Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-02 / 255. szám
www.ujszo.com | 2019. november 2. SZOMBATI VENDÉG 7 Színészek lettek a páciensei Peter Canecky: „A téma, a történet sokkal fontosabb számomra. Hogy segíthetem-e a filmet a tudásommal... SZABÓ G. LÁSZLÓ Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban a Jelenetek Ingmar Bergman életéből, az Orosz naplók, a Hedda Gabler, Komáromban, a Jókai Színházban a Rómeó és Júlia és az Álszentek összeesküvése, Prágában, a Nemzeti Színházban a Cymbelinejelmeztervezője volt Peter Canecky. Opera- és balettelőadások is kötődnek a nevéhez. A Carmen, a Traviata, a Macbeth, az Isadora Duncan, a Rettegett Iván, a Beatles Go Baroque alkotótársa volt jeles rendezők és koreográfusok mellett. Ő tervezte Esterházy Péter Mercedes Benz című darabjának pozsonyi jelmezeit is. Az elmúlt hetekben Roman Polákkal dolgozott a Pesti Színházban, ahol a világirodalom egyik legszebb alkotását, Tolsztoj remekművét, az Anna Kareninát álmodták színpadra. Liptószentmiklóson született soknemzetiségű családban. Stílusát, egyéni látásmódját mennyire befolyásolta ez a multikulturális közeg? Nagyban. Először is: kozmopolita vagyok. Mindig is annak éreztem magam. Liptón nőttem fel, elég szegényes körülmények között, de igazán érdekes családban. Nagyapám evangélikus volt, és részt vett a budapesti Parlament építésében. Katolikus nagyanyámmal hol németül, hol magyarul beszélt. Fivére, az én nagybátyám Franciaországban tanult, és francia nőt vett feleségül. Egy fiuk volt, akinek francia lett az anyanyelve. A Csehszlovák Hadsereg számára franciából fordított hadtörténeti dokumentumokat. Az ő gyermekeivel nőttem fel, akikkel franciául társalogtam. Nagyapám másik fivére is ott lakott a közelünkben. Ő is a feleségével költözött haza, de az Egyesült Államokból. Nekik is egy fiuk született, akinek angol volt az anyanyelve. A tenyérnyi liptószentmiklósi területen ilyen színes nyelvi közegben cseperedtem fel. Ötödikes kisdiák voltam, amikor az egyik tanító nénim arra kért, illusztráljam neki a szlovák nyelv válogatott szavait. Letett elém egy nagyobb papírlapot, hogy minden szóhoz rajzoljak valamit. Ő fedezte fel a rajzkészségemet, amivel én egyáltalán nem foglalkoztam. A sport jobban érdekelt. Aztán nagy hirtelen meggondoltam magam, hogy nem leszek hivatásos sportoló, mint a barátaim, hanem képzőművészeti szakközépiskolába jelentkezem, Körmöcbányára. Az edzőm csalódottan vette tudomásul, hogy így döntöttem. Végérvényesen szakított a sporttal? Négy évig kettős életet éltem. Hétfőtől péntekig csak a művészetnek, hétvégén csak a sportnak. Az iskolában erről senki nem tudhatott. Szigorúan csak a választott szakkal foglalkozhattunk, nehogy a kezünket törjük. Bélyegeket karcoltam és érmeket készítettem. Semmi kosztüm. Két választási lehetőségem volt: szobrászat vagy grafika. De abban az időben találkoztam a turócszentmártoni színház egyik munkatársával, és ő beszélt rá, hogy legyek inkább látványtervező. Semmit nem tudtam erről a szakról, de azonnal megtetszett. A jelmeztervezéssel pedig nagyot fordult az életem. Szépen, egyénien öltözködött? Másképpen, mint a többiek? Gyerekkoromban folyamatosan konfliktusban álltam a szüleimmel. A hatvanas években járunk, nem értettem, miért kell máshogy öltözni hétköznap, és nem úgy, mint a hét utolsó napján vagy ünnepnapokon. Én egész héten olyan ruhában akartam járni, mint vasárnap. Nem lehetett. Nem engedték meg. Rengeteg vitám volt emiatt. Én a világot az öltözéken keresztül szemléltem. Figyeltem az embereket. A típusokat. A ruházatuk alapján próbáltam megfejteni a viselkedésüket. Nem leplezi, hogy szeret provokálni. A színház is ugyanezt teszi. És nem pusztán vizuálisan, érzelmileg is. A világlátásom esztétikai paraméterek között fejlődött, csiszolódott. Sokan nem is értették a kifinomult stílusérzékemet. Csak amikor már színházi, később televíziós, majd filmes közegbe kerültem, ott változott nagyot a megítélésem. Én meg éreztem, hogy oda tartozom, és olyan munkatársakkal kerülök kapcsolatba, akik hozzám hasonlóan egészen más szemmel nézik a világot. Rájöttem, ahhoz, hogy halljam mások véleményét, provokálnom kell őket. Bár lelkileg erre igazából alkalmatlan vagyok, mert nem szeretem a konfliktushelyzeteket. Mint ahogy az agresszivitást sem. Én amolyan csendes provokátor vagyok. Halkan kérdezek, és észrevétlenül gyűjtöm az információkat. Ha jelmezt tervezek, folyamatosan figyelem az illetőt, hogy milyen belül, mi a véleménye bizonyos dolgokról. A tükör előtt, a varrodában gyorsabban megnyílik a színész. Ott bújok a bőre alá, ott ismerem meg az ízlését, a világképét, azt, hogy mit szeret és mit nem, mi az, amit végképp nem tud elfogadni. Számomra a színész az előadás alappillére, alfája és ómegája. És ott, a ruhapróbán nincs lárifári, a színész levetkőzik előttem, minden titkára fény derül. Mint az orvosnál. Mondom is gyakran, hogy a színészek az én pácienseim. Köt is a szakmai titoktartás. Semmit nem árulok el abból, amit a jelmezpróba során láttam. Egyébként is azért vagyok ott, hogy segítsek. Komáromban a Rómeót alakító Béhr Márton fehér ingben, fekete nadrágban érkezett Júliához, nem volt zokni a lábán. Nincs koníliktusosabb ruhadarab a szememben a férfizokninál. Tudtam volna esztétizálni, színekben gondolkodni Komáromban is, de nem akartam. Ott, abban a jelenetben ezt láttam a legjobb megoldásnak. Jaro Rihák televíziós alkotása, az Albert, Albert kosztümjeiért 1997- ben, a moszkvai fesztiválon a legjobb jelmeztervező díját nyerte el. Emlékszem, a címszerepet alakító Bán János elé letettem vagy húsz jelmezt, és arra kértem, vegye ki azt, amelyik nem imponál neki. Meg is egyeztünk gyorsan. Mindig a téma a fontosabb, nem az öltözék. Amikor elolvasta Esterházy Péter színdarabját, a Mercedes Benzt, rögtön maga előtt látta Robert Roth Lucifer-jelmezét? Vannak rendezők, akik elmondják, milyen jelmezeket szeretnének látni, vagy egyszerűen csak megjelölik az irányt. Roman Polák képekben gondolkodik. Nem határozza meg, mit vár tőlem, hogyan kell kinéznie egy-egy figurának, de pontosan vázolja, hogyan komponálja meg a képeket. Amikor Csehov Ivanovját állítottuk színpadra, fontos információval kezdtünk. Az egyiket a díszlettervezőnek, a másikat nekem adta. Vlado Cáptól azt kérte, legyen absztrakt a díszlet, és úgy olvadjanak egymásba az elemek, mint a hagymaszirmok. Nekem meg azt mondta: a történet szereplői egytől egyig deformálódott emberek. Pontos meghatározás volt. Nem volt nehéz megvalósítani az elképzelését, mivel én is ugyanazt gondoltam a figurákról. A Lucifert alakító Robert Rothot és az Urat megformáló Martin Hubát szélsőséges helyzetbe akartam állítani Esterházy darabjában. Az Úr egyben varázsló is az én olvasatomban, ezért finoman karikíroztam őt. Martin Huba gyanakodva nézett rám. Megnyugtattam, hogy ne izguljon, csak finoman megemelem a derekát, rövidebb lesz a zakó ujja, szélesebb a galléija, rövidebb a nadrág szára, és cilindert is kap. Lucifert pedig kétneműnek akartam mutatni. Férfinak és nőnek egyszerre. Robert Rothnak azonnal felkínáltam a szoknyát, a harisnyanadrágot és a magas sarkú cipőt. Rendben, próbáljuk meg, mondta. Felvette, megértette, elfogadta. Magas sarkú cipőt hogyan választott neki? Elmentem egy cipőboltba. Ugyanaz a mérete, mint nekem. Megtetszett egy, felpróbáltam, és anélkül, hogy bárkinek bármit mondtam volna, elkezdtem fel-alá járkálni a polcok között. Látta ezt a biztonsági őr, s jobb esetben talán azt hitte, fütóbolond vagyok. Minden lépésemet követte, így köröztünk ketten vagy tíz percig az üzletben. Tudni akartam ugyanis, milyen irányba vihetem el a figurát, milyen pozíciókra lesz képes a cipőben. Nem magyarázkodtam sem az elárusítónak, sem a biztonsági őrnek. Nem éreztem fontosnak, hogy tudják, színpadi jelmezhez kell a cipő. Robert Roth pedig kapott egy házi feladatot. Igen, hazavitte a cipőt, hogy megtanulj on benne j ámi. Tána Pauhofová Sisi, Hedda Gabler és Kitty kosztümjét kapta öntől. Mind a három figura megelevenedett festmény volt a színpadon. Kittyt az Anna Kareninában játszotta, mert Roman Polák már a pozsonyi Nemzetiben is megrendezte a darabot. Nagyon sokat beszélgettünk erről a karakterről. Roman azt mondta, ez a lány a szemünk előtt válik szépséges pillangóvá, de a darab elején még bebábozódva látjuk őt. Tána annyira csodálatos színésznő, hogy kapott tőlem egy fehér lepedőt, magára tekerte, s valóban úgy festett, mint egy születőfélben levő lepke. Lassan bújt elő. Előbb az arca jelent meg, aztán pár vörös hajtincse, majd a válla, és csak utána a teste. Egy ilyen ötlet csak úgy magától ritkán pattan ki az ember fejéből. Ehhez egy termékeny beszélgetés kell, az illúziókeltéshez pedig egy kiváló színésznő. Mit tart nagyobb kihívásnak: korabeli vagy mai kosztümök megtervezését? A történelmi kosztüm mindig könnyebb feladat, ha ismerjük a kort, amelyben a történet játszódik. A korismeret pedig elengedhetetlen. Azt meg kell tanulni. Anélkül nem lehet az ember jelmeztervező. Sokat segítenek természetesen a korabeli festmények, de a szabást is tudni kell. A mai kosztümöket ki kell találni. Ott a fantázia is nagyobb szerephez jut. Amikor először látta Milos Forman filmjét, az Amadeust, sejtette, hogy a rendező mellett a jelmeztervező, Theodor Pisték is Oscardíjat kap majd a munkájáért? Hogyne! Azonnal. Pisték úr zseniális munkát végzett. Egy ilyen feladatnak nincs romantikus vonzata, hogy végre eljött az én napom, megkaptam, amire vártam. Itt képesség van, felelősségtudat és -vállalás. Keményen meg kell valósítani egy ideát. Hívtak nemrég a Stefánik-filmbe. Nagyon megörültem. Gyönyörű, európai téma. Megmutattam a producernek a jelmezterveimet, és azt kérdezte: „Megbolondultál?” Nem. Erre van szüksége a filmnek, feleltem. De mivel nem volt rá kellő anyagi keret, visszaléptem. Filmben eddig nem sikerült olyan kiváltságos helyzetbe kerülnöm, mint például Piero Tosinak Viscontinál, vagy hogy egy közelebbi példát említsek: Milan Csorbának a Petr Weigl rendezte, nemzetközi produkcióban forgatott operafilmekben. Nekem eddig kis költségvetésű filmek jutottak. Kap egy felkérést, és az az első kérdése, hogy mekkora keretből gazdálkodhat? A téma, a történet sokkal fontosabb számomra. Hogy segíthetem-e a filmet a tudásommal, adhatok-e valamit a nézőnek a munkámmal. A Dubcek-filmről is azért mondtam le pár éve, mert nem éreztem, hogy sokat nyomhat a latban. Látva a kész alkotást, meg is nyugodtam. Kikkel könnyebb a dolga? A színészekkel vagy a színésznőkkel? A férfiak ugyanúgy nehezíteni tudják az életemet, mint a nők. Nem egy esetben még meg is haladják őket. Van olyan színész, akivel már nem vágyom együtt dolgozni. De nem lennék őszinte, ha nem tenném hozzá: a színésznők között is akad ilyen, nem is egy. A szerző a Vasárnap munkatársa „Nekem eddig kis költségvetésű filmek jutottak..." (A szerző felvétele)
