Új Szó, 2019. december (72. évfolyam, 280-302. szám)
2019-12-14 / 291. szám
SZALON ■ 2019. DECEMBER 14. www.ujszo.com mus és a dinamika valamint e paraméterek különféle relációi és metszetei. Első pillantásra, pusztán a vizuális analógiák alapján úgy vélhetnénk, hogy a következő mű (Antimalevics) alkotója, Rónai Péter közeli művészi rokonságban áll Bartusszal, jóllehet a két alkotó egészen eltérő formanyelvet használ. A csehszlovák kontextusban is túlzás nélkül a video art úttörői közé sorolható Rónai az elsők között kezdett kísérletezni az új médiatípusok, főként a videó lehetőségeivel. Projektjeiben jórészt egy látszólag banális kérdéssel foglalkozik, nevezetesen azzal, hogy tulajdonképpen mi a kép (a tömegmédia korában). Különösen jellemző rá a többrétegű, reflektált, intelligens, olykor kifejezetten cinikus humor: a képzőművészeti kánon alakjainak és intézményeinek címzett idézetek és parafrázisok, az (ön)irónia és a játékos konceptualizmus. Itt egy gesztust látunk, amely Kazimir Malevicsnek, illetve az ikonoklasztikus fekete négyzetnek szól, ennek a paradigmatikus alkotásnak, amely mérföldkő volt a modern művészet történetében és elméletében. (A kép humora abban rejlik, hogy a purista módon fekete vászon testében itt-ott apró színes inklúziók találhatók.) Rónai igazi posztmodern technokaméleon, aki alapanyagaként kezeli a (modern) művészet történetét - annak teorémáival, elfogadott értékeivel és hierarchiáival együtt. Éppen intellektuális humora és konceptualizmusa volt az, ami egyfajta termékeny közös nevezőt jelentett közte és Július Koller között: Új Komolyság nevű művészi párosuk több ma már legendásnak számító performance-t és happeninget jegyzett. Rónai éveken át vezette a brünni Műszaki Egyetem Képzőművészeti Karának műtermét; jelenleg a kassai Műszaki Egyetem Képzőművészeti és Intermédiális Tanszékének vezetője. Nem utolsósorban szólni szeretnék még Varga Emőkéről, külön kiemelve, hogy ő Dunaszerdahely szülötte. Varga Emőke a 90-es évek eleje óta van jelen a képzőművészeti életben. A pozsonyi Képzőművészeti Főiskola tanárát elsősorban a festmény mint médium foglalkoztatja, miközben képei-objektumai javarészt a festmény és a plasztika mezsgyéjén mozognak (megkérdőjelezi a falra akasztható festmény státuszát, ezét a viszonylag modem médiumét, amely évszázadokon át maszkulin műfajnak számított, és amelynek halálát a 20. század második felében annyiszor jósolták már). Művei gyakran hordoznak magukban egyfajta szubsztanciális testi jelleget: olyan minőségekkel dolgozik, mint az ádátszadanság, áttetszőség és ádátszóság, a lágyság és rugalmasság - egyes munkái felületének kifejezetten domborműszerű a szerkezete, míg másokat több összeszőtt réteg alkot, a szó szoros és átvitt értelmében. Festőként és grafikusként a legkülönfélébb anyagokkal, viasszal, paraffinnal, műanyaggal kísérletezik. Legújabban szívesen nyúl textilhez, amelyen cémaöltések és -varratok ____________LZJ lépnek az ecsetvonások helyébe. Varga Emőke művei reflexíven vizsgálják a használt médiumok lehetőségeit és adottságait, ugyanakkor sokszor felfedezhető bennük egyfajta finom, játékos humor. A festmény felülete (amit rendszerint passzív alapnak tekintenek) nála gazdag jelentésrétegekkel bír - formai szempontból ez különféle átfedéseket és metszeteket, nyomokat és lenyomatokat, helyenként ráncokat, sőt akár hegeket és vájatokat is jelent. Ami ezek metaforikáját illeti, (implicit módon) - már csak a „hagyományosan női anyagok” használata miatt is - felmerülnek a feminin jelleg különféle konnotációi, miként sztereotípiái is: a nőiességgel kapcsolatos, szociálisan meghatározott és kulturálisan hagyományozott elképzelések, projekciók, előírt szerepek és imperatívumok, a posztfeminizmus diskurzusai stb. Végezetül engedjék meg, hogy legalább a nevüket felsoroljam azon alkotóknak, akiknek ugyancsak megtekinthetők itt műveik, az idő rövidsége miatt azonban nem szólhattam róluk ebben a tömör - és reményeim szerint nem túl hosszadalmas - tárlatvezetésben: Löffler Béla, Dúdor István, Luzsica Lajos, Juhász Rokko, Szentpétery Ádám; Dániel Szalay, Matustík Műnk Kyra, Mayer Éva, Szőke Erika és Gály Katalin. CsandaMáté *Elhangzott november 26-án Dunaszerdahelyen a Vermes-villában, a Kortárs Magyar Galériában Zuzana Caputová köztársasági elnök látogatásakor. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XIII. / Megosztás Ivó Andric 1933-as Hidak című kisesszéjének bevezetője sommás kijelentéssel indul. Semmi sem nemesebb és értékesebb a hidak építésénél, amelynek a házak, templomok, középületek nyomába sem érhetnek. A híd egyszere célelvűségében konkrét, ám szimbolikus is: mindenkit egyenlően szolgál, s előtte mindenki (másságában is) egyenlő. A szöveget gyakran idézik a monográfiák a Híd a Drinán gondolatiságának és szimbolikájának előzményeként. Éppúgy, mint a korai A jeltelen híd (más, s pontosabb fordításban Híd a Zepári) című novellájával együtt. Retrospektív szempontból a novella, akár egy mesteri miniatűr, előtanulmány lenne a húsz évvel későbbi nagyregényhez képest. Az epigrammatikus tömörség és a hömpölygő prózaköltemény arányát mintha az írás tárgya jelölné ki: a falu és a Zepa folyócska szurdoka fölé emelt keskeny egyívű kecses híd, valamint a regény Visegradjának tizenegylyukú hídja. A novella fiktív Juszuf vezírének alakjában már Szokolovics Mehmed fő motívumai összpontosulnak. A sűrített szerkezet azonban Juszufot sokkal titokzatosabbá teszi: a híd tarihját eltörli, talán az egó, talán a földi hívságon való győzelem jeleként - a Zepa hídjának története (ellentétben a regénnyel) így a novella végére a híd névtelenségének történeteként is olvasható. Részben szintén a műfaji adottságoknak tulajdonítható, hogy a novellában sokkal megragadóbbra sikerül nemcsak a híd építtetője, de a híd építészének alakja is. Juszufhoz hasonlóan ő is titok, északfok, idegenség. Az ő szempontjából az írás művésznovellaként is olvasható: a Zepa hídja az alkotás iránti odaadást és elhivatottságot is jelenti. Az építtető és az építész nélkül sosem készülne el az idézett esszében a legnemesebb emberi alkotásnak nevezett híd. Mindketten csodabogárnak számítanak a külvilág szemében. A cselszövésektől és összeesküvéstől rettegő Juszufot irritálni kezdi a bársony tapintása és a gyöngyház látványa, az olasz mester pedig nem eszik húst, majd mikor a híd felépül, mintha csak valami ősi tabut teljesítene be, úgy hagyja azt sorsára, hogy hátra sem néz. A tabu azonban fonákjára fordul: mielőtt Sztambulba érne a mester, útközben váradanul meghal kolerában - halálával tehát életének hídja ér át a túlsó partra. Az ő nevét elmossa az idő vad árama, Juszuf vezír pedig önmaga mond le az emlékezetről. A Híd a Drinánbm ugyan a novellához képest sokkal szemérmesebben artikulálja az emlékezet kérdését, de mégiscsak az egyik fő dilemmája. Az idő és emlékezet működését látjuk a történelmi események folyamát olvasva éppúgy, mint a legendaképződésnél és formálódásnál, amelyet oly érzékenyen jelenít meg a regény eleje a hídhoz kötődő építési mondák feldolgozásával. E szempontból Andric írásművészete a múltat és a jelent hidalja át, hiszen az írás mindig emlékezet-aktus. De mi történik akkor, ha az emlékezetpolitika kisajátít vagy éppen kizár egy-egy életművet? Andric írásművészetének posztjugoszláv recepciója érzékletes példája ennek. Az ország széthullásával ugyanis az ő életművén való osztozkodás, határmegvonás, kizárás és kisajátítás is megindult. A szerző, aki Jugoszlávia képviseletében kapta meg a Nobel-díjat, a kirekesztésen alapuló nemzeti identitások számára éppen híd-valójában vált nemkívánatossá. Kié Andric? Katolikusnak keresztelik, és iskolai bizonyítványaiban horvátként vezetik. A világháború idején azonban szerbként identifikálja magát. Az igazsághoz azonban hozzátartozik a szolidaritás gesztusa is, Jugoszlávia nácik általi feldarabolásában ugyanis a szerbek viselték az agresszió legnagyobb súlyát, míg a Függeden Horvát Állam - Bosznia és Szerénységgel megnövelve - fasiszta bábállammá alakult a Tlso féle államhoz hasonlóan. A világháború után jugoszlávként hivatkozik magára, írásaiban az ekavicát használja, azaz azt a dialektust, amelyen a szerb nyelv alapszik (kivéve a dialogikus részeket, amelyekben a Boszniában használatos ijekavicában beszélnek a szereplők). A fényes nemzetközi diplomatakarriert befutó író kizárólag Boszniáról írt - Marko Krneta ferences szerzetesről éppúgy, mint a szerb Simán parasztról, vagy Mustafa Madárról, vagy Sinan dervisről. Kié tehát Andric ebben a nagy osztozkodásban? Vagy életművét éppúgy láthatatlan határ kell, hogy felossza, mint Boszniát a daytoni békeszerződés óta? A posztjugoszláv nacionalista irodalomtörténet-írás számára a hidak írója nemcsak kényelmeden kérdés, de kimondottan a másik gyűlöletének szelepe: az életműbe ugyanis remekül projektálhatók a nemzeti identitás frusztrációi. A horvátok számára Andric áruló. A szerbek számára pedig jövevény, nem „igazi”. A legproblematikusabb mégis a bosnyák recepció. Már Muhsin Rizvic A bosnyák muszlimok Andric világában című 1996-os monográfiában felveti a problémát. Újabban pedig Rusmir Mahmutcehajic villamosmérnökből lett irodalmár-polihisztor monográfiája borzolja a kedélyeket. A könyvben a szerző egyrészt a muszlimok/bosnyákok orientalizálóan hamis, sőt gyűlölettel átitatott ábrázolását veti Andric szemére. Ám végül attól sem riad vissza, hogy a bosnyák tömegmészárlások és népirtás ihletforrásának tartsa az életművet. S talán igaz lehet, hogy Radovan Karadzic és bűnbandái hivatkoztak Andricra (elég nehezen hihető), de vajon mi köze ehhez a szerzőnek? Andric valóban nem fest hízelgő képet a muszlimokról. Ám a negatív (kór)képek elsősorban a hatalom által korrumpált figurákat érintik. Vajon Sinan dervis, noha éppen a szellemi tökély elérése vagy bukása a novella tétje, nem méltóságteljes alak? Vagy Fata sorsa a Híd a Drinánban, aki a hídról esküvői díszben veti le magát a lakodalmas menetből, amiért általa nem szeretett férfihez kényszeríti a családja? Talán nem a muszlint nő tisztaságának megható ábrázolása ez? Vagy nézzük csak Simán jobbágyat: talán nem éppen a nyakasság, a frusztráltság életet felemésztő negatív képe? S Marko Krneta jámbor alakja mögött nincs ott egyiigyűsége, műveledensége és indulatosságának „bűne”? Ezek szerint tehát Andric mindenkit gyűlölt? Ha így van, akkor minden hitelességre törekvő irodalmi ábrázolás gyűlöletből kell, hogy fakadjon. Ami persze lehetetlen állítás. A híd-emberek szálkának minősülnek a kirekesztésen alapuló diskurzusok szemében. Száz Pál
