Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)

2020-03-21 / 68. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2020. MÁRCIUS 21. „...segítség egy későbbi kornak” Requiem egy országrészért - Peéry Rezső száztíz évéhez A száztíz évvel ezelőtt, március 27-én szü­letett Peéry Rezső az 1956 utáni magyar emigráció egyik leg­jelentősebb és legmegbecsültebb esszéírója, publicistája volt. A háromnyelvű és -kultúrájú, né­met-magyar—szlovák Pozsonyban született elsőgenerációs polgárcsa­ládban, s ez a nemzeti sokszínűség jellemezte felmenőit is (,Apám sváb, anyám tót, asszonyság palóc”, mondogatta nevelője szerint gyer­mekkorában). Azon csehszlovákiai magyar fiatalok egyik meghatároz«) képviselője, akik már az újonnan megalakult Csehszlovák Köztár­saságban nőnek fel és kezdték pá­lyájukat. Mint számos társát, őt is a cserkészmozgalom, majd a balol­dali Sarló indította, melytől később eltávolodva, a szociáldemokrácia híve len. Egész életét, kiemelke­dő műveltségre valló életművét mélyen humanista és demokrata magatartása itatta át, s példasze­rű kritikusi-gondolkodói éleslátás jellemezte. Főként 1934-től széles látókörű, eleven kritikái, esszéi tették ismerné, aki „nem egy-egy alkotót vagy egy-egy művet vizsgál, hanem a folyamatot nézi, amely­nek azok szerves részei” (Dobossy László). Berkes Tamás írta Peéry nemzedékéről, hogy az a harmin­cas években „nem egyszerűen „peremmagyarként” szegült szem­be az „idő sodrával”, hanem „egy kulturális - sőt talán civilizációs - határvonalon állva a maga öröklön szellemi életformáját védte - s vesz­tene el”. A második világháború alatt, a hitleri segédlettel önállósult Szlovákiában Peéry Esterházy János gróf lapjainak megingathatadan erkölcsiségéért, valamint háború- és fasizmusellenességéért becsült publicistája. 1945-1948 között Szalatnai Rezső oldalán s mások mellett a leghatározottabban lép fel — 1946-ig odahaza, ezt követően, a határon átszök­ve, a magyar fővárosban, szo­ciáldemokrata és értelmiségi kapcsolataira támaszkodva - a csehszlovákiai magyarság jogfosztottsága és üldözte­tése ellen, s egyike azoknak, akik a legtevékenyebben se­gítik az állampolgárságuktól megfosztott, deportálásokkal, ki- és áttelepítésekkel föl­dönfutóvá tett és megalázott csehszlovákiai magyarokat. Rákosiék hatalomra kerülése után belső emigrációba vonult, és Mosonmagyaróváron kezdett tanítani, majd a soproni Berzse­nyi Dániel Gimnázium igazga­tója lett, ahol főszerepet játszott az 1956-os helyi eseményekben. A forradalom bukása után egész osztályával együtt Nyugatra me­nekült, ahol előbb Ausztriában próbálkozott az otthonteremtéssel, majd a Német Szövetségi Köztár­saságban, Stuttgartban telepedett le, és a közeli reutlingeni főiskola könyvtárosa lett. Újból írni kezdett, szoros kapcsolatot tartva a nyugati emigráció legjelesebb képviselőivel és fórumaival; előadásokat vállalt, s egy ideig elnöke a Németországi Magyar írók Munkaközösségé­nek is, dolgozott a Szabad Európa Rádiónak, és sűrűn publikált a legfontosabb nyugati magyar la­pokban. Ám hogy ezeket az írásait kötet(ek)ben is megjelentesse, csak élete végén jutott el. Ezért is előzte meg nagy várakozás a Requiem egy országrészért megjelenését 1975- ben, melyben a családjára vissza­emlékező, s a két világháború közti és a második alatti Szlovákiában töltött éveit megelevenítő esszéit, vallomásait tette közzé. (Művét a rendszerváltás után, 1993-ban Po­zsonyban is kiadták, melynek írásai később írónk 1993-1996 közti, a Kalligram Kiadónál megjelent há­romkötetes életmű-válogatásába is bekerültek.) Peéry Rezső (1910-1977) A kis kötetre, melyben hosz­­szú évek várakozása és írásainak kötetbeni kiadásáén való küzdelme érett be — s melynek „regényesen izgalmas” fejezeteit az író „min­denfajta nosztalgia nélküli”, a „tör­ténelem józan, reális fejlődésének irányát fölismerő” tájékozódása jellemzi (Pomogáts Béla) -, a meg­­komponáltság és a töredékesség egyként jellemző; vagyis az egész is, rész is egyszerre. A légiesük, ködbe tűnt szülőföldnek/volt-hazá­­nak szentelt, szimfonikus zenemű, melyben az idő búgásáé a vezér­szólam. Megható, heroikus kísérlet az elmúlt idő rekonstruálására, a bentié lett kint visszahelyezésére a konkrét térbe és időbe. Nyelvében egyként érvényesül az urbanitás és a rusztikum, a polgári és a népi tár­gyi-tapasztalati világ és műveltség meghitt ismerete. Különösen Peéry rendkívül plasztikus (érzékletes), filmszerű táj- és környezedeírásai ragadnak magukkal, tobzódik a nyelv adta lehetőségekben, szinte rekonstruálni lehet e szövegei alap­ján az egyszeri, nem reprodukálha­tó látványt. Proustot, illetve mód­szerét idézve egy helyütt emlékezés és képzettársítás egybekapcsolásáról beszél, ami nála is elsődleges írói módszerré, stílusestköizé lesz. Mű­fajilag két irányból közelít tárgyá­hoz. Az Utószó két szlovenszkói évti­zedhez 1918-1938 a hazavesztés és az új országban való berendezkedés nagylélegzetű, részletező, egyszerre tárgy- és önelemző éntörténete, míg az Örvényben és a Végjáték Szlovákiában ciklus pillanatfelvé­teleivel, portré- és helyzet-, illetve környezetfestő gyorsjelentéseivel tudósít élete meghatározó első harmincöt évéről, annak történeti kereteiről és emberi környezetéről, írásai világossá teszik, hogy írónkat ugyanolyan erős kötelékek lán­colták szülővárosához mindvégig, mint példaképét, Márai Sándort Kassához, melyek alapján joggal olvashatjuk Peéryt Pozsony Mára­­ijaként is. Más megközelítésben a Requiem egy országrészért a régóta megtalált önazonosság könyve. Szabó Zol­tán értelmezésében „Peéry Rezső a maga identitását Szlovenszkón találta vagy kereste meg, 1918 és 1938 között, és ezt a saját identitást azóta sem vesztette el soha, megma­radt benne mindenütt, ahova sorsa sodorta”. Peéry az íróság, az író-lét e ként, az írásai kötetbe rendezését folyton megakadályozó körülmé­nyek szerencséden összejátszásának esztendei utáni elégtételeként élte meg. S bár könyve megjelenését meglehetősen szerény - ámbár egy­öntetűen elismerő - sajtóvisszhang fogadta, bizonnyal kárpótolták őt a lelkes és lelkendező baráti elis­merések, elemzések, értelmezések. Mi több, az is elmondható, hogy igazából ez a könyv tette Peéryt — hatvanöt éves korára! - íróvá, szen­tesítette íróságát, író voltát. S noha könyvét hivatalosan sem Magyar­­országon, sem (Cseh)szlovákiában nem lehetett terjeszteni, levél­­küldeményként, illetve ismerősei útján mindkét országba számos példányban bejutott, és illegálisan mégis közkézen - illetve, Padányi- Gulyás Béla szavaival: „pad alatt” - forgott. Miközben egymás után kapta hazai és emigrációbeli, illet­ve erdélyi írótársai - Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Borbándi Gyula, Gál István, Szalatnai Rezső, Padányi-Gulyás Béla, Gáli Ernő, Méliusz József, Ferdinandy György, Sztáray Zol­tán és mások - elismerő leveleit. Borsody István például úgy látta, a „kis könyv méretén felül gaz­dagítja irodalmunkat”, s a kötet mértéktartó terjedelmét dicsér­te Cs. Szabó László is, mely „A maga szerény keretében, visz­­szafogott hangján történelmi cselekedet, segítség egy későbbi kornak”. Egyébként is, kérdez­te, „minek hosszabb könyv?”, amikor ebbe is „Belefért min­den bánat, probléma, emlék, küzdés, személyes ügy, közügy és líra”. Illyés Gyula a könyv dokumentumjellegét nyug­tázta („Nemzedékünk utolsó tennivalója, hogy igaz képet- ilyet, mint ez a te munkád- hagyjunk hátra azoknak, akik [...] hozzáláthatnak visszaadni az egész nép mél­tóságát”), és ezt tette Szabó Zoltán is. Mi több, utóbbiban az élmény, amelyet a kis könyvecske jelentett számára, szinte gátszaka­dást indított el - több mint három hónapig foglalkozott a Requiem egy országrészértsÁ -, s arra sarkallta, hogy egy nagy, mintegy hatvanol­dalas tanulmányban összefoglaljon mindent, amit Szlovenszkóról, a szlovenszkóiságról, illetve a Felvi­dékről és a felvidékiségről gondolt. Ilyen értelemben az ő ez ideig kéz­iratos tanulmánya alapszövegként is felfogható e tárgyban, s bizonyos énelemben akár egykori Szerelmes földrajza, új keletű fejezetét is láthat­juk benne. Szabó írása egyik helyén a száműzött Wesselényi Miklóséval veti össze Peéry stuttgarti magányát, éles szemmel tételezve a kettőjük, illetve századuk közti különbséget: míg a zsibói gróf, a 19. század em­bere Szózata ban még a jövőről be­szélt, a 20. század egykori pozsonyi polgára már a múltról, azaz míg „a Szózat riasztás, a Requiem emlékbe­széd. ..”, melyet egyenesen remek­műnek nevez. Olyan „nagy írói tel­jesítménynek”, „egyedülálló prózai műnek”, „mestermunkának”, „az utolsó negyedszázad legjobb ha­za-könyvének", amilyenre - külön kiemelve „Az irónia felső fokának akadály mentes párosodását a sze­líd elnézés felsőfokával” - „akarati elhatározás senkit se tudna képesí­teni”. Peéry könyvének „önértékén felüli jelentőségét” — írja — az adja, hogy „nélkülözheteden segédkönyv és eligazító kalauz leheme olyan egyetemen, ahol olyasmit is taní­tanak, ami közösségtudománynak mondható, és ebben tantárgy az a haza, amiről politikusok, valamint ideológusok mindenkor céljaiknak, illetve érdekeiknek megfelelően szoktak hazudozni”. A számvetést az is sürgette, hogy 1973 után, egyre súlyosbodó beteg­sége miatt már könyvtárosi munká­ját sem folytathatta, de legközelebbi barátai is biztatták: „aritmiás szívvel is élhetsz és dolgozhatsz odahaza”, a lényeg, hogy írjon ki magából mindent, azt, „hogyan csaptak be minket Közép-Európában”. O pe­dig, gyengülő szívvel, megfogad­va ez intelmeket, s nyilván a halál közelségének érzetével is, nekilátott egyberendezni a - Cs. Szabó László találó kifejezésével - „rotációs újsá­gok mocsarában” kallódó, a napi robot és a megélhetési kényszerek miatt szétszórt írásait. A Requiem egy országrészért után - átadva ma­gát az annak sikeréből ráeső fény­sugarak emberi melegének - újabb könyve(ke)t tervezett, amikor vá­­radanul újabb infarktus terítette le. A felismerés - hogy tervei megva­lósítására már nem lesz ideje - bár főbe kólintotta, mégis méltósággal vette tudomásul a fenyegető jövőt: „...betegségem gyógyíthatadan, s az előttem álló út rövid lesz - vallotta meg 1975 karácsonyán Borbándi Gyulának. - Ez azért szomorú, mert nyugdíjas koromat szétszórt írásaim rendezésére, további pub­likációkra és írásra szerettem vol­na felhasználni. Most ennek az álomnak vége van.” Irt egy rövid önéletrajzot is, az esetre, ha valami végzetes dolog történne vele, a túl­élőknek ne legyen gondjuk életrajzi adatainak előkeresésével (a tömör­ségében is megrendítő kis szöveg végül már valóban csak a halála után látott napvilágot - írónk kéz­írásával -, az 1977-es posztumusz mű, a Malomkövek között borító­ján, illetve elején. E könyvének megjelenését azonban, melybe húsz publicisztikai írását sorolta be, már nem érhette meg: november li­án elhunyt. A válogatás és a sajtó alá rendezés még az ő munkája, s eljutott hozzá a könyv nyomdába adásának híre is. Kiadója, Molnár József szerint - aki az apai ágon német eredetű Peéryt „a magyar nép leghűségesebb fiának” nevez­te - utolsó kívánsága az volt, hogy fejfajára magyarul - Rezsőként, s ne a német Rudolfként - írják föl a keresztnevét. De a sors itt sem mu­lasztotta el, hogy egy utolsó fricskát mutasson írónk felé: a sírjába szúrt fakereszten Peéry nevének é betűjé­ről lemaradt az ékezet, s keresztneve ö betűje is ó'-vé rövidült, ami Má­rai Sándor „döbbenetes látomását” juttatta Molnár eszébe az emigráns­sorsról: „..A csákány koppan és le­hull nevedről az ékezet.” Összefoglalva, Peéry könyve, a Requiem egy országrészért, mely két­ségtelenül az életmű „organikusan összetett szemléletű” „csúcsteljesít­ménye”, „kiérlelt, klasszikus alko­tása” (Görömbei András), kiválóan alkalmas a kisebbségi (szlovákiai magyar) sors és lélek tanulmányo­zására, ám alapvető tételekkel gaz­dagítja a polgárrá válás folyamatá­ról, a polgár-lét jellegzetességeiről és felelősségéről, valamint a kö­zép-európai népek együttélésének ismertetőjegyeiről szóló irodalmat is. Mely tekintetben a Requiem egy országrészért másokétól jól elkü­lönülő, egyénített beszédmódjával (is) a Nyugat legjobb esszéíró-ha­­gyományait viszi és a magyar em­lékirat-irodalom legjobb lapjait írja tovább. S fokozottan ráillik a délvi­déki Sinkovits Péter megállapítása, miszerint „ahogy múlik az idő [...] annál időszerűbbé válik”. Tóth László késői megtapasztalását igazi ünnep­aiS*0~ 4*.«. aú^-1^ ^**7**^» Mtjtt‘. to, tliA*-*• * •i— -1' -au*~ -a **+ *«-+«- r—* ^. ■■^: **. “ *“*“ .^w. <* t«'*- ‘r*^'**' «* ^ O*­­- V-— . *<tu^ W~* “"'t*’J" >fTO-.U~ai V**^‘ “ "*, »i ,»«H“ ”iW^i,M *VT„ -n*-~ -if-*** -* “*­­^ w««« *"*“* W~~^ ^ n-^**“* ^ 4J(«. - «*- ^ ^ -~*r :r .iJU— »a»-‘üi*t 4 , <a^rtva-aa. ^i“”4»1 **» «*,a-Jfc-i»*~ » *Mja 1 iaaW *"'»"• *■* “*~ i -+H" ^ iU*UJ*~ ..^^. i 't^’*" '■■. U '^-ri-^^^ b" iÁf4" ^^3lWU-0*MMii| ■*“ r^KOZD^ ^rrir^—' ^^ä* ■■----- . M*** ■ pVV-*''*!*­w"*«**. MT-itir-* ««—• wt Jr* i t. yjw+^r- ft**>** J*^T^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom