Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)

2020-03-07 / 56. szám

SZOMBATI VENDÉG www.ujszo.com | 2020. március 7. I 9 Pál utcai fiúként lett népszerű Zoltán Áron: „A színpadon egyetlen másodpercre sem engedhető meg, hogy azt érezzük: ez nem olyan fontos!" SZABÓ G. LÁSZLÓ Zsibbadt lábú szentjános­bogárként kezdte a színészi pályát, de hatévesen már hegedülni is tanult. Azóta több hangszeren játszik. Gimna­zistaként rockbandát alapí­tott, ma a vígszínházi Grund zenekar tagja, hiszen 6 is Pál utcai fiú. Sokoldalú, erős belső világú. Junior Príma díjas színész Zoltán Áron. Rögtön az egyetem elvégzése után, 2015-ben szerződött a Vígszínház­hoz, ahol folyamatosan játszik. Guil­­denstem a nagy sikerű Hamletben, Dolohov hadnagy a Háború és béké­ben, Hugó a Liliomban, Nyikolaj az Anna Kareninában. Minden szerepé­vel hosszasan elbíbelődő, karaktere­inek lelkiállapotát pontosan bemérő, rengeteg háttér-információból merít­­kező színész. Színpadi berobbanását A Pál utcai fiúk Barabásának köszön­heti, aki örök harcban áll gittegylet­­beli társával, Kolnayval. „A vérnek folynia kell.” Égyete­­mi osztályfőnökét, Marton Lászlót idézem, aki a teljes színpadi oda­adást fogalmazta meg ezekkel a szavakkal. Egyszer mondta ezt, de akkor min­denkinek az agyába vésődött. A szi­tuációra nem emlékszem. Talán egy súlytalan helyzet lehetett, és pont azért mondta, hogy a színpadon ez nem állhat elő. Ott nem engedhető meg, hogy akár csak egyetlen másod­percig azt érezzük: ez nem olyan fon­tos! A színpadon nincs ilyen. Melyik szerepe kívánta eddig a legtöbb vért? Szó szerint? Alkimiádesz az Athé­ni Timonban. Egy szál alsógatyában léptem ki a színpadra, tetőtől talpig véresen. Tehát nem Nyikolaj az Anna Kareninában. Az is halálos szerep, abban is vér­­zek, de nem annyira, mint az Athéni Timonban. Nyikolaj a néző szeme láttára, hosszas haláltusa után lép ki az életből. Nagyon pontos instrukciót kaptam hozzá Roman Poláktól, a darab po­zsonyi rendezőjétől. Olyanfajta hal­doklást kért tőlem, mint amilyet Bergman filmjében, a Suttogások és sikolyokban látott. Nem technikai­lag, hanem jelenlétben. Az Athéni Timonban a vér a háborút jelentette. Ott allegorikus figuraként jelentem meg mint véres harcos. Az Anna Ka­reninában a halál a megvilágosodás­sal jön el Nyikolajhoz. Rájön, hogy mit rontott el az életében, de elmon­dani már nincs lehetősége. Egyetemistaként a Diótörőben, még az Ódry Színpadon az Egér­királyt játszotta. Az egyik előadá­son Cate Blanchett is ott volt a gye­rekeivel. Tudták, hogy jönni fog? Azt igen, csak azt nem, hogy az egyik társunk apukája fogja bekísér­ni . Álomszerű történet ez. A papa nem tudta, kinek segít beülni, sőt még azt sem, hogy a hölgy nem beszél ma­gyarul. Mi meg talpig jelmezben, egy ajtórésen lestük a késve érkező, Oscar-díjas ausztrál színésznőt, aki Bécsből ugrott át Budapestre, Ascher Tamás meghívására. Kérdezte Ta­mást, hogy mit nézzen meg a két gye­rekével, ő pedig a mi Diótörőnket ajánlotta neki, Novák Eszter rende­zését. Másodévesek voltunk. A mostoha körülmények ellenére is sikerült olyan előadást létrehoz­nunk, amellyel el tudtuk varázsolni a közönséget. De mire átöltöztünk a végén, Cate Blanchettnek már híre­­hamva sem volt. Különböző egyéniségű, de egytől egyig izgalmas tehetségű osztály­társai voltak az egyetemen. Ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós, Csapó Attila, Tóth And­rás... Mikor jöttek rá, hogy ilyen kivételes csapatot alkotnak? Ez nem volt evidens. Nem is gon­doljuk ma sem, hogy mi kivételes osztály voltunk. Sokat szenvedtünk együtt. A nap 18-20 órájában együtt voltunk, a maradék négyben pedig vagy a WC-n ültünk, vagy zuhanyoz­tunk, vagy aludtunk. Sokszor nem ta­láltuk a helyünket. Nem tudtuk, ho­gyan álljunk hozzá egy új anyaghoz. Volt minden. Kétségbeesés, szenve­dés, tanácstalanság. Küzdenünk kell, és a küzdelemben csak önmagunkra számíthatunk. Erre tanított bennün­ket Marton tanár úr. A negyedik év­ben kezdtünk el társulatszerűen ját­szani. Havonta több mint húsz elő­adásunk volt, ami azt tükrözte: érde­keseket tudtunk csinálni, hiszen min­dent el lehetett adni. Csak a Hamlet­ból hatvanötöt játszottunk. Egymás számára mikor lettek érdekesek? Rögtön az első pillanatban. De le­nullázódott a dolog. A legviccesebb szakasza az volt a közös életünknek, amikor a nemek elkezdték utálni egy­mást. A fiúk a lányokat és fordítva. Ez hat- és nyolcéves kor között jelleme­ző a gyerekekre az egyedfejlődés so­rán. Pedig a legjobb csajaink voltak! A nemek bosszantották egymást. Nem beszéltünk a lányokkal. Szeren­csére nem tartott sokáig ez az állapot. Amikor klikkekre oszlott a hét fiúból és négy lányból álló csapat, én min­dig arra törekedtem, hogy továbbra is mindenkivel dolgozhassak. Mészá­ros Blankával például, aki most a Ka­tona József Színházban játszik, jó hangot tudtunk megütni. Engem mindig az adott jelenet kötött valaki­hez. Azzal beszélgettem többek aki­vel olyan közös munkánk volt, ami személyessé tudott válni számunkra. Miskolcra, rögtön az egyetem után, Tóth Andrással szerződtem. Prágában is vele utcazenélt. Kipakoltuk a hangszereket, és ott Még valami... Művelt, sokoldalú színész, kiváló ritmusérzékkel. A következő hangszereken játszik: hegedű, zongora, dob, moldvai kaval, tilinkó, tambura, mandolin, gitár, tamburabrácsa, duduk, kecskeduda. Egy ősi, harci hangszer ugyanolyan jól áll a kezében, mint egy fej nélküli basszusgitár. Hogy mi az, aminek most nagyon örülne? Egy marim­ba vagy egy vibrafon igazán boldoggá tenné. De inkább mindkettő, egyszerre. jöttünk rá, hogy nem tudunk zenélni együtt. Valami nem működött köz­tünk. Délelőttönként aztán gyakorol­tunk, délutánonként pedig zenéltünk. A főiskolai osztály magja ott van A Pál utcai fiúkban. IQ. Vid­nyánszky Attila egy évvel később szerződött a Vígszínházhoz. Mar­ton László bizonyára tudta, hogy a fiúk közül Tóth Andráshoz kötik a legerősebb szálak, ezért osztotta kettőjükre Kolnayt és Barabást. Ehhez kellett egy miskolci elő­adás. Kaptunk ott egy különleges le­hetőséget. Kiss Csaba, az akkori igazgató nekünk adta egy hétre a stú­diószínpadot, és csináltunk egy elő­adást Cseh Tamás és Bereményi Gé­za Frontátvonulás című albumából. Nem az éneken, inkább a szövegen volt a hangsúly. Én terveztem a dísz­letek édesanyám építész, ő megraj­zolta, az asztalosok pedig elképesztő odaadással elkészítettek egy szép va­rázsdobozt. Aztán felhoztuk az elő­adást a színművészetire, ahol Marton László is látta, akinek addig valahogy nem voltunk a központi figyelmében, de ott és akkor valamit meglátott ben­nünk. Nekem nagyon kevés dolgot mondott célirányosan, inkább abból tanultam, amit az osztálytársaimnak mondott. Azt vettem át, és azt vittem tovább. Egyébként ritkán dicsért. De a szeretetét éreztetni tudta? Pont erre jöttem rá nemrég. A mester és tanítványa közti kapcsolat nem alapulhat szereteten. A szeretet ugyanis megengedő. A mester példát mutat, képvisel valamit, amit a ta­nítvány értékel, és miután levonja belőle a tanulságot, fejlődik. Velem szemben százszorosán ezt a viszonyt alkalmazta a tanár úr. A Pál utcai fiúk Bokáját játszó Wunderlich Józseffel szemmel lát­hatóan nagyon jó viszonyban van­nak. Jóéival régebbi a barátságunk, mint A Pál utcai fiúk előadása. O hosszú ideig Mészáros Blanka félje volt, ne­kem pedig Blanka volt a legjobb ba­rátom az egyetemen. Vagyis ő köt össze bennünket. Már az egyetemen is zenéltünk együtt Jóéival, aztán jött a vígszínházi Grund zenekar, ami rá­erősített a kapcsolatunkra. Ha van időnk, sokat beszélgetünk színházi dolgokról. Neki már-gyereke van, én a doktorimat írom. A Kolnayt alakító Tóth András­sal is úgy évődnek A Pál utcai fi­úkban, mint elválaszthatatlan jó barátok. Andrisnak is, nekem is első perctől fogva sokat jelent ez az előadás. A második felvonás nyitódala, amelyet mi veszekedő duettnek hívunk, óriási kihívás volt mindkettőnk számára. Ez a szám készült el utolsónak. A gitt ki­száradásáról Szóló vita. Olyan ritmu­­sos veszekedés ez köztünk, ami elég sok munkát igényelt. Külön-külön is rengeteget próbáltuk, miután a dal megszületett. Egyáltalán nem érez­tünk olyat, hogy a mi szerepünk ki­sebb, mint a többieké. A többiek dala egyébként könnyebben megtanulha­tó, mint a miénk. Ahhoz le kell ülni. És igen, ez a dal hozott igazán össze bennünket Andrással. A háttérben ugyanúgy veszekedtünk, mint a tör­ténetben. Volt, hogy azon nevettünk, hogy szinte beleragadtunk a szere­pünkbe. De mindig viccesen vesze­kedtünk, sosem komolyan. Weöres Sándorral mitől érez olyan mély szellemi közösséget? Gondolkodásunkban, személyes mitológiánkban sok a közös vonás. Akárcsak az én anyukám, az övé is teofilozófiai körbe járt, ahol Rudolf Steiner antropozófiai tanaival, a nyugati filozófia továbbfejlesztésé­vel foglalkoztak, így már gyerekként olyan szellemi inspirációt kaptam, ami elindított Weöres Sándor felé. Később megismerkedtem az eurit­­miával, ami épít is az ő verseire. A hang mozdulatokká formálása ez, mozgásban való kifejezésmódja. És Weöres Sándor is foglalkozott keleti tanokkal, ami nekem már könnyeb­ben elérhető volt, mint neki. Szüle­im egy időben sokat foglalkoztak távol-keleti kultúrákkal, velük jár­tam különböző indiai, kínai, vietná­mi, tibeti és más előadásokra, ezek­ből az élményekből alakult ki az alapvető színházi látásmódom. Édes­apám mindennap hajnalban kel, amikor én még javában alszom, és háromnegyed órát meditál. Teológi­át és tradicionalizmust tanult, és az összes vallás mélyén rejlő alapvető emberi élményt kutatja. O a zen buddhizmusban lelte meg ennek az igénynek az esszenciáját. Rengeteget tanulok tőle. A szerző a Vasárnap munkatársa Fesztbaum Bélával A Pál utcai fiúkban (Szkárossy Zsuzsa felvételei)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom