Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-14 / 62. szám
14 INTERJÚ PRESSZÓ ■ 2020. MÁRCIUS 14. www.ujszo.com Tudomásul sem akarták venni, hogy a Széchenyiek nem haltak ki Tisztelet, szeretet, szorgalom Három éve él Zuglóban, polgári környezetben, Komjáthy Béla ügyvéd, országgyűlési képviselő századfordulós villájában. Tisztában vannak azzal a szomszédok, hogy az a sárvári és felsővidéki előnéwel rendelkező Széchenyi família lakik mellettük, amely többek között Istvánt, a „legnagyobb magyart” adta a nemzetnek? Nem az a lényeg, hogy Széchenyi vagy Andrássy, netán Károlyi a vezetéknevem, hiszen egy polgár vagyok a nagyjából tízmillió közül. Az elmúlt ötven évünk igencsak rányomta a bélyegét a sorsunkra, semmiféle jó értelemben vett megkülönböztetés nem volt, mi több, a második világháborút követő politikai rendszerek szinte teljesen eltörölték a magyar arisztokráciát. Persze, az előjogok, a címek elvétele már nem zavar, mert ami igazán nemesi, bennünk él. A tudatot senki nem tudja eltörölni, maximum megtörni. A szomszédaink szeretnek bennünket, de ugyanúgy szeremének, ha Horváth lenne a nevünk. Ugyanakkor meg lehet említeni, hogy akkor, amikor már megtudják, hogy Széchenyi István leszármazottai vagyunk, hogy társadalmi-kulturális misszióként végezzük a munkánkat, elkezdenek máshogy tekinteni ránk. Persze, nem teljesen őszinte így a válasz. Miért nem? Azért, men akadnak olyanok, akiknek valamiért fontos ez a családnév. Ok nagyon értékelik az általunk mentett-őrzött örökséget, bizonyos mértékig felnéznek ránk, mi pedig odaadással teszünk eleget a kívánalomnak, hogy valóban felnézhessenek ránk. Szemben a konyhai ebédlőasztallal, a polcon feltűnt egy Lábodról szóló történeti munka. A nagyapja, Pál Imre gróf és a dédapja, Emil gróf a lábodi kastélyban nőtt fel, ennek kapcsán merül fél bennem a kérdés: álmodott-e kislányként arról, hogy egyszer a legnagyobb magyar nemesi famíliákhoz méltó környezetben élhet? Kislányként egyáltalán nem, mert annyira elnyomás alatt volt a család, hogy nem dicsekedtünk azzal, hogy Széchenyiek vagyunk. Édesapám 2003-ban úgy ment el a földi életből, hogy szinte titkolta a származását. Nem szégyenében, hanem azért, mert olyan sok bántalmazás érte, hogy nem szerette volna, ha a gyerekeinek is el kell szenvednie a sértéseket. Széchenyi Tímeának hívtak, ezzel a névvel is bekerültem általános iskolába, polgári közegben indult az életem első szakasza. Álmodozni nem tudtam arról, hogy valamikor majd kastélyban élek, mert apu teljesen elhallgatta, mi történt a famíliánkkal az évszázadok során. Felnőttként saját kutatásaimból és családi visszaemlékezésekből tudtam meg, hogy valójában kik is a Széchenyiek, és azt, hogy milyen csúnyán elfelejtették őket. Emlékszem, amikor 1976- ban, hatévesen általános iskolába kezdtem járni, a nagyapám, gróf Édesapámnak két felesége volt, Gábor öcsémmel ketten vagyunk édestestvérek. Gróf Széchenyi Tímea, a Gróf Széchenyi Család Alapítvány elnöke fontosnak tartja, hogy Magyarország állampolgárai megismerjék a családját és alapítványukat, mert építeni kívánják a nemzetet. Az ötvenéves közéleti szereplő lapunknak arról is beszélt, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő közbenjárását kérte a nagycenki mauzóleum felújítására, de szólt arról is, hogy a gazdaság és a kultúra nincs meg egymás nélkül. Széchenyi Pál Imre megsimította a homlokomat, majd azt mondta: „Nem kell arról beszélni, hogy a Széchenyi családhoz tartozol.” Honnan indult az ön története? Az V. kerületből, a Váci utcából. Zuglóban lokálpatriótaként ismert, a Fidesz-KDNP közös helyi önkormányzati képviselőjelöltjeként indult a 2019-es magyarországi önkormányzati választáson, de nem sikerült nyernie. Gyermekként és fiatalon kifejlődött a belvárosi öntudata is? Abszolút kötődtem a városrészhez, tizennégy éves koromig ott éltem, ott jártam ki az általános iskolát, csak utána költöztünk el. A belvárosban édesapámmal és nagyapámmal közösen éltünk, s ennek a „széchenyiségnek” volt egy sajátos belső közege, amely például abból állt, hogy nem jártam óvodába. Ugyanakkor vigyázott rám egy hölgy, de anyu otthon maradt velünk „csak” háztartásbeli volt. A ruháinkat a nagyanyám varrta, bár vélhetőleg nem a jómód vagy a származás miatt, hanem azért, mert női szabó volt. Édesanyám testvére divattervező volt, az életem első szakaszában az összes ruhámat megtervezte. Anyai nagyapám disszidált Németországba, onnan küldte a Burdákat, amelyekből a nagyanyám mindent megvarrt. Ha már ott tartunk, hogy mitől lesz valaki gazdag, arisztokrata, öntudatos polgár, elmondom, hogy 2018-at írtunk, amikor az én kislányomnak azt mondták az osztálytársai a Kölcsey Gimnáziumban, hogy Játszik, hogy te honnan jöttél, hogy gazdagok vagytok”. És az akkortájt tizenhét éves középső lányom, Beatrix visszakérdezett, ugyan miért látják így. Azt mondta az osztálytársa, abból, hogy „te mindig hozod az ebédet”. „Igen”, felelte a lányom, „az anyukám felkel reggel hatkor, megfőzi az ebédet, becsomagolja nekem, de te a McDonald’sba jársz, az többe kerül.” Ez is azt bizonyítja, hogy katyvasz van a fejekben azt illetően, hova tartozunk. Én gazdagnak érzem magamat, mindig is így volt, méghozzá azért, mert az örökség, amit rám hagyományoztak az elődeim, mindig az enyém volt. Ha a főnemesi származás nem került túlságosan előtérbe a gyermekkorában, mikor és miként fogalmazódott meg önben, hogy gróf Széchenyi Istvánnak, a legnagyobb magyar reformernek az ükunokahúga? Már tizennyolc éves elmúltam, amikor elkezdtem azon gondolkozni, hova tartozom. Az édesanyám családja rendszeresen elmondta, hogy soha nem szabad elfelejtenem, hogy Széchenyi vagyok, még akkor sem, ha az apukám a gyerekeit megóvta a történelmi múlttól. Amikor a fiam, Márk 1992-ben megszületett, megkapta a Széchenyi nevet, amelyre aputól kértem és kaptam engedélyt, valamint Márk édesapjától. Ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy valójában mit - édes terhet, nem kérdés - adtam neki, majd a soron következő három gyermekemnek, Viktóriának, Beatrixnak és Kingának azzal, hogy viselhetik a nevet. Az elmúlt öt évben a Gróf Széchenyi Család Alapítvány elnökeként számtalan alkalommal szerepelt a médiában, viszont korábbi életszakaszairól vajmi keveset tudni. Széchenyi-lányként érdeklődött a történelem és a politika iránt? Későn kapcsolódtam be a közéletbe. Iskolásként nem érdekelt a történelem, lényegében azért, mert az oktatásban egészen mást tanítottak, mint amit otthon kaptam. Az oroszt sem szerettem, otthon inkább a németet beszélték. A kommunista-szocialista rendszer kemény elnyomása, amelyben cseperednem és felnőni adatott, rányomta a bélyegét az életünkre, ezért fiatalon mindig lázadtam a normák ellen. De soha nem a család ellen! Anyai és apai ágon is másfajta élet várt odahaza, mint a „kinti” világban: szabadabb körülmények a négy fal nyugalma között. Beszélgetések, közös étkezések a nagy családi asztalnál, ezek össze sem hasonlíthatók mással. Jóban voltunk a közértessel, a hentessel, de én mégiscsak teljesen más közegből indultam. Most is azt érzem, hogy a múltunkból eredő jelenünk miatt eltérünk a nagy ádagtól, de szerintem a mai embernél értékválság van. Nekem rendkívül fontos a keresztényi élet, az istenhit, a szeretet jelenléte, a gyerekeimet is eszerint neveltem. Ezt hagyományozták rám a szüleim. Az édesanyja huszonnégy éve halálozott el. Mindkét szülője nemesi ősöket tudhatott magáénak? Elegáns úri család leánya volt az édesanyám. Katona volt az édesapám, amikor megismerte. Anyunak két leánytestvére volt, női szabóként a divat és elegancia világában mozogtak. A keresztanyám, édesanyám testvére szerencsére még él. Anyunak is sokat jelentett a kereszténység, a tudás, a szorgalom. Tanulni kell, olvasni kell, viselkedni kell, ezt korán megtanultam tőle. Az értékrend betartása egyenértékű a szigorúság megkövetelésével? Igen, de számomra ez nem jelentett szigorúságot, mert a szüleim nagyon szerettek. Az étkezésnél rendesen kellett viselkednem, már korán kést és villát kaptam, ez a mostani társadalmi felfogásban szigorúság lenne, hiszen a gyerekek nem igazán tudnak kulturáltan enni. Az édesapámnak voltak olyan elvárásai, amiket nem lehetett megszegni: rendesen köszönni, kezet nyújtani és szemébe nézni a másiknak, bemutatkozni. Mindezt úgy, hogy tudnom kellett, ki vagyok. Ez már kicsi koromtól így volt, ezért azonos tisztelettel fordultam az utcaseprő és a vendégünk félé is. A vasárnapi ebédek meghatározók voltak, ott édesanyám és édesapám is jelen volt. Fel sem akartam állni az asztaltól, igaz, engem úgy dreszszíroztak a szép étkezésre, hogy két könyvet tettek a hónom alá, és azok nem eshettek ki onnan. A szülőktől kapott irányok követésére a gyermekeimet is megtanítottam, hiszen amikor az édesapámat kitelepítették, őt a munka és a hit mentette meg. Fiatal felnőttként a vendéglátóiparban találta meg a számításait. Miért? Apu vendéglátózott, őt az életpályája rákényszeríttette arra, hogy kocsmárosként dolgozzon a Balatonon. Utolsó kocsmája, amelynek Fatehén volt a neve, Zánka úttörővárosban állt. A tó körül mindenki ismerte Széchenyi Elemért, ha Zánkán, Szepezden, Köveskálon megemlítem a nevét, az emberek ma is azonnal mesélni kezdenek róla. Minden karácsonykor nyitva volt, az ünnepre való tekintettel mindenkit vendégül látott, akkor is, ha nem volt pénzünk. „Elemér, írd fel”, mondták neki sokszor,
