Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-09 / 6. szám
X O, azok a csodálatos bálok! Beköszöntött a báli szezon, táncolhatunk, szórakozhatunk. Mi, nők talán azért is kedveljük a bálokat, mert a kikapcsolódás mellett legalább egy-egy éjszakára gyönyörű ruhakölteményekben pompázhatunk, és hercegnőnek érezhetjük magunkat. Nem mellesleg Hamupipőke története arra is megtanított bennünket, hogy egy bál sorsfordító változásokat hozhat az életünkbe. Tudták egyébként, hogy az első bált több mint hatszáz évvel ezelőtt, 1385-ben rendezték a franciaországi Amiens-ben? így nevezték a VI. Károlynak a Bajor Izabellával kötött házassági ünnepélyét. A bál megnevezés pedig az olasz ballare, azaz táncolni szóból eredeztethető. Fényes bálokat eleinte csak az arisztokraták rendeztek, de aztán a többi társadalmi osztály is fokozatosan átvette a szórakozásnak ezt a népszerűvé vált formáját. Jelentős társadalmi eseménynek számított az elsőbálozás, amikor az ifjú hölgyeket úgymond bevezették a társaságba. Mi annak idején, a szocializmus éveiben nem elsőbáloztunk - nálunk a „próbabál" dívott. Iskolánkban a nyolcadikosok-kilencedikesek számára kötelező volt a tánciskola, ahol a diszkóban szokásos „rázás" helyett elsajátíthattuk a klasszikus táncokat, például a bécsi és az angolkeringőt, a jive-ot vagy a rumbát. Bennünket, lányokat az is vonzott a tánciskolában, hogy közelebbről is megismerhettük a felsőbb évfolyamokba járó fiúkat, akik addig többnyire átnéztek rajtunk. Titokban abban reménykedtünk, hogy talán azzal a fiúval alkothatunk majd párt, aki titkos imádatunk tárgya. Nos, reményeink nem mindig jöttek be, mert Manyi néni, a tánctanárunk egyáltalán nem aszerint párosított bennünket, hogy kínéképp ki a plátói szívszerelme, hanem sokkal pragmatikusabb szempontok alapján: rend és nagyság szerint. Amelyik lánynak szerencséje volt, testmagassága alapján éppen a kiszemelt fiúhoz került, aki pedig nem, az fancsali képpel morogta végig táncpartnere esetlenkedéseit. Nem volt azonban apelláta, Manyi néni szava parancs volt. A tánclépések mellett az alapvető illemszabályokra is igyekezett oktatni a sok kócos lelkű kamaszt. Tánciskolái csetlésbotlásaink azonban végül meghozták az eredményt: valamelyest mindannyian tisztában lettünk legalább az alaplépésekkel. Megszerzett tudásunkat aztán a már említett próbabálon mutattuk be tanárainknak, szüléinknek. Emlékszem, nem csupán a fiúk voltak egyenöltönyben, hanem nekünk, lányoknak is egyforma anyagból készült a ruhánk, csupán a szabásuk különbözött. Talán nemcsak azért, mert akkoriban az egyenöltözékek korát éltük, hanem azért is, mert a próbabált- közös tánccal nyitottuk. Izgultunk persze mindannyian, nehogy elvétsük a lépést tanáraink, szüléink előtt. Ó, az a hajdani első bál! Jöhet utáni sok-sok további, az első emléke kitörölhetetlen marad. Mislay Edit
