Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-07 / 56. szám
[18 SZALON ■ 2020. MÁRCIUS 7. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Bárczi Zsófia F urcsa dolog ez az utazással. Az ember nemcsak megszokott életterét hagyja el egy rövid időre, hanem önmaga egyes részeit is hátrahagyja, olyan részeket, amelyekről azt gondolná: ez én vagyok. Jól bejáratott kapcsolatokból lép ki, ha csak időszakosan is, jól bevált, megszokott kommunikációs sémáktól szakad el, ismerősöktől és az ismerősökhöz fűződő zavaros és összetett érzelmek kavalkádjától, a mindennapi gyakorlat és örökös ismétlődés folyamatában kényszerré csiszolódott viselkedési formáktól, mindentől, ami felszín, mindentől, ami mások számára felismerhetővé tesz ugyanazon emberként, aki tegnap voltam. Utazni jó. Jó néha a teljes idegenség és jó valahol máshol, valaki másnak lenni, élni egy párhuzamos életet, ha rövid ideig is, megélni önmagunk lehetséges, meg sem született verzióját, valakit, aki lehetne, ha máshol és másként élnénk, más emberek közt, más városokban. Gondolatjáték. Mi lenne, ha... Ki lennék, ha... Ha nem itt és nem így, hanem valahol egészen másutt, sőt, egészen máskor. Mondjuk Velencében, a 18. században, mint vitorlakészítő. Vagy Moszkvában, a Povarszkaján, Napóleon bevonulásakor. Pillában a Római Birodalom tündöklésének éveiben. Londonban, amikor még nem is volt. Granadában, a 19. század végén. Párizsban, az ötvenes években. Mi lenne, ha ugyanitt, de valaki másként... Az utazás lehetőséget kínál önmagunk alternatív változatainak megtapasztalására. Mi lenne, ha... Milyen lenne ebben a lakásban élni... Ezek a könyvek lennének itt akkor is / sosem vettem volna meg a virágmintás függönyt / öszszebarátkoznék a szomszédokkal / járnék a helyi könyvklubba / egyáltalán nem olvasnék / vállalkoznék / ebben a kolostorban lennék szerzetes / négy lányom lenne / a szemközti pékségbe járnánk reggelizni / a szemközti pékségbe járnék reggelizni / mindig ezen az utcán mennék munkába / egyáltalán nem dolgoznék / lenne egy magyar vizslám / kicserélném a kanapét / liberális lennék / konzervatív / felső középosztálybeli fehér ügyvéd / kitartott feleség / marokkói utcai árus. Az utazás a feltételes mód életbe léptetése. Ha ez így lenne, akkor én így -nák, -nék. Élnék. Éreznék. Gondolkoznék. Szeretném ezt a várost. Mindegyiket. Lassan fedezném fel, gyalog, tégláról téglára, felderíteném a múltját, az utcáin kísértő egykoriak történeteit és belevetném magam a jelenébe. Hagynám, hogy formáljon. Persze, formálna akkor is, ha nem hagynám. Élnék benne és átélném a benne élést. Ha valahol másutt, valaki más lennék, lennének például törzshelyeim. A szemközti pékség Párizsban. Középkorú hivatalnok lennék, és munkába menet minden reggel megállnák itt egy erős kávéra, frissen sült croissant-nal. Ügy köszönnék, „bonjour”, és ki tudnám ejteni. Múlt századi, lerobbant bérházban élnék, vörösre festett ajtóm lenne, az alagsorban enyhe dohszag. Ha valahol másutt, valaki más lennék, hajón élnék. Nem lenne állandó otthonom. Főleg Rovinj mellett horgonyoznék. Neszkávét innék tej nélkül. A feleségem elhagyna egy áprilisi reggelen. A tengerről nézném, ahogy távolodik. A tengerről nézném, ahogy a vízből kinövő házak ablakai közt kiteregetett száradó ruhákat cibálja a szél. Ha valahol másutt, valaki más lennék, péntek esténként egy bárban ücsörögnék a barátaimmal. Könyvekről beszélgetnénk meg filmekről. Megszólnánk az ismerőseinket. Panaszkodnánk és nevetgélnénk. Nem beszélnénk politikáról. Nem beszélnénk munkáról. Nem lenne bennünk nosztalgia. Nem vágyódnánk el. Otthon lennénk. Pulában alkotói válsággal küzdő író lennék. Dublinban magányos zongoratanár. Moszkvában vasúti ellenőr. Granadában építész. Megvenném azt az elhagyatott villát a völgyben és újraépíteném. Belaknám minden zugát. Megerősíteném a kis kőhidat, ami már szinte beomlott. És amikor ezzel is megvagyok, utazni kezdenék, hogy átéljem önmagam lehetséges változatainak egy újabb alternatíváját. Ha valahol másutt élnék, nem én lennék. Nem ismerném, akiket szeretek. Olyan lenne, mint az amnézia. Teljes felszabadulás és az újrakezdés lehetősége, annak minden nagyszerűségével és borzalmával. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XXV. / Beton „És amikor a villamos a liberó hídra ért, felálltam, nekitámasz-. kodtam az ablakoknak, és elragadtatva néztem a folyón túlra, a Bulovka kórházra és a domboldalakon szétszórt óriási házakra, és ez a látvány a tibeti képekre emlékeztetett, amelyeket folyóiratokban láttam, gyönyörű szép kastélyok vannak a Bulovka körül, szétdobált dominókockák... Aztán a villamos bekanyarodott Liben főutcájára...” Ha Adam nem hívja fel a figyelmem a libeni hídra, talán sosem veszem észre. Csak a folyót és a Bulovka látképét, ahogy Hrabal Házimurik (Svatby v dome) című regényében az elbeszélő. Hiszen az úton villamosoztam át libeni kiruccanásaim során, s egyáltalán nem tűnt fontosnak a híd, amely az utat és a síneket a hátán hordozza. Míg Adam egy séta alkalmával fel nem hívta a figyelmemet rá, amikor a híd lábánál lévő parkon, vagy inkább szemetes zöldövezeten, a Hrabal-regényekben még elevenen létező, azóta betemetett, régi zsidótemetőn keresztülvágva a Vltava partjára jutottunk. Ekkor nyűgözött le a híd letisztult formája, a rideg és geometrikus lépcsői, amelyek a pillért körbefutva vezetnek le a hídtestről, és a folyón átívelő pillérek és boltívek klasszicizáló eleganciája. Ekkor, az utolsó prágai napokban, az utolsó libeni kiruccanás alkalmával. „Lebontják majd ezt is - mondta Adam -, mint Libenben mindent.” Néhány nappal később az egyik antikváriumban felmarkolt prágai hidak könyvével tértem haza. A betonhidak fejezetében megtaláltam a libenit. Tényleg újra cserélik a hidat? Jutott eszembe, míg a régi képeket nézegettem. Pontosabban a libeni betonhíd elődjét, amely még fából épült 1903-ban - két évvel azután, hogy Libent Prágához csatolták -, afféle reciklációként. A faszerkezet ugyanis a Nemzeti Színháznál szolgált átmeneti hídként, s mivel ekkor épült az új kőhíd, amelyet I. Ferenc császárról neveztek el (Most Légii), funkcióját vesztette. A folyó regulációja ekkor még el sem kezdődött, Libennél a jégzajlás és árvízveszély visszatérő probléma volt. A fahíd azonban jól bírta a gyűrődést: a leghosszabban szolgáló faszerkezetek közé tartozik, nem csak folytatásos karrierje miatt. Libenben negyedszázadot szolgált ki, míg a mai betonhídra le nem cserélték. < Az igazsághoz, és különlegességéhez viszont hozzátartozik, hogy a Monarchiában egyedülálló módon a folyó közepén tekintélyes fesztávolságú fa ívszerkezet tartotta. Valamint az a szerkezeti kakukktojás, hogy a Holesovice felőli első boltív vasbetonból készült. Igaz, a korban ez szokadannak számított, ám nem ez volt az első betonhíd Csehországban. Az első ugyanis a túlparti Libenben található, a Rokytka patak felett, s ráadásul Antonín Los 35 nap alatt építtette 1896-ban - hirdeti a hídon az emléktábla. Egyeden boltív az egész, az ember szinte észre sem veszi, miközben végigmegy a Zenklován (egykor tíída Rudé armády). Egyik oldalán a hrabali világ legendás helye, a jobb napokat látott Palác Svét áll, amelynek lebontása körül, balesetveszélyes állapota miatt, a hídhoz hasonlóan évek óta megy a huzavona. Másik oldalán pedig a libeni kastély, a Slosberk: itt vette el Bohumil Pipsit. Ő az elbeszélője a fent idézett soroknak. S egy az egyben ő meséli a libeni trilógia második részét képző Vita nuovát: ,J\ libeni hídon át jártam oda, és a férjemmel tértünk vissza a libeni hídon... a víz felől kellemes levegő áradt és szép kilátás nyílt a korlát felett a Bulovkára.” A Libensky most, amely ma is áll (még), a Republika létrejöttének tizedik évfordulójára épült, 1928. október 29-én nyílt meg, mint az ünnepségsorozat egyik zárórendezvénye. Kezdetben a díszszalagot elvágó, a hidat megnyitó Karel Baxa nevét viselte, a Velká Praha első polgármesteréét. A világháború után egy ideig a Stalingradsky most nevet viselte, aztán hivatalossá tették a nép használatában állandósult Libensky most nevet. A hidat a prágai hídember, Frantisek Mencl építette, csakúgy, mint a Jirásek, Hlávek, Mánes és a Trójai hidat is. Odetes megoldásainak köszönhetően olcsó és gyorsan felépíthető hidat tervezett. Ez elsősorban azzal sikerült, hogy kispórolta a pillérszerkezetet megalapozó időigényes, drága keszonokat. Helyettük nyitott gödröket alkalmazott, amelyek a meder kőzetébe mélyedve alapozták meg a pilléreket. A kibányászott anyag felhasználása a híd betonszerkezetébe vagy burkolatába szintén ödetes költségkímélő megoldásnak tűnt. A híd boltíveit négy egymáshoz illeszkedő ív alkotja egyszerű betonból. Finom Standard cementből készült, s ólombetétekkel látták el. A legszélesebb fesztávolság a pillérek között 48 m, amely a korra és az anyagra (az acélból szélesebb ívek alkothatok) való tekintettel szép teljesítmény. A libeni híd nem is egy híd, hanem hét részre osztható hídkomplexum. A folyómeder regulálása idején készült híd alatt később is változott a folyó — egy mellékág például ma hiányzik a híd egyik boltíve alól. S változott a város is. A századeleji libeni ipartelepek és gyárak utolsó mohikánjai most tűntek el a hídra futó út mellől. Lebontásukat Adam civileket tömörítő csapata nem tudta megakadályozni. Az alatta vezető utak helyén valaha a gyárakhoz vezető sínek futottak. .Állítólag ez a világ egyeden kubista hídja” - mondta Adam. A híd „dizájnját” ugyanis nem Mencl tervezte, hanem Pavel Janák, akinek olyan rondokubista épületek fűződnek a nevéhez, mint a prágai Adria palota a Jungman téren, a pardubicei krematórium vagy a prágai főállomás épülete előtti rosszhírű Vrchlického sady park (a prágaiak csak Sherwoodnak nevezik) végében, a villamosmegálló előtt álló kioszk. Letisztultabb kubista vonásokat hordoz a Skoda palota a Jungmanován és a Julis hotel a Václavákon, vagy a Baba telep Dejvicén. A ma már idejétmúlt építészeti technikák, a költségkímélő megoldások azonban megbosszulták magukat. Noha a maga korában a beton tartósnak és praktikusnak tűnt. A megrepedezett betonszerkezet, a befolyó esővíz, mely több helyen kikezdte a hídtestet, a pillérek és a test gyatra anyaga miatt a híd balesetveszélyes állapotba került. Több helyen alá kellett támasztani a hidat, korlátozni a forgalmat. A lépcsőket lezárták, a híd pilléreit elkerítették, hajléktalanok költöztek ide, a repedések, a szivárgások, a potyogó anyag, a burkolatától lemeztelenedő híd, a beton húsából kivetkőző fémkonstrukció alatt gyűlik a szemét. „Legközelebb, mire visszajössz, lehet, hogy nem is fog már állni a híd” - mondta Adam a kubista hídról. Hosszú szélmalomharcok várnak még a civilekre, akik szeretnék a hidat megmenteni, míg a városvezetés inkább a lerombolást és az újjal pódását szorgalmazza. Kár lenne letisztult, de kissé megrogygyant formájáért, ízléses, de rideg és kissé megkopott eleganciájáért. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.S3nta@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 -nék
