Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-25 / 20. szám
PRESSZÓ ■ 2020. JANUÁR 25. www.ujszo.com INTERJÚ 13 Bekapcsolom a diktafont, s hatalmas kacajt hallok. Ismerős és legendás. „Fiam, ha boldog akarsz lenni, meg kell találnod az élet napos oldalát.” Ezt a szellemi örökséget hagyta rá édesapja, Kollár József, az Új Szó egykori sportújságírója. Üzenetét Kollár Gábor szó szerint veszi. Mindenütt, ahol járt és jár, hozza a jó hangulatot, megőrzi jó kedélyét, még akkor is, ha neki, vele rosszat tettek Kollár Gábor élete, pályafutása során sok mindenbe belekóstolt: fiatalon vívott, többszörös csehszlovák párbajtőrbajnok volt. Dolgozott a médiában, volt rádiós, majd a szlovák tévé magyar adásához került, előbb szerkesztőként, műsorvezetőként, majd öt évig volt az adás főszerkesztője. Később átkerült a központi adásba, ahol a programigazgató főtitkára volt, a regionális szlovák és a nemzetiségi adások hozzá tartoztak. 1988-ban kapott egy ajánlatot mint vívóedző Kuvaitiról. Harminchat évesen úgy gondolta, mikor, ha nem most, s családostul - feleségével és lányával - kiruccant Kuvaitba. Érdekes és nagy változás volt, sokat tanult, az egész világ kinyílt előtte. Nyelvi problémái nem voltak, gyerekkora óta tökéletesen beszélt magyarul, németül - az édesanyja pozsonyi német volt -, szlovákul, az angolt is jól bírja. A bársonyos forradalom után, a kilencvenes években eredeti szakmáját kamatoztatva pénzügyi intézményekben magas pozíciókat töltött be. Aztán megint visszatért a médiába, legutóbb az STV 3 ma már megszűnt sportcsatornájának igazgatója volt. Utána eltűnt... Nemrég újra beindult a hármas csatorna, de nem sportot, hanem retro műsorokat, archívumi felvételeket sugároz. Nem vagyok tőle elragadtatva... Meg akartak tölteni huszonnégy órás műsort öreg felvételekkel. Nem tudom, milyen lehet a nézettsége, nem mondják meg őszintén, fel fogják srófolni a felméréseket, hogy kedvező legyen. A hármasnak tizenkét évvel ezelőtt volt apropója, amikor a környező országoknak, Cseh- és Magyarországnak, Ausztriának is volt sportcsatornája, s ez nem véleden, a sport mindenütt közkedvelt. Érdekes, s ez felmerült akkor, amikor beindult a hármas, hogy újraindítják a sportcsatornát is, a négyesen. Ezt én is hallottam. Ma már, 12 év után más a helyzet, az RTVS is más helyzetben van. Nekem is van otthon tíznél több sportcsatornám, óriási a konkurencia. A műsort meg kell tölteni. Arról van szó, hogy az RTVS-nek ma sincs elég pénze. Egy sportcsatorna működtetése nagyon sok pénzbe kerül, a közvetítési jogok igen drágák. Ez a biznisz. Engem annak idején az akkori igazgató, Stefan Niznansky azzal hívott oda, hogy ígéri, mindenre lesz pénz. Aztán amikor igazgatónk és Marek Madaric kulturális miniszter összeveszett, a miniszter leállította a dotációt, mondván, nem kapsz pénzt, most tégy, amit akarsz. Azt mondta: Gabo, menj Monte-Carlóba, ahol intézni kell a közvetítéseket, a közvetítési jogokat. Mire megkérdeztem: mennyi pénzünk van rá? A válasz az volt, hogy egy fillérünk sincs, szegények vagyunk, menj és magyarázd el nekik. Kimeresztettem a szemem, s nem akartam hinni a fülemnek. Te megbolondultál?! - kérdeztem. Nekik ez üzlet. Ha te bemész a pékségbe azzal, hogy nagyon szegények vagyunk, adjanak nekünk kenyeret ingyen, gondolod, hogy adnak? Nem értette meg, csak azt hajtogatta, hogy magyarázd el nekik, s hozzál valamit. Az RTVS mai vezetése valamire nyilván épít: a szlovákiai sportban most vannak nagy húzóerők: a síző Petra Vlhová, a kerékpáros Peter Sagan, a gyalogló Matej Tóth, ott van a futball, a jégkorong, jön az olimpia, lenne mit áttársítani az 1-es és a 2-es csatornáról. Ezért született meg 2008-ban a hármas is, hogy az egyest és a kettest tehermentesítsék. Abban az esztendőben is volt olimpia, de az nem tart ötvenkét hétig, s naponta huszonnégy órát megtölteni nagyon nehéz. Ingyen meg egyáltalán nem lehet. Állami csatornán sem. Államérdeknek kellene lennie a sportnak, ez a legjobb reklám az országnak. A hármas annak idején kimondottan a pénz miatt szűnt meg? Igen, mert egy évig volt pénzünk. Reggeltől estig mindent közvetítettünk, éjszaka mentek az ismétlések. Sokan bíráltak ugyan ezért, de mindenütt így van, a legnagyobb csatornákon is. Mi lett veled aztán? Köd előttem, köd utánam? Elegem lett az egészből, mert óriási lelkesedéssel vágtam bele, tetszett az ödet, mindig is mozgékony ember voltam, a sport közel állt hozzám. Szerettem az élő műsorokat, nagyon érdekes műfaj. Sajnos, a második évünk már olyan szánkózás hó nélkül volt. Kiléptem az egészből, s fél éven belül bedöglött. Szóval, hová lettél? Visszamentem a víváshoz. Egy régi haverom, Peter Drobny - a felesége most a Szlovák Vívószövetség elnöke -, hívott a klubjába. Harminc év után kerültem vissza a régi szerelmemhez. Annak idején tíz évig voltam válogatott Csehszlovákiában, háromszoros országos bajnok párbajtőrben. Egyébként tavaly édesapám - aki 1969-ben, ötvenéves korában megalapította a Szlovák Vívószövetséget — születésének századik évfordulójára emléktornát szerveztem, ez volt a szlovák bajnokság. Jól érzem magam a klubban, gyerekeket edzünk, s ráadásul magam is elkezdtem újra vívni, a veterán vívásnak vagyok a főnöke. Sajnos, kevesen vagyunk. Magyarországon a vívás nemzeti sport, és ott sincsenek sokan a veterán vívásban. Miért van ez? Fáradtak az emberek. Hatvan-hetven éves korban már minden fáj, a vívás megerőltető sport. Én még hál’istennek bírom. Megtalálta az élet napos oldalát Veterán versenyeken is részt veszel. Mire futotta? Merre jártál? Világ- és Európa-bajnokságokon, különböző versenyeken nyertem, értem el érmes helyezéseket a környező országokban. Három évvel ezelőtt nemzetközi osztrák bajnok voltam tőrben, pedig én párbajtőröző vagyok. Négy hónapja az öszszes cseh vívót megvertem. A 2016- os Eb-n a magyarok, oroszok mind mögöttem végeztek. A legjobbak, az olaszok, a franciák, a németek nagyon erősek, náluk társadalmi eseményként kezelik a vívást, feleségestül mennek a klubba, s amolyan lovagi tornának tekintik. Hetente hányszor edzel? Kétszer-háromszor és kétszer-háromszor teniszezek. Akadnak azért tehetségek a klubban? Nálunk a vívást soha nem kezelték kiemelt sportként, nincsenek hagyományai. A magyarokat ebben irigyelhetjük, ott mindig nemzeti sport volt a vívás, a világ élvonalába tartozott. Tavaly júliusban Budapesten rendezték a világbajnokságot, hihetetlen színvonalon. Nálunk nincs rá pénz. Valamikor Kassán és Pozsonyban is volt hagyománya a vívásnak, Pozsonyban élt Martinengo Nándor, pedig Bécsben is vívómesteri oklevelet szerzett. Korabeli források szerint „vívó termét messze földről jövő vívók keresték fel”, s bár támogatást nem kapott, az állhatatos Martinengónak nem szegték kedvét az anyagi nehézségek, a szegény diákok ugyanakkor ingyen látogathatták intézetét. Sikerült neked veteránként az, amit nem tudtál elérni aktív pályafutásod során? Sikerült. Világversenyekre járok. A szóéiban a hetvenes-nyolcvanas években, amikor csehszlovák bajnok voltam, Szlovákiában tíz évig nem győzött le senki, de pechemre akkor Prága-központú volt minden, engem mindig kihagytak a nagy csapatokból. Ha vb-re utaztak, én csak otthon várakozó tartalékversenyző voltam, nem jutottam ki egyeden világversenyre sem. Akkor sem, amikor a csehszlovák bajnokság döntőjében 3:5-re kikaptam Jutkától, s ezzel ezüstérmes lettem, a csehek mentek a vb-re. Veteránként jutottam ki, és ismertem meg belülről a légkörét. A vívás mellett imádtad a teniszt, említetted, hogy ma is játszol, a szlovák Davis Kupa-csapatnak „fogadott” tagja vagy, beutaztad Yorkig mind a négy Grand Slamtomán jártál, nem is egyszer. A teniszben nem voltak soha ambícióid, hogy veterán tornákon részt vegyél? Ott a lányomat menedzseltem, játszott is sokáig, még Hantuchová idejében, de nem voltak különösebben jó adottságai a teniszhez, ő is érezte. Elment Amerikába egyetemre, aztán ott maradt Bostonban, férjhez ment, jelenleg épp egy észak-karolinai berendezési céghez szegődött szervezőként. Nekem egyébként teljesen más a beállítottságom a teniszben, különböző partikban játszunk, Peter Vajdával, Müos Mecírékkel, ők szerveznek amatőr-profi tornákat, s beállók közéjük. De én a teniszben nem vagyok profi. Volt szerencsém látni. Amikor Melboume-ben, az ausztrál nyűt bajnokságon voltunk, az egyik volt kollégával kimerészkedtetek az edzőpályára. Mellettünk pedig az egyik pályán Sanchez, a másikon Agassi edzett. Volt különbség... Nekem más ambícióim vannak Imádom a teniszt, de ott párosban ketten vagyunk, vívásban viszont egyedül vagyok a páston, nekem aki 1837-ben Pesten, 1838-ban velük a világot, Ausztráliától New kell kigondolnom az akciót. Ez jó segítség lehetett az életben, a szakmádban is. Az ám! A vívás harci sport, fegyver van a kezemben, de úriember módjára akarom legyőzni az ellenfelet. Ez irányítja a civil életben is a viselkedésemet. Most is, amikor már nem vagyok a legfiatalabb, s bemegyek a vívóterembe, sokszor fáradtnak érzem magam, de ha beöltözöm, s egy órát vívok, úgy feltöltődök pozitív energiával, hogy edzés után könynyűnek, jóval fiatalabbnak érzem magam. Kitisztul a fejem, s ez fizikai erőt is ad. Ezt sok kortársamnak tudom ajánlani. Nem az a fontos, hogy valaki három perc alatt fussa le az egy kilométert, de mozogjon, ha lehet friss levegőn. Imádok az erdőben futni, kijárok Vaskutacskára, a fák között teljesen kitisztul az agyam, új emberként térek haza. Ez igen fontos a pozitív életfilozófiához. Már szó volt róla, hogy egy szem lányotok a tengerentúlon él. Milyen gyakran látjátok? Nem gondoltál arra, hogy kiköltözz Amerikába? Még egyetemista korában megtörtént, hogy felhívott éjjel: nagyon szomorú vagyok, nem jössz el? Másnap repülőre ültem, s mentem. Ma már más a helyzet, férje van, dolgozik, megvan a saját élete. Ami az Egyesült Államokat illeti, van, ami tetszik, de van, amitől idegenkedem. Boston kedves város, de mit fogok ott csinálni? Itt vannak a barátaim, itt vívok, ötven éve ugyanazokkal teniszezem, az olimpiai bajnok Milos Mecífzsel leülünk esténként, és nagyokat dumálunk. Amerikában elveszett ember lennék, már nem találnék barátokra, nem fogadnának be maguk közé. Legfeljebb ha nagyon sok pénzem lenne, de akkor is csak a pénz miatt. De nem őszinte érzésből. Ott már nem tudok új életet kezdeni. Ötvenévesen még lehet, de hatvanöt után már nem. Annak idején nagy utazó voltál. Jártad a világot Bizony, körbeutaztam. Imádtam Dél-Amerikát, ez a legkedvesebb kontinensem, de Ausztráliában és Üj-Zélandon is nagyon tetszett, s Hawaii szigetén úgy éreztem magam, mintha az édenkertben lennék Nem tudom szavakban megmagyarázni, miért. Más a levegő, minden más...’92-ben a triadon-világbajnokságra mentem, ott voltam egy hónapig. Készítettem filmet a versenyről, vetítették is a tévében. Azóta nem jutottam el oda, pedig szívesen vennék egy egyirányú repülőjegyet... Azt mondtad, hogy olyan hosszú útra már nem vállalkozol, maximum három órán belülire. Megváltozott a légiforgalom, a terrorizmus miatti ellenőrzésektől szörnyen érzem magam a repülőtereken. Még be sem szállók a gépbe, már fáradt vagyok. Ebbe beleöregedtem, bár a vívóedzéseken még fiatalnak érzem magam. Ha édesapád, a kedves „pipás bácsi”, felülről figyeli a fiát, mit gondolsz, elégedett? Azt hiszem, hogy igen. Sok mindent hasonlóan csináltam, mint apu, hasonló a beállítottságom, nagyon jól megértettük egymást, az ő életfilozófiája szerint éltem. A különbség talán annyi, hogy ő a fogságban sok rosszat átélt, s a roszszat már nem akarta látni, én odafigyelek a negatívumokra is, és meg is nevezem őket. Urbán Klára
