Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-15 / 11. szám
NAGYÍTÁS Iskoláink rólunk (is) szólnak Pék László: „Nyitrán őszintén kimondtuk, hogy olyan szlovákiai magyar pedagógusszervezetet akarunk, amely az oktatás keretében gyökereink és az anyanyelvűnk megőrzését, eszményeink erősítését is feladatának tartja" MIKLÓSI PÉTER József Attila a Születésnapomra című, kedélyesen dacoskodé versében egész népét kívánta „taní-/tani". Élve a szójátékkal: a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége már 30 éve törekszik közösségünk ifjú nemzedékeit megfelelő tudásra és gerincességre taní-/tani! Elég akár csak futólag ismerni a (cseh)szlovákiai magyar oktatásügy immár hetvenéves viszontagságos históriáját, hogy egy csöppnyi méltányossággal bárki megértse: rögtön a rendszerváltás első heteiben miért vetődött fel olyan határozottan az önálló szlovákiai magyar pedagógusszervezet megalakításának gondolata. És ennek az erőteljes nekibuzdulásnak köszönhetően már 1990. január 13-án, az itteni magyar tanítóság nyitrai országos fórumán el is fogadták a közakaratból születő szakszövetség akkor még ideiglenes alapszabályát és programját. Az SZMPSZ-t a legelsők között kezdeményezők szükebb körébe tartozott Pék László is. Mostanában mi jut gyakrabban az eszedbe: hogy már 1989 december elején, a Galántán rendezett „Anyanyelv hete” alatt páran megfogalmaztátok a rögtön az Új Szóban is megjelent, a szlovákiai magyar pedagógusok országos tanácskozását sürgető nyílt levelet, vagy a január 13-án, tehát a ti felhívástok nyomán is verbuválódott lelkes fórum, ahol az akkori szakminiszter, Ladislav Kovác jelenlétében - szakmai és érdekképviseleti szerveződésként - világos döntés született a magyar Pedagógusszövetség létrehozásáról? Érzelmileg számomra máig is a decemberi napok és hetek jelentenek igazán sokat. Talán azért, mert az állampárti rendszer novemberi bukását követően, hosszú idő után úgy érezhettem, hogy a politikai folyamatok alakításának egyénileg is aktív részese lehetek. Hogy sok minden kimozdítható végre a korábbi esztendők állóvizéből. Sorra szerveződtek a szlovák és magyar fórumok, pezsgett a közélet. Országszerte azt is sokan tudatosították, hogy az oktatás olyan területe az életnek, amelyen rengeteg múlik. Ebben a hangulatban szinte szükségszerűen került előtérbe egy olyan hazai magyar civil szerveződés iránti igény, amely a nemzeti kisebbségi lét aspektusaiból tudna szakmai beleszólási lehetőséget adni a szlovákiai iskolaügy dolgaiba, illetve a mi pedagógusaink arculatát is feltárná. A Nyitrán január közepén tartott összejövetel sikere, majd országos visszhangja pedig azt igazolta, hogy a szlovákiai magyar pedagógustársadalomban, szerencsére, sokan gondoltuk úgy: az újszerű kihívások és távlatok cselekvő részeseivé kell válnunk. Ennek szakmai, szerveződési és részben a közéleti kereteit is a Pedagógusszövetség lényegében már a kezdetektől biztosítani tudta. Ezt, a januári szándékainknál távolabb tekintő célkitűzésekkel, már 1990 májusában az I. országos közgyűlésünk igazolta. A ’89-es új idők lendületével alakult SZMPSZ joggal bizakodhatott a magyar iskolák pedagógusainak, akár egész tantestületek támogatásában. Ezért három évtized múltán sem hántás rákérdezni, hogy rögtön a kezdetekben szakmailag mennyire lehetett tervszerű, vagy „csak” ösztönös volt a szövetség tevékenysége? Természetesen akadt benne bőven spontaneitás is, hiszen akkorra nemcsak a korábbi szófogadást elváró államhatalom vesztette el uralmát a tanítóság fölött, hanem a gyökeres társadalmi változás szinte mindennek más irányt szabott. Eleinte valóban érzelmi vonások is jellemezték lépteinket, de ehhez hamar párosult a tudatosság. Végül is tapasztalt pedagógusok alkották a Pedagógusszövetségnek szakmai hátteret biztosítók körét. Ha miniszterekkel kellett tárgyalni, rendre felkészülten tudtuk számba venni a szlovákiai magyar iskolák komoly gondjait. Sőt, inkább nekünk támadhattak kételyeink, mert a szóban forgó találkozókon az illetékesek bizalmatlannak tűntek velünk szemben. Mintha fékezni akartak volna bennünket. Úgy éreztem, nincs meg a segítő szándék, hogy közösen tegyünk valamit a fennálló bajok orvoslására. Megoldási javaslatok helyett minket láttak el feladatokkal, mondhatni, munkaterápiát végeztettek velünk, közben a dolgok nem mozdultak előre. Mi az elejétől fogva eredményeket akartunk elérni, amit ebben a nyögvenyelős tempóban nemigen lehetett. Mi jelenthetett volna sikert? Sok minden. Például, hogy egy módszertani központban összpontosuljanak a mi iskoláink sajátos szakmai problémái. Hogy egy módszertani központban olyan tisztviselői posztot kapjunk, amelyen kiemelten a nemzetiségi oktatás ügyében lehet tevékenykedni. Vagy azt láttuk volna, hogy a szaktárca egy, a nemzetiségi oktatás helyzetével és szakmaipedagógiai kérdéseivel foglalkozó paralel intézményi rendszert kíván kialakítani. Tárgyalni tárgyaltunk, de az ilyen dolgok érdemben végül szóba semjö(he)ttek. Viszont önerőből, holmi ármánykodó szembeszéllel szemben, az SZMPSZ mégiscsak kedvezően, eredményesen építkezett. Hál’istennek, igen. Szövetségünknek röpke egy esztendőn belül több mint 4500 tagja lett, és ekkor már nemcsak központi, hanem területijárási szerveink és az alapszervezeteink is működtek. Bíztunk a változásokban, de láttuk azt is, hogy a kisebbségi oktatásügyben a pozitív intézkedések zömének esélye leginkább rajtunk fog múlni. Ezért például a szakmai programjaink egyik fő súlypontjaként az élményszerü oktatás fontossága került előtérbe. Hamarosan megalapoztuk az országos rendezvényeink hagyományait, és állandósultak az SZMPSZ nyári egyetemei. Lépésről lépésre kiépültek az országhatáron túli, elsősorban magyarországi szakmai kapcsolataink, létrejöttek a Kárpát-medencei pedagógusszövetségek találkozói. Koncepcionális feladataink közül működtetni kezdtük az óvodapedagógusok, illetve az iskolaigazgatók társulásait. Külön figyelmet fordítottunk a tantestületek szakmai munkájának erősítésére, a tehetséggondozást segítő diákversenyek szervezésére, közben egyre határozottabban igyekeztünk elrugaszkodni egy új szellemiség irányába. Annak, a kilencvenes évek derekán, a meciari éra lett a kerékkötője... Ekkor akarták utasításszerűen ránk erőszakolni a kommunizmus két utolsó évtizedében is már kísértő „alternatív” oktatási rendszert, amely a magyar iskolákban erőhatalommal forszírozta a tantárgyak többségének szlovák nyelvű tanítását. Ráadásul most az egynyelvű szlovák bizonyítványokat is ráerőltették volna az iskoláinkra. Ez a bizonyítványháború, illetve a több más civil szervezettel, a szülőkkel meg a pedagógusokkal közösen szervezett iskolavédő akciók tekinthetők a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége hőskorának! Ez a mozgósító erejű ellenállás hatásosan beépült az akkori szlovákiai magyar politizálás fő sodrába, a feszült helyzet kicsúcsosodása pedig a Komáromban 1995 áprilisában rendezett tiltakozó nagygyűlés volt. Utólag visszapillantva, rendezvényünk átütő erejű pozitív üzenete mellett, sajnos elvarratlan szálak is maradtak utána. Úgy érzem, ott és akkor, abban az izzó hangulatban adottak voltak a feltételek ahhoz, hogy a szükséges intézmények létrehozásával keményebben felvállaljuk az oktatási önkormányzatiság alapjainak megteremtését. Mert később, például 2006-ban, az új szlovák nyelvtörvény és a nyelvrendőrség riogatásának időszakában már nem volt meg az ehhez szükséges felhajtóerő. A Pedagógusszövetség civil szerveződés. Miként tudja hát elejét venni, hogy a saját előnyeiben érdekelt gyakorlati politika látványosan magához szippantsa? Civil szerveződés vagyunk, de nem élünk légüres térben. Mindig is igyekeztünk semlegesek maradni, kivonni magunkat a politika közvetlen örvényléseiből. Ugyanakkor az iskolavédelmi csatározásokban, a kisiskolák megmentésének ügyeiben elkerülhetetlen a mindenkori szlovákiai magyar politikai körök, a pedagógustársadalom és a különböző civil mozgalmak összehangolt fellépése. Ezért az elmúlt 30 esztendőben, az itteni magyarság számára sorsfontosságú kérdésekben, az SZMPSZ társa volt a politikának, de nem annak kiszolgálója. És ha sikereket értünk el, örülni is közösen tudtunk. Például amikor 1998 őszétől, a meciari éra letűntével megvalósulhatott a szlovákiai oktatási rendszer egészének demokratizálódása, a központi irányítás háttérbe szorulása, és megszűnhetett a nemzetiségi iskolákat fojtogató légkör. Az akkori magyar politikai érdekképviseletnek köszönhetően is önkormányzati fenntartásba kerültek az iskolák, megalakultak az iskolatanácsok, meglett a tanintézmények fejkvóta szerinti finanszírozása, a komáromi Selye Egyetem megalapításával pedig a szlovákiai magyar közoktatás előtt is új perspektívák nyíltak. Jóleső tudat, hogy mindehhez a Pedagógusszövetség szakmai segítséget nyújthatott. Az Európai Unió forrásaiból nyert két pályázat révén pedig a magyar iskolák szakmai szintjét növelhettük, illetve a digitális tananyagfejlesztéssel még az Állami Pedagógiai Intézetet is megleptük. Ha erősen vázlatosan is, nyilván ezek a jó hírek. Ellenben napjainkban mi kelti a legkomolyabb aggályokat az SZMPSZ berkeiben? Elsősorban a szembeszökő veszteségeink. Hiszen csupán az utóbbi évtizedben, tehát 2010 és 2019 decembere között három magyar gimnáziummal és így 1612 magyar nyelven tanuló gimnazistával lett kevesebb. Ennél is meredekebb lejtőre került nálunk a magyar nyelvű szakközépiskolai oktatás. Az utóbbi 15 esztendő adatait vizsgálva pedig 45 magyar alapiskolával és több mint 9000 tanulóval lett kevesebb. Ezért - meggyőződésem szerint és veszteségeink láttán - ahány kisiskolát képesek vagyunk az elvárt nívón megtartani, azt őrizzük meg! Az észszerűsítési stratégiák pedig akkor, ott és addig jók, amíg az iskoláink megerősödését, iskolahálózatunk fejlesztését szolgálják. A mi igazi célunk csak a fejlődés lehet. Személyedben a Pedagógusszövetség egyik korábbi elnökét kérdezem hát: akár három pontba sűrítve, mivel lehetne megállítani a szlovákiai magyar iskolák diáklétszámának apadását, ami egyúttal iskoláink veszélyzónába jutását is csökkentené? Főként a beiratkozások számának gyarapodásával, hogy a gyermekek természetes módon az anyanyelvű iskolákba kerüljenek. Ez elsődlegesen a szülőkön múlik, bár befolyásolja a közélet és a társadalmi hangulat. Másodsorban - de nem másodlagosan! - döntő szempont az iskolákban zajló munka minőségének színvonala, ami mindenekelőtt a pedagógusok felkészültségétől, szakmai lelkiismeretességétől függ. Egy harmadik, de nem utolsó aspektus az oktatás rangjának és méltó körülményeinek megteremtése. Ennek felelőssége viszont már háromosztatú: az önkormányzatoké, az államé és a közösségé. Noha nem költészettanórán, ám mégiscsak a mi iskoláinkról beszélgetünk, így remélhetőleg érthetők felvetésem párhuzamai: harminc év múltán is beszélhetünk még a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének „ars poeticájáról”? Sőt! Mindmáig az maradt, amit még az induláskor megfogalmaztunk és kitűztünk magunk elé: a Pedagógusszövetség adja meg tagjainak a tanításba vetett hitet; hogy egy olyan szakmailag felkészült szlovákiai magyar pedagógustársadalom jöjjön létre, amely az itteni magyarság tág körében megfelelő súllyal és szereppel van jelen. Azzal a nyíltan vállalt céllal, hogy közösségben építkezzünk és gondolkozzunk. Hogy ne adjuk fel az eszményeinket és önmagunkat. (Somogyi Tibor felvétele)
