Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

2020-01-25 / 20. szám

Czucz Enikő tárcája a Szalonban 2020. január 25., szombat, 14. évfolyam, 4. szám Az év elején újra kiéleződött a feszült­ség Irán és az Egye­sült Államok között. Nem véletlenül: a két állam egy olyan térségben süllyedt erőszakspirálba, ame­lyet saját biztonsága szempontjából egy­aránt létfontosságú­nak tekint. Vajon mi lehet a folyamatok hátterében, és hova vezethez az egyre erőszakosabb eszkö­zökkel vívott párbaj? Atágabb Közel-Kelet (Egyiptomtól Afganisz­tánig) az Egyesült Álla­mok nemzetbiztonsága szempontjából kulcsfontosságú tér­ség, egyrészt - az amerikai ener­­giaforradalom dacára - a tovább­ra is meghatározó olajkitermelés, másrészt pedig a Nyugat-ellenes terrorizmussal szembeni küzdelem miatt. A USA egyéb célkitűzései közé tartozik annak megakadá­lyozása, hogy egy térségbeli állam nukleáriscsapás-mérő képességre tegyen szert. A régióban a második világhábo­rú és 1980 között egyeden amerikai katona sem esett el ütközetben. A Közel-Kelet hidegháború utáni stratégiai felértékelődését mi sem mutatja jobban, minthogy 2001 óta a térségen kívül az USA sehol másutt nem szenvedett katonai emberveszteséget. Döntő változás az afganisztáni, majd az iraki be­avatkozásokkal történt, amelyekkel az Egyesült Államok a hatalmi vi­szonyok külső egyensúlyozójának szerepéből „helyi hatalommá” lé­pett elő. Alig néhány év leforgása alatt azonban világossá vált: az erőszakos demokráciaexporttal, illetve a költséges és eleve remény­telen nemzetépítési törekvésekkel az ország túlvállalta önmagát. A tálib- és Szaddám-rezsimek meg­döntése egy dolog volt, a hatalmi űrben elszabaduló etnikai, felekeze­ti és ideológiai ellentétek, a „min­denki háborúja mindenki ellen” helyzet kezelése már egy másik. A vég nélküli háborúk az amerikai közvélemény számára egyre inkább kérdésessé tették a katonai jelenlét értelmét. Ennek tulajdoníthatóan az Obama-adminisztráció (2009- 2017) szerényebb és a szövetsége­sekre jobban támaszkodó politikát hirdett, melynek központi elemét az Irakból és Afganisztánból való csapatkivonás alkotta. Az Egye­sült Államok eltávolodása utóbb viszont nemcsak az Iszlám Állam melegágyának bizonyult, de egy­úttal az Iráni Iszlám Köztársaság befolyási övezetének kiszélesítésével is járt. A Washington és Teherán közti konfliktussorozat legutóbbi állomása - Kászim Szulejmáni tá­bornok kilövése - éppen az iráni befolyás visszaszorításáról szól. Partnerekből esküdt ellenségek Szemet szemért? Az Egyesült Államok és Irán viszonyáról alapokra építkező demokráciát próbált meghonosítani, ami ideá­lis táptalajt kínált Iránnak a síiták fölötti befolyás megszilárdításához. Trump és a „maximális nyomás” politikája Téves következtetés volna ugyan­akkor Irán magatartását kizárólag az ideológiavezérelt gondolkodásmód rovására írni. Az irak-iráni háború tapasztalata látványosan felerősí­tette a bekerítettség érzetét, vala­mint az ellenséges arab rezsimekkel szembeni paranoiát. Teherán ezért elemi biztonsági érdekként fogja fel síita befolyási övezetének fenn­tartását, részben az amerikaiak általi bekerítés elkerülése, részben pedig az időközben a szunnita iszlám fellegvárává emelkedett és Egyesült Államokkal szövetséges Szaúd-Ará­­bia ellensúlyozása céljából. Ebben a keretrendszerben ér­telmezendő az ország nukleáris programja is. Az atomfegyvereket jó okkal tartják a végső elrettentés eszközének: az ellenségek kevéssé veszélyeztethetik egy nukleáris tá­madófegyverekkel felszerelt ország biztonságát, különösen nem azo­­két, akik képesek túlélni az első csapást. Az iráni atomprogram azonban felvetette annak lehető­ségét, hogy Izrael esetleg megelőző csapást mér a kísérleti nukleáris létesítményekre. Ez a forgatókönyv azonban egy muszlimok és zsidók közti általános közel-keleti háborút vetít előre, amelyben az Egyesült Államok aligha maradhat semleges. A páriaként kezelt iráni veze­téssel elsőként Obama elnök ült teheráni nagykövetségének Kho­meini jóváhagyásával történő el­foglalásában, ami a nemzetközi kapcsolatok legszentebb alapelvé­nek megsértését vonta magával. A kibontakozó túszdráma traumái a washingtoni döntéshozók számá­ra is elsőszámú ellenséggé tette az ajatollah rendszerét és döntően hozzájárult annak „haramiaál­elnyomó rendszerek támogatását Szíriában, Irakban, Libanonban, Jemenben, valamint a palesztin te­rületeken. A terjeszkedés alanyai az Iránon kívül élő síita muszlimok, akiknek az ország védnökeként lép fel az általában többségében szun­nita népesség által lakott térségben. Az iszlám két fő, szunnita és síita irányzatának elkülönülése sadalmi kohéziót, amire Irán új, a vallási alapelveket hangsúlyozó ide­ológiája halálos veszélyt jelentett. Az ellentét nyolc évig tartó, s végül egymillió áldozatot követelő hábo­rúba torkollott. Az erőviszonyok azonban nem változtak érdemben egészen az Egyesült Államok, az iraki rezsimváltást kikényszerítő hadjáratáig. A beavatkozás ugyanis nemcsak az arab diktátort távolí­totta el, hanem egy olyan, gyenge Iámként” való meghatározásához. Azóta az ország nemzetközi elszi­getelésére törekvés, és hol kemé­nyebb, hol mérsékeltebb gazdasági szankciók jellemezték az Egyesült Államok Irán-politikáját. Mind­ezt annak reményében, hogy az iszlamista rezsim belső támoga­tottsága előbb-utóbb összeomlik. A forradalom exportja Khomeini a kezdetektől az isz­lám forradalom exportját hirdette, és Iránt kevésbé államként, sokkal inkább a nagybetűs Ügy érdekében bevethető eszközként határozta meg. Az isteni törvény fennható­ságának az egész világra történő kiterjesztését a gyér erőforrások és a térség többi államának ellenérde­keltsége egyaránt korlátok közé szo­rítja, ám ez nem akadályozza meg a közel-keleti terrorista csoportok és visszanyúlik Mohamed próféta 632-ben bekövetkezett halála utá­ni időszakhoz. Bár a két felekezet a legalapvetőbb teológiai kérdé­sekben azonos nézeteket vall, és elismeri egymás híveinek muszlim mivoltát, de a vallásnak magán­ügyként való értelmezése ezekben a társadalmakban ismereden, ezért kibékítheteden ellentét feszül köz­tük. A térségben a nacionalizmus soha nem tudott olyan társada­lomszervező elvvé vállni, mint Európában, és egy rövid közjáték után a szocializmus is elvesztette vonzerejét. A 20. század utolsó ne­gyedében az ősi, vallási alapelvek­hez fordulás vált követendő min­tává, így a muszlimok közti belső rivalizálás újra felszínre tört. Az iráni forradalom sikere súlyos aggodalmakat váltott ki Irán arab, szunnita-többségű szomszédai körében. Az aggályok sehol nem voltak olyan számottevők, mint a Szaddám Húszéin vezette Irakban. Két, egymást kölcsönösen kizáró világértelmezés feszült egymásnak. A síita többségű, ám szunnita arab klikk által uralt Irakban a perzsael­lenes, pánarab és felekezetek fölötti nacionalizmus biztosította a tár­A két ország ellenséges viszonya kölcsönös történelmi sérelmekből táplálkozik. Hosszú ideje tartja magát a (jobbára eltúlzott) nézet, melyszerint a CIA 1952-ben pucs­­csot szervezett a demokratikusan megválasztott, az ország olajkészle­tét a britektől államosító Moham­med Moszadek miniszterelnök el­len, ami az uralkodó, Reza Pahlavi egyeduralmát erősítette meg. A sah következő 27 éves kormányzása alatt az ország muszlim gyökereivel szembenő, türelmeden nyugatosító politikát folytatott - az Egyesült Államok támogatásával, annak hi­degháborús stratégiai szövetségese­ként. A szovjetbarát Irak ellensúlya­ként ugyanis Irán lényeges szerepet töltött be a közel-keleti erőegyen­súlyban. így a Pahlavi-rendszer zsarnoki vonásai fölött az egymást követő amerikai adminisztrációk szemet hunytak. Az Egyesült Ál­lamok ezért óhatadanul is szem­bekerült a sah hatalmát 1979-ben megdöntő iszlám forradalommal. Az országot napjainkig kormányzó iszlamisták azóta is rendszeresen hivatkoznak a „Nagy Sátán”, azaz Amerika két ősbűnére: az ország belügyeibe való beavatkozásra, illet­ve az utolsó sah elnyomó rendszeré­nek támogatására. A száműzetésből 1979-ben hazatérő Ruholláh Khomeini ajatollah a sah szekuláris perzsa nacionalizmusra épített kormány­zatától minden vonásában eltérő rendet alakított ki. Az államélet középpontjában a vilájet-e fakík (iszlám hittudósok felügyeletének) ideológiája állt. A világi, tehát nem isteni törvényen alapuló kormány­zatot illegitimnek, a közel-keleti államhatárokat pedig az ummát (iszlám hitközösséget) mestersége­sen elválasztó nyugati összeeskü­vésnek tartotta. Egy hithű ország belső berendezkedése egyedül Mo­hammed próféta 7. századi ural­mának mintájára képzelhető el, annak vezetésére pedig a próféta spirituális utódainak számító papi rend jogosult. Mind Khomeini, mind a napjainkig regnáló utóda, Ali Hámenei ennek jegyében tart igényt a választott elnök és a par­lament feletti végső autoritásra. A fennálló világrend megvetése tükröződött az Egyesült Államok A dolgok jelen állása szerint a büntető szankciók miatt kieső olajbevételek nem kényszerítik térdre Teheránt. tárgyalóasztalhoz. A demokrata adminisztráció nézete szerint az iszlamista rendszer kívülről nem buktatható meg, a belső ellenzék pedig érődén a berendezkedés megváltoztatásához. A nemzetközi felügyelettel megkötött 2015-ös atomalku lényege abban áll, hogy Irán a gazdasági szankciók feloldása fejében 15 évvel kitolja a nukleáris képesség megszerzésének időpont­ját. A probléma tehát nem oldódott meg, hiszen az alapállások mit sem változtak, mindössze annak elodá­zására került sor. Donald Trump elnök a repub­likánus adminisztráció keményvo­nalas héjáinak sugallatára 2018-ban felmondta az alkut, és bevezette az Iránnal szembeni „maximális nyo­más” stratégiáját. Az új irányvonal azon a meggyőződésen alapul, hogy újabb szankciók hatására nemcsak az atomprogram feladása és az or­szág regionális befolyásának vissza­szorítása kényszeríthető ki, de egyes nézetek szerint a gazdaság meg­­roppantásával akár egy nép általi rezsimváltás is elképzelhető. A dolgok jelen állása szerint a büntető szankciók miatt kieső olajbevételek nem kényszerítik térdre Teheránt. Ennek okai Irán diverzifikált gazdasági rendsze­rében keresendők: a nyersolaj az exportbevétel 43 százalékát tette ki - szemben például Szaúd-Arábia 78 százalékos mutatóival —, mi­közben az olajon kívüli ágazatok biztosítják a kivitel többségét, és ami a legfontosabb: a munkahe­lyek döntő részét. A kiterjedt büntetőpolitika célra­­vezetőségét a történelmi tapasztalat is vitatja: az egyes országok lakos­sága ugyanis nagyfokú ellenállást tanúsít a külső nyomásgyakorlással szemben, ha az egy gyűlölt ellenfél irányából érkezik. Szulejmáni, a Forradalmi Gárda tábornokának januári likvidálása nem szándékolt következményként újra fellobban­­totta a perzsák Amerika-ellenes érzelmeit. A Forradalmi Gárda az Egyesült Államok szemében jog­gal tűnik terrorista szervezetnek, ugyanakkor arról a katonai alaku­latról beszélünk, amely komoly érdemeket szerzett a Száddam-féle agresszióval szembeni hősies hon­védő ellenállásban. A konfliktus háborús eszkaláció­ja emberi és anyagi költségei miatt egyik oldal számára sem vállalható, ám a Szulejmáni likvidálására adott iráni válasz, majd amerikai viszont­válasz egyre inkább azt mutatja, hogy a két fél olyan erőszakspirálba sodródott, amelyben a „szemet sze­mért” gyakorlata vált meghatározó­vá. Az iráni döntéshozók ebben a helyzetben könnyen arra a követ­keztetésre juthatnak, hogy a túlélés egyetlen biztos eszköze a nukleáris­­csapás-mérő képesség megszerzése. Ha a döntés megszületik, Trump elnök leváltása sem jelentene érde­mi változást. Végtére egyeden iráni vezető sem tenné függővé rendsze­re túlélését attól, miként alakul az amerikai elnökválasztás. Az atomalku felrúgása könnyen olyan hibának bizonyulhat, amely végeredményben Iránnak a nukleá­ris klubhoz való csadakozását érheti el. Ezzel pedig visszafordíthatadan folyamatokat indítana el a Közel- Keleten. Kovács Balázs

Next

/
Oldalképek
Tartalom