Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)

2019-11-23 / 273. szám

mamám ugyanott tanított, nekem pedig meg kellett mutatni, hogy jó gyerek vagyok, nem lázadok, nem hozok rájuk szégyent. Mégis lázadtál, amikor Szolnok­ra mentél kollégistának! Nem véledenül jelentettem be 14 évesen, hogy elmegyek. A szüleim paffá váltak. Emlékszem anyukám trapézmintás dzsörzé ruhájára, ahogy leült a fotelbe és ottmaradt. Megmondtam, hogy bármennyi­re is imádom őket, nem akarok mindig a „Dióssyék gyereke” len­ni. A négy év alatt megtanultam, hogy mindent meg tudok magam oldani. Egy héten egyszer lehetett w A kulcs az, hogy érdekes embereket találjunk a témához, egyé-niségeket, akik izgalmasan, ízesen tudnak beszélni. felhívni a szüléimét a postáról. Ez azzal is járt, hogy ha ritkán, de kaptam egy rossz jegyet, egy hétig cipeltem magammal. De megértettem, hogy nem kell egy­ből hazarohanni megoldásért vagy egy kis babusgatásért, még akkor sem, ha nagyon összekapaszkodó, érzelmi biztonságot adó családból jövök A pénzzel is megtanultam bánni, s azóta sem voltam soha pénzzavarban, akkor sem, amikor keveset kerestem. Amikor főisko­lás lettem Szegeden, korrepetálást vállaltam, nyári munkában kopo­nyamosó voltam egy régészeti ása­táson és forgalomszámláló a 44-es út mellett. Nem volt előttem aka­dály! Aztán persze jöttek a pofo­nok az élettől és tragédiák, de ez a fajta túlélőképesség sokat segített. És honnan jött a szereplésvágy? Az otthoni legendárium szerint hatévesen odaálltam a szüleim elé azzal, hogy én tévébemondó leszek. Ők meg legyintettek, itt lakunk vidéken, persze a te nagy vágyaid! De nem korlátoztak soha. A gim­náziumban jött a kóruséneklés, délutánonként zeneoktatásra jár­tam, fellépéseink voltak Kazinczy­­versenyt nyertem. Amikor tanár szakos főiskolás lettem Szegeden, retorikai díjat nyertem, és felaján­lották, kezdjek el rádiózni. Egy évig kávét hordtam a szerkesztőségben, de közben tanultam. Aztán jött a televízió. Nem volt kérdés, hogy amikor később Feledy Péter főszer­kesztő hívott a Magyar Televízióba, jöttem. Húztam a kis bőröndömet Pestre, aztán vissza Szegedre. Az elmúlt évek során szakmailag sok minden, amire vágytam, megva­lósult. Most mások a prioritások Elsősorban a kisfiámra figyelek, ne érezze, és ne érezzem azt, hogy az életemben a munka van túlsúlyban. Hány Ridikül-adáson vagy már túl? Négy éve vezetem én a műsort, karácsonyra meglesz a 800 adás. Vannak köztük olyanok, amelyek különösen közel állnak hozzám, mert a téma az irodalom, a művé­szet, a zene. De ahhoz is alkalmaz­kodnunk kell persze, amire a nézők k'váncsiak. Az élethelyzetekről, lelki kérdésekről, gyereknevelésről, családi viszonyokról, egészségügyi témákról szóló adások közkedvel­tek, de én hiszem, hogy a művészet, a tudomány vagy akár a környezet­védelem iránt is fel lehet kelteni az érdeklődést. A kulcs az, hogy érde­kes embereket találjunk a témához, egyéniségeket, akik izgalmasan, íze­sen tudnak beszélni. Amikor leülök a műsorvezető fotelba, minden téma nagyon érdekel. Az állandó kíváncsiság munkaeszköz ebben a szakmában. Völgyi Vera Mátéval. Édesanyja róla is szokott mesélni a Ridikülben. (Fotók: Fejér Gábor) www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2019. NOVEMBER 23. INTERJÚ 13 N emrégiben, egy fel­vétel előtt az öltö­ződben azt mond­tad, megható, hogy a vendégek Ma­gyarország távoli részeiből, sőt a határon túlról is eljönnek. Igen, emlékszem, akkor épp egy India-kutató jött Pécsről. De volt nálunk egy fiatal magolajkészítő mester az Őrségből, különleges, 12 órás életmentő műtéteket végző onkológus-sebész Nyíregyházáról, egy denevérkutató Kunszentmár­­tonból, akit gyerekkorom óta isme­rek. Az is csoda nekem, amikor a határon túlról jönnek a vendégek. Érdekes emberekkel találkozhat­tam. Köztük Bandor Évával és Bárdos Judittal, a Komáromi Jókai Színház színésznőivel. Vagy Alben Csillával, a kolozsvári Magyar Szín­ház tagjával, aki az esti előadás után ült autóba a párjával, és hét órát utazott, hogy másnap in legyen a stúdiónkban. Még messzebbről jön dr. Mechder László amerikai neu­rológus professzor, a világújdonság­nak számító orvosi cannabis első számú szakértője. Egy megbeszélés­re repült New Yorkból Magyaror­szágra, és a reptérről egyenesen hoz­zánk indult. Minden vendég fontos nekünk, de az ő példájukat azért tartom meghatónak, mert nagyon sok időt és energiát áldoztak arra, hogy izgalmas témákról a Ridikül nyilvánossága élőn beszéljenek. És egyben elismerésnek is érzem, mert ez azt jelenti, hogy a műsornak rangja van a szemükben. Előfordulhatnak necces helyze­tek, amit a néző nem lát? Mi tör­ténik a kulisszák mögött, ha az egyik vendég a négyből nem ér­kezik meg? Szerencsére ritkán, de előfordult már. Mert meggondolta magát, vagy más dolga akadt, csak épp nem mondta senkinek. A Ridikül négy vendégre épül. Ha a felvétel előtt derül ki, hogy egyikül hi­ányzik, égnek a telefonok Furcsa, de én vagyok a legnyugodtabb a stábból. Arra koncennálok, hogy ha sikerül találni egy új vendéget, aki a témához is ért, szívesen jön, és azonnal indul is hozzánk, gyorsan felkészüljek belőle. Volt, hogy csak 10 percem maradt erre. A vendégek természetesen nem úgy kerülnek a műsorba, hogy bárkit felhívunk, és ő abban a pillanatban beül a tévé­stúdióba. Mindenkivel egyeztetnek a kollégák, a szerkesztők mind a négy vendéggel előre készítenek egy interjút, összeállítják a forgató­­könyvet, és a téma háttéranyagát. Ez sok nap munka és felkészülés. Minden héten, amikor megka­pom a következő hét öt adásának anyagát, 250-270 oldalnyi anyagot olvasok át. Vannak legendás mentések, olyan helyzetek, amelyeket sokáig emle­gettek a stábban? Persze. Például a Roma kultúra című adásunkba nem érkezett meg a férfi szereplő. De az utolsó fél órában sikerült egy olyan vendé­get riasztani, akivel a műsor még érdekesebb is lett. Csámpai Attilát, a Pest megyei katasztrófavédelem szóvivőjét útközben érte el a szer­kesztő, s már fordult is vissza és jött elhárítani az „adásveszélyt”. Olyan gyorsan történt minden, hogy szin­te fel sem fogta, most róla lesz szó és nem a hírekről. Nagyon helyes volt, amikor kibukott belőle, hogy Úristen, a feleségének a Ridikül a kedvenc műsora, nem fogja elhinni neki, hogy itt ült a mi stúdiónkban. Mi van, ha valaki rosszul lesz? Az egyik vendéged a műkincshami­A kíváncsiság munkaeszköz Természetes egyéniség, olyan, mint a szomszéd lány, akit, ha bekopogna, szíve­sen kínálnánk kávéval és süteménnyel. Az elmúlt négy évben a Ridikül műsorve­­zetőjeként sem vett fel manírokat, empáti­ájával, kedvességével sok nézőt megnyert. Dióssy Klári a Duna és a Duna World csatorna egyik legnézettebb műsorának a háziasszonya, százezrek nézik határon innen és túl. A televízió estére már elcsen­desedő aulájában beszélgettünk, Óbudán. sításról szóló adás után hetekkel elmesélte nekem, hogy a felvétel első perceiben erős aritmiás szo­rítást érzett, azon gondolkodott, hogy el fög ájulni a kamerák előtt, de aztán szerencsére össze tudta szedni magát. Előfordult az is, hogy 'ott állt a meglepetés vendég a takarásban, fellépésre várva, és hirtelen olyan tüneteket produkált, mintha in­farktusa lenne. Az orvosunk azon­nal kezelésbe vette. Nekem pedig a fülesembe szólt a főszerkesztő, hogy az egyik kollégánk fog beülni a vendég helyett. Nem volt köny­­nyű komoly képpel kérdezgemi egy barátunkat a stábból, de a téma a stílus volt, amihez ő is értett vala­mennyire. Ennek is jó lett a vége. Van olyan felvétel, amely kizök­kent, amely különösen nehéz számodra? Ha gyerekekről, pláne beteg gye­rekekről szól az adás, vagy a szeret­teink elvesztéséről, az labilissá tud tenni. Dupla dózisú lelki erő kell ahhoz, hogy ezeket az adásokat le­vezessem. De tudok összeszedett lenni, ha azt mondom magamnak, hogy ez egy feladat. S míg a felvé­tel előtt azt érzem, hogy ez nekem nagyon nehéz, pozitívan és békével jövök ki belőle, mert meg tudtam oldani, méghozzá úgy, hogy érzel­mi közösséget vállaltam másokkal. De ez nem jelenti azt, hogy nincs bennem szorongás. Nincs váltótár­sam, nem állhattam le két hétre, bár jó lett volna, amikor meghalt az anyukám. Nem maradhatok otthon, ha Máté, aki szerencsére stramm kisfiú, esedeg belázasodik. Családtagok vigyáznak rá! Nem lehet, hogy túlzottan félted? Dehogynem. Tudom, hogy az ádagnál érzékenyebb vagyok, de hogy ne lennék? Sokan tudják, hisz a műsorban is elmondtam, hogy a kislányom, Adélka négyéves korá­ban meghalt. A munkába temet­keztem. Eleinte csak azért, hogy a fekete-fehérből jussak ki a fényre. Amikor életben maradtam, az volt a feladat, hogy találjam meg újra a színeket. És azóta én tényleg ész­leveszem, ha süt a nap, és az élet apró örömei erősítenek és visznek tovább. De az nem véleden, hogy csak 14 évvel később, amikor már betöltöttem a negyvenet fogant meg Máté. Ehhez persze az ő apukáját is meg kellett találnom. Féltem, amióta megvan. Hatalmas feladat, hogy ne korlátozzam őt a félelmeimmel. Hogy mennyire túlzásba viszem, akkor tudatosul bennem, amikor a férjem csendben kiküld a játszótérről, mert lerí ró­lam a rettegés, hogy a gyerek leesik valahonnan. Hú de nagy utam van még az elengedésben! Egy ilyen típusú műsor, mint a Ridikül, amelyben a néző is be­szélgetőtársnak érzi magát, nem működne, ha nem adnál magad­ból. Nehéz eldönteni, meddig láthatnak bele kívülállók az éle­tedbe? Meg kell találni az egyensúlyt, a férjemmel is megbeszélem, hogy hol húzzuk meg a határoltat. Ez kö­zös döntés, bár ő, aki szakmabeli, hangmérnök, azt szokta mondani, ha kiraktad magad a kirakatba, akkor ezt a figyelmet el kell visel­ned. De nem szabad, hogy a privát sztorikkal elvigyem a műsort más irányba, mert a Ridikül nem rólam szól, és meg kell őriznem a mi kis családi intimitásunkat is. Kisfiádról is szoktál mesélni. Mi lesz, ha egyszer kikéri magának, hogy „kibeszéled”? Ötéves, de gondolom, majd ha nagyobb lesz, meg kell kérdeznem tőle. Most még örömmel mondom a történeteit. Nem érdekli, hogy a televízióban dolgozom. Ha az anyósom időnként bekapcsolja a Ridikült, Máté odapillant, meg­jegyzi, hogy jó ez a pulcsi anyán, aztán szalad tovább játszani. A műsor egyik vállalt célja, hogy tippekkel, megoldásokkal segítse a nézőket Van, amit te is megfo­gadtál? Mondjuk, alább adtál a maximalizmusodból? Nagyon nehezen megy. Félek má­sokat megbántani, azt mondani, hogy ez vagy az most nem fér bele. A műsor erősít meg abban, hogy van, amikor nemet kell monda­ni. Ami a maximalizmusomat illeti, nem fog változni. Az élet szinte minden területén a legjob­bat akarom nyújtani, ami persze leheteden, és kimerítő. Ezt is a gyerekkoromból hozom. Mondok példát: pedagógus szülők gyereke­ként soha sem volt sok pénzünk. Vidéki lány vagyok, édesapámék répafoldet béreltek a tsz-től, az fi­xen fizetett. Mi is mentünk velük kapálni, amit én élveztem is, a nő­vérem nem annyira. Apám, mint a meszes, ment előre, nagy tempóval dolgozott, ezt láttuk kiskorunktól. Az érettségire úgy készültem, hogy amikor végeztem egy cukorrépa­­sorral, a végén leültem, megtanul­ni egy tételt. Kisvárosban éltünk, mindenki ismerte a családot, apukám volt az iskolaigazgató, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom