek a szombatisták, jehovisták, egyéb szekták közé, s végül a családnak az az ága, amelyből anyósom származott, a fene tudja miért, hogyan, zsidó hitre tért. (A családnak egy másik ága, még valamikor a 19. század második felében, ismeretlen okokból Franciaországba vándorolt: szép anyósom a második világháború kezdetéig, két Sacré Coeur rendbeli apáca unokanővérével levelezgetett.) Csakhogy szép és szelíd anyósom nem volt hajlandó megszökni a gettó elől. Nem akarta elhagyni az anyját, nővérét, annak szépszámú családját. Továbbá rendületlenül bízott benne, hogy a gettóban vagy valahol majd a Reichben újra öszszeakad a fiával, legdédelgetettebb, mert legfiatalabb gyerekével, aki akkor már zsidó munkaszolgálatosként védte a hazát. Anyósom tehát menyasszonyom nővérével, harmadik gyerekével és említett, nagyszámú családjával egyetemben bevonult a gettóba. Miután a menyasszonyomat sikerült biztonságban elrejtenem, kétszer-háromszor még be tudtam csempészni hozzájuk élelmiszert, ruhaneműt, csomagot, levelet. De a téglagyári gettót néhány nap múlva légmentesen lezárták, s a téglagyár felől, újabb néhány nap múlva átdübörögtek a városon a leplombált, bedeszkázott ajtajú, ablakú, hat ló vagy negyven ember helyett élő emberek (emberek? zsidók!) százaival agyonzsúfolt marhavagonok. Nem tudom, melyik haláltáborba hurcolták anyósomat - még Dachau előtt elszakították családjától. Feleségem nővére túlélte Auschwitzot, közvetlenül a tábor felszabadítása után, s miután az amerikaik ismét életképessé táplálták, azonnal Chilében élő, távoli rokonaihoz utazott. Egy ugyancsak valamelyik haláltábort túlélt, német zsidó fiatalember kíséretében, aki még Chilében feleségül vette, azután átköltözködtek az Egyesült Államokba, és New Yorkban egy kis díszműáru-kereskedést nyitottak. Feleségem nővére még a hajdani, szép béke éveiben főiskolát végzett képzőművész volt, férje díszműáru-tervező. Soha többé nem tért haza: pontosan tudta, mi történt az anyjával, családjával, nem voltak illúziói. Nem óhajtotta viszondátni a házat, amelyben született, a várost, amelyből elhurcolták. Havonta írt nekünk, és több ízben felajánlotta, hogy hajójegyet küld nekünk, látogassuk meg, de erre sohasem került sor. Azt hiszem, feleségem jobban félt a viszondátás elkerülheteden, emberi fájdalmaitól, mint amenynyire egy kései, elárvult testvéri ölelés boldoggá tehette volna. Feleségem kisöccse a táboruk felszabadulása után egy amerikai hadikórházból szökött meg súlyos, kikezelheteden flekktífússzal, halálos, lázas betegen. ,Anyukám majd otthon kigyógyít”, suttogta rekedten barátjának Ausztria ügye lett. Lengyelországé. Franciaországé. No, itt álljunk meg egy pillanatra. Ausztriába diadalmenetben vonultak be a nácik, Lengyelországban „felszabadították” a német fajtestvéreket, Franciaországot, a szép Marianne-t megerőszakolták. Megerőszakolták. Brutális, férfias teuton kíméledenséggel. De - közben miért riszálta hozzá, finoman és diszkréten, ám nagyon is észrevehetően, a kecses kis farát? „Nem a mi ügyünk! Bennünket nem érint!” Aztán már minket is érintett. De még mennyire! Csakhogy ez már történelem. A gázkamrákkal (amelyek egyes újabb kori, felháborodott, buzgó „kutatók” szerint nem is léteztek: zsidó propaganda az egész) és a haláltáborokkal egyetemben. Ne beszéljünk róla. A neofasizmus egyre burjánzóbb kilengéseiről sem. Kit érdekelnek? Minket az érdekelt, hogy amikor változadanul kék szemű, sudár, szép anyósomnak családostul be kellett vonulnia a téglagyári gettóba, előző éjszaka, tudtával és beleegyezésével, megszöktettem a menyasszonyomat. Mosolygós, árja szépségű anyósom is megszökhetett volna: éltek rokonai szép számban Budapesten, Erdélyben, sőt Csehországban
