Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-27 / 276. szám
KULTÚRA 6 2019. november 27.1 www.ujszo.com Búvópatak az ismert utak mellett Kelecsényi könyvének egyik izgalmas fejezetéből megtudható, hogy Ottlik angol nyelvű bridzstankönyvet is írt Kelecsényi László IDEJE VAN Ottlik-tanszerláda NAVARRAI MÉSZÁROS MÁRTON Kelecsényi László hivatását tekintve filmtörténósz, de több és kevesebb is annál, mert igazán szakmai könyvet nem, jászerivel csupán filmszínészekről szóló monográfiákat, könnyed filmes tárgyú köteteket írt, ezek viszont a szakma kevés képviselőjénél többek érdeklődését ígérik. Jegyez regényeket, de belekóstolt az irodalomtörténetbe is. Ennek két tetten érhető bizonyítéka a felbecsülhetetlen kihívást jelentő, jelenleg előre látható ideig szünetelő Krúdy Gyula-életmükiadás elindítása és elkészítése, valamint az Ottlik Gézához történő folyamatos visszatérés. Ottlikról három könyvet állított össze, a sorban a negyedik Fűzfa Balázs irodalomtörténész segítségével hosszú évek munkájával rendeződött kötetbe. A Savaria University Press által idén nyáron megjelentetett Ideje van című kötet elnevezése innen olvasható egyfajta utalásként a mintegy öt éve készen álló munka kiadási körülményeire, de akár a huszonkilenc éve elhunyt író irodalmi köztudatba több szállal, a korábbiaknál erősebben történő visszacsatolását is sürgetheti. Az alig százötven oldalas kötet ezt alapvetően az Iskola a határon című legismertebb Ottlik-mű körbejárásával próbálja elérni. A modem magyar regényirodalom egyik alapműve, amely részben szerzőjének kőszegi katonaiskolai élményeiből táplálkozik, hatvan éve jelent meg, kezdetben viszonylag kedvezőtlenül fogadták, félreolvasták, végül sztárszerzővé tette Ottlikot, de tulajdonképpen csak haláláig, mert az utóbbi tizenöt-húsz évben eltűnt a látóhatárról. Kelecsényi az 1980- as, 1990-es, valamint 2000-es évek elején írt írásaiból álló kötetben szépen felépíti az Ottlik-recepció kacskaringós útját. Eleve, ott kezdi, hogy az az idáig csak elbeszéléseket publikáló író Továbbélők címmel 1949- ben leadott egy regényt a Franklin Kiadónak, amelynek vezetősége azt kiadásra érdemesnek tartotta, Schöpflin Aladár kritikus, a Nyugat korábbi szerzője csupán egy észrevételt javasolt. A harminchét éves szerző érzékeny volt, de Kelecsényi szerint csak részben a kritika miatt kérte vissza a lezárt művet: vélhetőleg megsejtette, milyen cudar idők elébe néz a kommunizmusba becsatlakozó ország. A monográfia szerzője nem túl alapos kitérőt tesz az Iskola a határon befogadástörténete felé is, de az egykori félremagyarázás akár egy egész kötetet megtölthetne. Almási Miklós irodalomtörténész viszonylag kései értelmezése mellett Kéry László és Hermann István az Élet és Irodalomban 1959-60-ban megjelent kritikái is érdekes adalékot jelenthettek volna ehhez a témához. Kelecsényi a mintegy ötven évig kiadatlanul állt Továbbélők és későbbi „verziója”, az Iskola a határon mellett nagy érdeklődéssel fordult a Buda című posztumusz Ottlik-regény felé is. A Végre Buda! című szöveg kellemes esszéisztikus stílusban tesz említést egyebek között az Ottlik halála utáni plágiumvádakról, amelyben maga is állást foglal. Kelecsényi válogatásának legizgalmasabb darabja a Nemcsak kártya című fejezet, amely nem a korszakos szépírót helyezi középpontba, hanem a kitűnő bridzsezőre világít rá, aki a rendszeres kártyaversenyzés mellett szakíróként is tevékenykedett. Le merném fogadni, hogy a magyar irodalmi életben sem köztudott, hogy Ottlik Advantures In Card Play címmel, Hugh Kelsey skót sportszakemberrel közösen angol nyelvű bridzstankönyvet írt, amely Londonban, 1979-ben jelent meg. Olyan sikeres volt, hogy nem sokkal később még egyszer angolul, aztán franciául megjelent, végül a Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel került magyar közönség elé. „Amikor a hetvenes években elküldte egy cikkét a Bridge World című New York-i szaklapnak, olyan tetszést vívott ki, hogy a folyóirat szerkesztői szétdobatták a már kiszedett oldalakat, hogy azonnal közölhessék a kéziratot. Erre a tényre Ottlik legalább olyan büszke volt, mint amikor Babits, a Nyugat szerkesztőjeként azt üzente neki, hogy tetszett a novellája” - árulja el az Ottlik-búvár. Azt az ugyancsak nem ismert, a sajtóhelyzet drasztikus átalakulása miatt már meglepőnek számító tényt is megtudjuk tőle, hogy a szerző az 1930-as években három évig bridzsrovatot vezetett a Budapesti Hírlap napilapban. Kelecsényi László tematika szerint összegyűjtött cikkei, esszéi ol-Aszerző a Hajnali háztetők megfilmesítése miatt Ottlik lakásán is járt, ezt az anekdotát és az Ottlik ablakával foglalkozót nagy élvezettel lehet olvasni. vasmányosak: különösen azok, amelyek a személyesség hangján szólalnak meg. A szerző valaha a filmgyárban dolgozott, Dömölky Dániel rendező társaságában a Hajnali háztetők megfilmesítése miatt egyszer Ottlik budai lakásán is járt, ezt az anekdotát, valamint az Ottlik ablakával és temetésével foglalkozó szöveghelyeket nagy élvezettel lehet olvasni. Ezek igazi búvópatakok a sok újdonsággal nem, de kellemes olvasmányélményként szolgáló kötetben. Rosszat nem is lehetne mondani a munkáról, hiszen csak egy hibája van. Az viszont jelentős: szerzője egy-egy témát leszámítva soha nem jut el a végkövetkeztetésekig, csupán problémákat, elképzeléseket vet fel. Maffiatabló a gengszterlét tragédiájával Amikor ők hárman a vásznon vannak, akkor azt érzi a néző, hogy semmi más nem számít • (Képarchívum) GERA MÁRTON Valószínűleg senki nem haragszik meg, ha már az elején lelövöm a poént, és elárulom: Az ír nem pusztán jó film, hanem vélhetően a legjobb, ami kikerült Martin Scorsese kezei közül az elmúlt cirka huszonöt évben. Maffiatabló, akciódráma, bűn és bűnhődés keserű története, és mármár megrendítő búcsú attól a miliőtől, aminek megfestéséhez Scorsese mindig is értett. Persze úgy búcsú ez, hogy az ember pontosan tudja, akar még ilyet kapni, akarja még látni, ahogy a rendező órákon át mutatja azt a világot, amelyről egykoron talán azt hittük, hogy van romantikája. De mindezek mellett: Az ír valódi mozi, hogy a manapság a Marvelfilmek kritikusaként fellépő Scorsese szavaival éljek. Valódi mozi, és nemcsak azért, mert okos, logikusan építkező film, amely képes meglepni a nézőjét, hanem mert követel is tőlünk: három és fél óráig tart, és aki nem a Netflixen, hanem moziban nézi, annak alighanem egy harmincperces szünetet is bele kell kalkulálnia az idejébe, attól függően, melyik verziót kapja. Nincsenek manapság már ilyen filmek, mondanám, és most nemcsak a játékidőre utalok: Az ír ugyanis olyan mozi, amelyből már tényleg kevés van. Kevesen vannak, akik úgy tudnak mesélni, mint Scorsese, kevesen azok, akik lendületet tudnak adni még egy-egy unalmas jelenetnek is, és akik úgy tudják keverni a tragédiát a humorral, ahogy ő teszi. Az írben is azt csinálja, amit a Casinóban vagy a Nagymenőkben: gengszterekről mesél, pontosabban gengszterek mesélnek nekünk, nevezetesen Frank, aki egy idősek otthonában üldögél, és visszaemlékszik azokra az időkre, amikor „festőként” dolgozott. Magyarán: embereket tett el láb alól, amitől a fal általában véres lett. Hogy dicsőségesek voltak-e azok a napok? Egy fiatalabb Scorsese filmje talán ezt mondaná, és nem állítom, hogy Az írben ne volna ott a gengszterlét romantikája, ne lenne abban valami nevetségesen abszurd, ahogy Frank lemegy a lányával a boltba, és kirángatja a tulajdonost, mert nem megfelelően viselkedett a gyerekével. Vagy hogy ne volna mulatságos, ahogy a gengszterek pizsamában lamentálnak arról, mit lehet tenni Kennedy elnökkel és Bobby Kennedyvel, akik hűvösre akarják tenni őket. Mégis: Az ír arról is szól, hogy az élet lehetne másmilyen is (nem véletlen, hogy a film jelentős részében Frank és barátjagengsztertársa, Russell úgy autóznak szerte Amerikában, mint az ártatlanság megtestesítői, mintegy mutatva, hogy így is lehetne élni). De, lévén a film kifejezetten hosszú, Az ír nem egyszerűen csak ennek a világnak a tragédiájáról mesél: tabló ez Amerikáról, megannyi figurával és persze megannyi fikcióval és nyitott kérdéssel. Scorsese pedig ebben is jó: úgy vezet be tucatnyi karaktert, hogy nem törik meg a cselekmény. Persze, vannak Az írnek gyengébb pillanatai, de ilyenkor mindig lehet azokhoz fordulni, akiket Scorsese összehozott erre a mozira: Robert De Niróhoz, Joe Pescihez és A1 Pacinóhoz. Mert amikor ők a vásznon vannak (és Az ír jelentős részében valamelyikük mindig a vásznon van), akkor azt érzi a néző, hogy semmi más nem számít, és tudom, hogy a főszereplő, De Niro a sztár, de ostobaság volna elmenni Joe Pesci mellett. O az, aki az utóbbi években szinte egyáltalán nem forgatott, most viszont itt van, és azzal a finom, kisgyerekes tekintetével mutatja meg, hogy miért volt remek választás erre a szerepre. Fogalmam sincs, akar-e még gengszterfilmet készíteni Scorsese. Remek volna, ha igen, ám közben tudom, hogy ha ez egy hattyúdal, és mostantól más műfajban fog utazni, akkor sincs ok panaszkodni, mert a film hattyúdalnak is tökéletes. Bár felesleges mindenféle jelző, mert Az ír egyszerűen az a mozi, amit nem tanácsos kihagyni. Az ír (The Irishman). Amerikai dráma, 2019, 209 perc. Rendezte: Martin Scorsese. Szereplők: Robert De Niro, Joe Pesci, A1 Pacino, Harvey Keitel.
