Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)
2020-02-01 / 26. szám
Az fársángozásnak rettenetes vétke Egy, a hódoltság korából való török beszámoló szerint a keresztények farsang idején megtébolyodnak: ordibálnak, ugrálnak, s csak miután varázserejű port, azaz szentelt hamut hintenek a fejükre, térnek ismét észhez. A farsangi mulatozásokról sokáig a keresztény egyházak is elítélően vélekedtek, és mértékletességre, józanságra intették a híveket. Hol szép szóval, bibliai példákkal, hol a pokol tüzét ígérő dörgedelmekkel. Tájainkon már a 15. század óta szólnak feljegyzések álarcviselésről, állatalakoskodásokról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt a lakomák, táncmulatságok, bálok ideje volt a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak. Nem véletlen, hogy alig akad irodalmi mű, családi krónika, ahol bálokról, mulatságokról s az ott szövődött szerelmekről, botrányokról ne lenne szó. „Hajó kedvük támadt eleinknek, táncra perdültek. Ha bú és gond nehezedett rájuk, táncot roptak. Ha borittukban muzsikáltatták magukat, a mulatozásnak tánc volta vége. Táncoltak farsangban és böjtben, keresztelőkor és karácsonykor, menyegzőhíváskor és lakodalomban. S ha valamikor ez országot táncosországnak httták, úgy ez legjobban a XVII. századra illik. ” (Takáts Sándor: A régi Magyarország jókedve) A bujaság ostorozása Az egyház azonban sokáig nem nézte jó szemmel, sőt minden adandó alkalommal ostorozta a féktelen mulatozást - vagy amit annak tartott. A témával Marti Tibor, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa foglalkozott behatóan. Azt vizsgálta, hogyan esett szó a különböző felekezetek egyházi beszédeiben a mulatságról, a táncról, a szórakozásról. „A prédikációk eszköztára a kánai menyegző bibliai példázata kapcsán változott a tisztes, a maga idejében történő mulatság elfogadásától, sőt dicséretétől a hetvenedvasárnapi (böjtelő első vasárnapja a feltámadás előtt hetven nappal), hatvanadvasárnapi (böjtelő második vasárnapja, majd ötvenedvasárnapi (hamvazószerda előtti utolsó vasárnap) prédikációk szigorú dorgálásáig, a hamvazószerdán elhangzó figyelmeztetésig végül a böjti időszak elején mondott homíliákban a farsangi vétkek dörgedelmes ostorozásáig” - írja Mindeneknek ideje vagyon című tanulmányában, melyben a 17-18. századi farsangi prédikációkkal foglalkozik. A „farsangi üdő” említése szinte mindennapos a kora újkori főúri levelezésekben, a farsangi „csengettyűs szánkázások”, bálok, népi játékok hagyományának társadalmi jelentősége évszázadok óta nyilvánvaló. Az arisztokrácia társadalmi életének jelentős eseményei voltak ezek, a mulatságokon megállapodások, üzletek és frigyek is köttettek Az egyház azonban sokáig a sátán kísértését látta ezekben a vigasságokban. A farsangi kicsapongás, dorbézolás elleni határozott fellépés, a tánc tiltása, bírálata egyházi beszédekben, zsinati határozatokban vagy városi statútumokban a 16-18. század közismert jelensége. Az egyházi beszédek nagy része nem általánosságban szól a farsangról, hanem magát a maskarázást, bujaságot, torkosságot, részegeskedést ítéli el. A legindulatosabb sangi háromnapok, vagyis a hamvazószerdát megelőző napok utolsó mulatási alkalmai előtt hangzottak el. A rossz erkölcsöket elítélő prédikációknak, a különböző vallási indíttatású műveknek köszönhetően ma viszonylag sokat tudunk a farsangi ünnepkörhöz tartozó népszokásaink középkori előzményeiről. Jól ismert Temesvári Pelbárt (1435 k.—1504) egyik, hívei léhaságát ostorozó prédikációja, de a 16. század prédikátorai mindannyian egyöntetűen és megingathatadanul támadták a farsangot: Bornemisza Péter, Heltai Gáspár, Magyari István, Decsi Gáspár, Melius Péter, Telegdi Miklós húshagyókedd alkalmából elhangzott prédikációi világosan árulkodnak az álarcos, maszkos szokások meglétéről. Al-orczákban részegesködnek A neves evangélikus püspök, Zvonarics Mihály (1570-1625) nagyböjt előtti utolsó vasárnapon elmondott prédikációja - Isten haragja az bűn ellen és az fársángozásnac rettenetes vétke — figyelemre méltóan erős felindultsággal kel ki Bacchus ünnepe ellen, „mellynek urasága még az kereszttyének seregét is anyira el bírta és elbolondétotta, hogy az fársáng innepä az Christus innepével, az Bacchus bolondságát Christus keserö siralmával fbllycbre böcsüüi Ő\ Zvonarics engesztelheteden módon ostorozza a fársángolókat, akik ,4d orczákban fötosnak, részegesködnek, tobzódnak, minden latorságra szabadságot vésznek”. A mértéket, tisztességet nem ismerő mulatozók „meg keményedése az bűnben” arra enged következtetni, hogy kitartóan és tántoríthatatlanul évről évre „áldoznak pogány módon az Bacchusnak”, „fársángolnak". A „házonként való szemtelen buja fársángolás” ráadásul nem elszórt jelenség a „fársángosok serege” a közelgő böjttel semmit nem törődve, hangosan kiáltozva dorbézol eszik, iszik, játszódik, förtelmesen nyájaskodik, bujálkodik”. A felháborodott lelkész megütközve állítja szembe »Idősebb Pieter Bruegel Farsang és böjt harca A festmény a bécsi Kunsthistorisches Museumban található. A kép előterében, a főjelenetben farsang és böjt groteszk lovagi viadala látható. Hans Worst avagy Mynheer Sausage - azaz Kolbász uraság - bacchusi, korpulens, pohos alakja a hús megtestesítője, egy hordó tetején lovagol, jobbjában nyársra szúrt kappant tart, így támad a csontsovány böjtre, akinek harci fegyvere egy lapát, rajta két heringgel. A két alak húshagyókedd estéjén találkozik és vívja meg csatáját. Hamvazószerdán a böjt arat győzelmet, de negyven nap múlva Hús Uraság serege nyer és ünnepli győzelmét a húsvétvasámapi pazar lakomával. a kicsapongók tobzódását Urunk kínszenvedésével: beszédének különleges hatású része az a drámai ellentét, amely Krisztus megtérésre hívó felszólítása és a farsangolók szemtelen megátalkodottsága között feszül; az istentelen duhajkodók ahelyett, hogy magukba szállnának, „ördögi módón Comoedia játékra adják fejüket. Zvonarics Magyar postillája 1627-ben jelent meg Csepregen; idézett prédikációja szervesen illeszkedik az erkölcsi kérdésekben rendkívül határozott, markáns módon állást foglaló protestáns igemagyarázatok sorába. Félő, hogy az öröm siralomra fordul Ugyanebből a korszakból bőven említ Marti Tibor katolikus adatokat is, melyek Zvonarics állásfoglalásához hasonlóan támadták a farsangolókat, és igyekeztek elejét venni a fejetlen mulatságnak. Pázmány Péter Nagyszombat városbítájához intézett levelében emelt panaszt fársangosok ellen: 1632. február 8-án este Magyarbélen némelyek az érsek háza közelében zajosan farsangoltak, holott az éppen akkor dühöngő pestisre való tekintettel ezt abban az évben Bécsben megtiltották ,Az este késsön, úgy mint kilencz óra után, nagy zörgéssel, kiáltással farsangoltak ott az mi utczánkon valakik. Hlyen közönséges csapások között, úgy teczik, nem illeník efféle farsangolás, és nem csak Bécsbe megtiltotta a város és ő felsége is, hogy semmi maskarák és afféle illetlen vigasságok ne legyenek, de Posonban sem szenvették meg csak az csengetyűs szánkázásokat is. ” (Pázmány Péter Összegyűjtött levelei) Pázmány tiltó rendelkezés foganatosítását kérte a bírótól; kérésének indoklása nyilvánvalóan azt a felfogást tükrözi, mely szerint a farsangolás, kivált pestisjárvány idején, fokozza az isteni csapások mértékét.,Vízért kegyelmedet atyai szeretettel intjük, hogy az böcsüíetes Tanácscsal egybegyülvén, tegyen olly rendelést, melylyel az Isten engeszteltessék, mert ha Isten nem könyörül rajtunk (minthogy nem is könyörül, ha ő szent felségét boszontjuk), féló, hogy az öröm siralomra fordul. ” (Folytatás a következő oldalon) prédikációk érthető módon a far-
