Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-03 / 2. szám
10| TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA 2020. január 3. | www.ujszo.com Parányi élőlények hatása a Föld éghajlatára - 1. rész Nyüzsgő városokban élve a többség nem is gondolná, hogy a zord, hónapokon át téli sötétbe boruló Antarktisz jégmezőin, az Arktiszon és általában a téli tengerfelszíni jégben micsoda eleven élet zajlik. CSIBRÁNYI ZOLTÁN Legjelentősebb mértékben az ember a felelős a Föld éghajlaténak drasztikus megváltozásáért - ez kétségbevonhatatlan. Ám fajunk hibáztatása mellett más is kihat a természetre. Sokaknak elsőre a gyakran okolt kérődzők jutnak eszébe. Van ebben valami. Az ausztráliai Adelaide-i Egyetem kutatói rájöttek, a tejelő szarvasmarhák génjei határozzák meg emésztőrendszerük baktériumainak mennyiségét és összetételét, és ennek függvénye, hogy egy-egy állat mennyi metánt termel. Szerintük tenyésztésre ki lehetne választani olyan szarvasmarhákat, amelyek kevésbé károsítják a Földet (Science Advances, 2019. július). Az egyetem honlapján a tanulmányról szóló hírben azt írják, az emberiség miatt a légkörbejutó metán mennyiségének 37%-áért felelősek a szarvasmarhák. Részint tehát okolhatók a gondokért a szarvasmarhák és a bennük élő baktériumok. Ám a sarkok közelében élő pici élőlények szintén szót érdemelnek. A lelkipásztor és tanár Vályi-Nagy Ferenc 1800-as évek elején íródott, „A rodhadt víz tsepphez” c. versében nem sarktáji vizet vizsgálva, de leírja a vízben élő parányok életét, szerelmét, harcát. Ezt írja: „Ez evedző szárnnyal hasítja, / A víz völgyet, másik tágítja, / A lehasadtt őrvény torkát, / Amaz, szerelmet űzvén, veti, / Meljét a mélységnek, s követi, / Pálját, érezvén Amorkát.” Másutt így versel: „Itt a fő, szem, szív eretskék, nyak, Belek, hártyák annyira véknyak, Hogy tsak báműlva képzelem.” Lám, már kétszáz éve is tudtak a vízi parányok létezéséről. Mielőtt a vízi parányokról esne szó, következzen a témába vágó néhány egyéb részlet, közte régi időkből való és újonnan kiderült ismeretek. Az ózon elektromos kisüléskor keletkező szagára a holland Martin van Marun 1785-ben figyelt fel. A fagyos vizek életteliségét elsőként a 18. századi bálnavadászok fedezték fel Magát az ózont 1839-ben a német Christian Friedrich Schönbein fedezte föl. Idővel változhat egyes tényezők, anyagok megítélése. Az 1980-as években a lengyel születésű francia vulkánszakértő Haroun Tazieff még úgy vélte, a hűtőgépek hűtőközegeként használt ffeonokat igaztalanul vádolják az ózonréteg károsodásáért. Szerinte az ózonlyuk természetes jelenség, minden év őszén megjelenik a Déli-sark felett, majd néhány hónap után újra eltűnik. A zöld pártokat szándékos félelemkeltéssel vádolta, aminek folytán az emberiség kénytelen milliókat költeni a környezeti szélmalmok elleni harcra. Azóta kutatások bizonyították: a ffeonok igenis ártanak. A gyártásukat és használatukat tiltó Montreali Jegyzőkönyvet közel kétszáz ország aláírta. A néhány évtizede végzett, a légkört telítő szulfátok és kénvegyületek szerepére alapozott számítógépes szimulációk alapján valaha többen úgy gondolták, hogy belátható időn belül nem várható klímakatasztrófa, és a természetes ingadozásokhoz mérten alig (ha egyáltalán) lehet majd észlelni a tényleges változásokat. Olyan nézet is volt, hogy mivel a kénvegyületek blokkolják a napfényt, elzárják előle a Föld felszíne felé vezető utat, így az üvegházhatást előidéző szén-dioxid hatását többékevésbé megszüntetik. Mindezekkel szemben napjainkra kétségtelenné vált a jelentős éghajlatváltozás ténye. A Berni Egyetem (Svájc) honlapján tájékoztat arról, hogy kutatóinak kettő, 2019 nyarán megjelent (Shutterstock) tanulmánya is foglalkozik a klímával (a Nature természettudományos folyóirat és ennek kiegészítő kiadványa, a földtudományokkal foglakozó Nature Geoscience). Az egyik kutatás során arra jutottak, hogy az iparosodás előtti éghajlati ingadozásokkal ellentétben a mai antropogén, magyarán emberi befolyás okozta klímaváltozás egyidejűleg tetten érhető az egész világon. A másik berni kutatás szerint a Föld éghajlata ma gyorsabban melegszik, mint az elmúlt kétezer év során. Ami biztos, végre szerte a Földön egyre többen elhiszik, el kell hogy higgyék ezt, hiszen időnként közvetlen környezetükben is érzik hatásait. Eközben olyan természeti oldala is van, amely a legtöbb ember számára sosem észlelt. Nyüzsgő városokban élve a többség nem is gondolná, hogy a zord, hónapokon át téli sötétbe boruló Antarktisz jégmezőin, az Arktiszon és általában a téli tengerfelszíni jégben micsoda eleven élet zajlik. Igaz, ma jóformán csak jéghegyek, gleccserek folyamatos olvadásáról számol be a sajtó, mégis - több okból is - érdemes szólni a jeges élettérről. A Déli kontinens növényei (úgy 260 zuzmó- és mohafaj, 2 valódi, gyökeres-száras, szövetes növény) úgy vészelik át a fagyos telet és azt, hogy sejtjeikben roncsoló hatású jégkristályok öltsenek alakot, hogy közeledtével vizet adnak le, és sejtnedveiket cukorban dús folyadékká sürűsítik. A fagyos vizek életteliségét egyébként elsőként a 18. századi bálnavadászok fedezték fel. A pingvineken, fókákon, bálnákon kívül az őket tápláló apró rákok, krillek milliárdjai, a szilás cetek ínyencfalatjaként ismert tengeri pillangók, továbbá mikroszkopikus moszatok, baktériumok,, ráktáplálékként is szolgáló algák meg például gombák, férgek lakják. Mindez azért lehetséges, mert a sarki vizek oldott oxigénben és széndioxidban, a tenger mélyéről felkavart ásványi anyagokban aránylag gazdagok, köszönhetően a szél kezelte óceáni áramlatoknak. Az Arktisz még életdúsabb: madarak (köztük a sarki csér, amely az északi tél előtt a Déli-sarkra telepszik), ragadozó szárazföldi állatok, farkas, jegesmedve, vérre éhes szúnyogok... A déli-sarki vizek algáinak jelenlétét, megjelenését az általuk foltokban zöldesre, barnásra színezett jég jelzi: a tavaszi enyhülő időben elszaporodnak, a normál, lpg/l-es mennyiséghez képest akár háromszázszoros klorofillmennyiség is kimutatható. A krillek viszont imádják a fitoplanktont, az algákat, így jelenlétük hatással van utóbbiak mennyiségére. A lényeg, tavasszal felpezsdül az élet a még így is dermesztő vizekben. És ami még fontos, hogy bizonyos mértékig ezek az apró lények is hatással lehetnek az éghajlatra. Húsz kiló műanyagot nyelünk le életünkben MTI-HÍR Nagyjából 20 kilogrammnyi mikroműanyagot fogyaszt el egy ember az élete során - derült ki a Természetvédelmi Világalap (WWF) közelmúltban megjelent tanulmányából, amelynek eredményeihez a Reuters hírügynökség szemléltető ábrákat készített. Az elmúlt ötven évben drasztikusan megnőtt a műanyagtermelés, ami az olcsó, eldobható termékek széleskörű használatához vezetett. Ezek az egyszer használatos műanyagok pusztító hatással vannak a környezetre, elárasztják a tengerpartokat, megfúllasztják a tengeri élővilágot. Ezek a műanyagok nem biológiailag lebomlók, hanem apró részecskékre darabolódnak fel, és eljutnak mindenhová, beleértve a táplálékláncot is. Egy hét alatt egy ember egy müanyagflakon kupakjának megfelelő mennyiségű-nagyjából 5 gramm - műanyagot fogyaszt el, főleg a vízivás, valamint az olyan ételek révén, mint a kagylók és rákfélék, amelyeket általában egészben, vagyis az emésztőrendszerükben lévő műanyagokkal együtt fogyasztanak. Mindez azt jelenti, hogy egy hónap alatt nagyjából 21 gramm, egy évti-ATermészetvédelmi Világalap (WWF) egyik új tanulmánya szerint kb. 20 kiló mikroműanyagot fogyaszt el egy ember élete során. Ez nagyjából két nagyméretű kukának felel meg (Shutterstock) zed során akár 2,5 kilogramm mikroműanyag is bekerülhet egy ember szervezetébe. Egy emberélet alatt ez körülbelül 20 kilogramm mikroműanyagot jelent, ami nagyjából két nagyméretű kukának megfelelő mennyiség. A kutatók szerint egyelőre nem tudni, hogy ezeknek a mikro- és nanoműanyagoknak az elfogyasztása milyen hatással van az emberi egészségre. „Annyit tudunk, hogy ezek bekerülnek a szervezetünkbe, és fennáll a lehetősége, hogy mérgezést okoznak. Ez pedig kétség kívül okot ad az aggodalomra” - mondta Thava Palanisami, az ausztráliai Newcastle Egyetem munkatársa, aki részt vett a WWF tanulmányának elkészítésében.
