Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-16 / 267. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. NOVEMBER 16. 32 TARCA A SZALONBAN Szolláth Dávid Beszélgetések Rigóval Rigó a neve volt, nem a fajtája. Egzotikus, csúnyácska madár, örvös holló, corvus albicollis. Az európai hollónál valamivel kisebb, a csőre hegyén fehér folttal. Görnyedt tartása, szemrehányó tekintete és aránytalanul nagy, lógó csőre miatt azonban leginkább gubbasztó marabura emlékeztetett. A hollóknak ez az alfája fehér gallérjáról kapta a nevét, de ezen a példányon a gallérból szinte semmi nem maradt, csak néhány csapzott, fehér pihe. Rigó ugyanis öregkorára megkopaszodott, a fejéről, a begyéről, a nyakáról is lekopott a toll, és a begyulladt, kisebesedett tüszők pörsenései elcsúfították a bőrét. Akkor láttam először, amikor meghalt Varga Feri bácsi. A lánya telefonált az intézetbe, hogy jöjjön ki valaki a régi kollégák közül, hogy kiválogassa azokat a könyveket, iratokat, leveleket a hagyatékból, amelyekre igényt tart az archívumunk. O nem akar ezzel sokat bajlódni, mindössze két hétre tudott hazajönni Magyarországra, úgyhogy szerezzünk ládákat és jöjjünk minél hamarabb. Én személyesen nem ismertem már Feri bácsit, de Seress, a főnököm, valamiért emlékezett rá, hogy nagyapámmal annak idején jóban voltak, és ezért nekem szólt, hogy menjek vele. Seress természetesen úgy gondolta, hogy először magunknak fölözzük le Varga könyveit, amiben én sem láttam semmi kivetnivalót. Susan, Feri bácsi lánya megmondta, hogy kidob mindent, amit nem viszünk el. Seress viszont, amikor összeszedte, amire neki szüksége volt, rám hagyta a hagyaték felmérésének feladatát. A lakás a Doktor Sándor utcában volt, azon az ötvenes évekbeli lakótelep-féleségen, a teherpályaudvar mögött. Összegraffitizett garázssor, hatalmas, varjúfészkes jegenyefák, és széttöredezett betonkerítés a sínek mentén. A másik oldalon a szocreál háromemeletesek udvarszerűen vették körül a hajdani játszóteret, a fűvel benőtt, avarral fedett homokozót. A sötét kis lakás zsúfolásig tele volt könyvvel, a por- és öregember-szag keveredett baromfiudvarok savanyítás bűzével. Susan szabadkozott, hogy Feri bácsi a végére teljesen leépült, és ő addig nem hív takarítót, amíg ki nem ürül a lakás. Susan épp foltos ágyneműt gyömöszölt szemeteszsákba, idegesen kapkodva és kis híján elsírta magát, amikor óvatosan rákérdeztem a madárra. Négy napon keresztül volt egyedül a lakásban a papa halála után, meséli. O már kislánykorában is félt tőle, most meg nézzem csak meg, hogy néz ki. Csoda, hogy egyáltalán még él, több mint hetvenéves. A kubai barátaitól kapta a papa még a nyolcvanas évek elején. Kérdezd meg tőle, bök fejével a nappali felé, hátha veled szóba áll. Szétnyitottam a zsák száját, mert egyedül nem boldogult az ágyneművel. Oda akarta adni az állatkertnek, ki is jött érte valaki, de amikor az állatgondozó meglátta Rigót, némi hümmögés után közölte, hogy a madár beteg, és náluk szigorú állategészségügyi előírások vannak, hogy meglátja, mit tehet, de most, ilyen állapotban nem viheti be. Susan hiába bizonygatta, hogy egészen rendkívüli hangutánzó képessége van a madárnak, ha nem volt hajlandó megszólalni. Amikor három nap múlva megint odaszólt az állatkertbe, közölték vele, hogy pillanatnyilag teli van a madárház karanténja, nem tudják átvenni Rigót. Azt már nem is merte elmondani, hogy a magyar mellett németül, spanyolul és portugálul is beszél, kinevették volna. Cigiszünetet tartottunk a tenyérnyi kis erkélyen. Kilátás a garázssorra, az olajfoltos sínekre. Mondtam Susannek, hogy Feri bácsi könyvtára tényleg egészen rendkívüli. Látszik, hogy a KGST minden országát bejárta fénykorában, a hagyatékból komoly kommunizmustörténeti kiállítást lehetne rendezni. Már ha ez bárkit is érdekelne manapság. Hát igen, válaszolta fanyar mosollyal, a papának a KGST minden fővárosában volt egy-egy elásott csontja, amelyekre időnként visszajárt. Szegény anyám fogalmazott így, amikor otthagytuk papát. Megtaláltam-e már a fotókat a Helgákról, a Jelizavetákról, az Inezekről és a többi elvtársnőről? Elhessegette a füstöt, köhögött, Rigóra terelte a szót. Ismerek-e jó állatorvost vagy valami állatmenhelyet, meghálálná. Neki már nincsenek itt kapcsolatai. Ráadásul Szegeden lesz a hagyatéki tárgyalás, legalább két napra le kell utaznia, szeremé rám bízni a lakást. Azt viszek el innen, amit csak akarok, de cserébe viseljem gondját Rigónak. Másnap jöttem a kukkokért, Susan késésben volt, indult Szegedre, az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy odaadjon egy kis pléhdobozt, mondván, hogy ebben vannak Rigó dolgai. Három gyógyszertári üvegcse, egy ecsetelő a tüszőatkák és tetvek ellen, egy a sebeire, és egy vitamin, amit a csőrébe kell cseppentenem. Nem biztos, hogy engedi. Húzzam fel a papa munkáskesztyűjét, mert csípni is tud. Ja, és van a hűtőben párizsi, dió és lisztkukac. Miután elment, átnézem, mi van még a dobozban. Pipetta, pipaszártisztító drótocskák, egy kis spanyol nyelvű könyvecske az örvös holló tartásáról, néhány jelentéktelen régi számla, könyvtári felszólító cedi, nyolcvanas évekbeli lottószelvények és egy köteg pénz, különböző volt szocialista országokból származó bankók, a legkülönbözőbb címletekben, feltehetőleg nincs köztük olyan, amit ma bankban még beváltanának. Beszédet hallottam a nappaliból. Mintha valaki azt mondta volna „vén szarházi.” Megdermedve füleltem, hátha csak hallucináltam. Aztán megint ugyanaz hang, de már nem hallottam jól, nem értettem, mit mond. Hiheteden, végre megszólalt Rigó! Beszaladtam, ott állt a vízipálmák és a kaktuszok között, az ablak előtti kapaszkodófán és ödémás szemével nézett rám. „Hozok neked enni, jó?” kérdeztem tőle, mire ő felborzolta ritkás tollát, lassan hátat fordított, hogy bámulja az ablakon át a síneket meg a varjakat. Az ételt azért elfogadta, de csak akkor ette meg, ha kimentem a szobájából. Arról szó sem lehetett, hogy a sebeit kezeljem. Fenyegetően kinyitotta csőrét, megsuhogtatta a szárnyát. Fiatal korában ez bizonyára ijesztő lehetett, most inkább csak teátrális, érődén gesztus, de azért értettem a célzást. „Az ecseteléssel inkább várunk még” - mondtam neki. Úgy voltam vele, jobb, ha beszélek hozzá. Hogy ne provokáljam emberundorát, inkább kiköltöztem a laptopommal, a régi dossziékkal és a cipősdobozokkal a szűk konyhaasztalra, hogy ott folytassam a hagyaték leltározását. Az egyik dobozból előkerült öt darab összegumizott 60 perces Sony-kazetta. Az elöregedett, rigid postagumi az első mozdulatra elpattant. A kazetták Feri bácsi már ismert, akkurátus kézírásával voltak feliratozva: „Rigó-interjú 1. Hatvanas évek eleje. 1998. márc. 18.”, „Rigóinterjú 2. Hatvanas évek második fele. 1998. márc. 22.” és így tovább. Szóval interjú a madárral. Ez valami vicc. Keresni kell egy magnót a lakásban. Ez csak valami vicc lehet. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve IX. / A keleti Veszettül kutatok a feljegyzések között, a Kecske hidat keresem, átnyálazom a sárga füzetet, amely a szarajevói idők végén íródott, átlapozom a zöld füzetet, amely pedig az.elején. Aztán a piros füzet végét lapozom át, emlékszem, ott lapulnak azok a feljegyzések, amelyeket akkor írtam, az első visszatérés alkalmával. A zöld füzetben semmi nyoma a Kecske hídnak, de megtalálom Tihibro történetét, július 5-i keltezéssel. Egy szúfi tantörténet a hídon ácsingózó vén dervisről, amelyet kénytelen voltam átkölteni, miután a Kecske hídra képzeltem őt. Pedig nincs is megnevezve a híd a szövegben, Tihibro - úgy éreztem - mégis csak ott állhatott, a legendás Aranyvölgy végén, amely a város szívétől idáig vezet. A piros füzeméi már jól ismertem az utat, amely a hídra visz. A Keletihez. De az első feljegyzés egy újszós cikk lett, április 15-én jelent meg, majd’ egy évvel a piros füzet feljegyzése előtt. Csak egy facebook-poszmak hála tudom, április 4-én jártam ott először, pedig könnyű lenne visszakeresni, emlékszem, a pravoszláv húsvét szombatján jártam ott, amikor a freskón Isus szétzúzza a pokol kapuit, ez jutott eszembe. Meg az, hogy kisgyerekmentes csöndre vágyom, hiszen ekkor volt látogatóban Radka unokaöccsének családja Crna Gorából, s hirtelen kicsi lett a lakás. Keresem a feljegyzéseket, a nyomokat, hogy rekonstruáljam a Kecske hídhoz fűződő intim kapcsolatom. A keleti híd ugyanis a magány hídja, a szarajevói időm zarándokhelyének célpontja volt. Az eseményeket, a zarándokutakat még csak-csak össze tudnám rakni egy krónikába, de aligha tudom visszakeresni a megismerés, az adatgyűjtés, a terepmunka, a feldolgozás fokozatait. Könyvcímek, passzusok, idézetek sokasága állna az egyik, a tapasztalat, az élmény pedig a másik serpenyőjében e kapcsolat feltárásának mérlegén. A sárga füzetben több augusztusi bejegyzés is van, ekkor már nagyon sok jelentést kellett írnom a Kecske hídról újra és újra visszatérve hozzá, pláne Andricot olvasva újra és újra, s újabb és újabb hidakat látogatva (Cuprija tour). A Kecske híd, amelyen átkelve megérkeztek a Városba, vagy útra keltek a Városból, amelynél nem lakik, lakozik senki, csak folyamatos átmenetben van, vagy percnyi pihenésben vesztegel, az észrevéden magány áthidalása. Noha a legfőbb útvonalon épült, méltóságteljesen ágaskodik, ívei kecsesen szépek, formái békésen arányosak, egyeden útirajzban sem találunk róla igazi leírást. Ezzel kellett hát elkezdenem. „A török hidakba a teher elosztása, a rugalmasság miatt gyakran építettek üres helyeket, boltíveket, háromszögeket, köröket, azaz lyukat a hídba. A henger alakú nyílások a sziklás partba kapaszkodó pillérben két oldalról szabályos kör alakúak, a híd egyeden íve pedig szabályos félkör alakú. E szimmetriák szemlélése megbékíti a háborgó elmét, a lét átmenetisége, a pillanat közönyös illékonysága felett érzett bánat derűs ihletettségben oldódik fel. A hídon áthaladó út egyenese enyhén emelkedik, középen a boltív legmagasabb pontja fölött törik meg. A híd diszkréten simul bele a tájba. A szirtre vezető út mintha csak megnyúlna, s már ott is vagyunk a túloldalon, észre sem véve, hogy átkeltünk a hídon. Micsoda áldás - nézünk vissza a kanyon alján a folyóra. Szinte laposan bújik meg a híd enyhe csúcsával és szédítő magasságú ívével a környező hegyek szilaj sziklabércei tövében, amelyek alakját vele ellentétben az ún. természet kiismerheteden szeszélye formálta rémisztővé, nem pedig az ún. kultúra - melynek a híd az emberi elme, a kéz fáradalmai és a munka töredelmei árán szabályossá formált gyümölcse. Ám mindkét „ún.”-ben közös, hogy az ún. örök időknek építtettek. A hív ívének valódi magasságával csak akkor szembesülünk, ha lentről, a folyó partjáról, a pillér tövéből szemléljük. A legszebb látványt a Kozija cuprija a Miljacka fölé nyúló sziklaperemről nyújtja. Két henger-lyuka két szemmé, egyeden boltívének félköríve egyeden tágra nyűt szájüreg felsőállkapcsává változik. A híd őshüllő, sunyi szörnyeteg, mondái sárkány, zmaj, azdaha, amely a magas szirtek árnyékában hűsöl, lopva bukkan fel a föld gyomrából, sőt, inkább dzin, amelyről még nem derült ki, hogy gonosz vagy jószándékú-e - mindenesetre fenyegető. A rém üres száján folyik át a folyó, az egyik oldalról, mintha megállás nélkül nyelné el, a másikon, mintha folyamatosan okádná ki. Vagy mintha maga a kígyózó folyó lenne a sárkány, s a mitikus hősnek az elnyeletéstől kellene tartania, legyen az Zeusz, Junusz, vagy Szindbád. Mintha egy evlija, egy szent dervis átka dermesztette volna kővé a föld gyomrából a bércekhez hasonlóan kibújó démont, s moccanadanságával az útonjárók faradhatadan és töredelmes szolgálatára kényszerítette volna örök időkre.” A sárga füzet bejegyzése a hidakról szőtt általános töprengéssel folytatódik. Előtte keltezés, aug. 4. Ez a leírás elkerülheteden volt, mintha maga a Kecske híd kérte volna. A keleti híd, a magányé. Ide rándultak ki a török időkben az esnafok (céhek), de a városlakók számára is kedvelt kirándulóhely volt (teferic). Itt halt meg kmet Simán, Andric hőse a ma már romos kőhán (fogadó) teraszán. Itt várták be a bégek és agák a vezír kíséretét, és eddig kísérték a Várost elhagyó, hadzra induló a mekkai zarándokokat, akik előzőleg a város szíve Bentbasa felőli dzsámiban imádkoztak utoljára. Hiába böngészgetek, nem sikerül rábukkannom, mikor jöttem rá, hogy a keleti híd alatt pontosan Mekka felé nyílik a völgy. Talán a Fehér Erődön üldögélve, ahonnét az egész Arany-völgyet belámi, vagy a dervisek sírkövei felől szemléltem az áthidalt völgyet, nem tudom. Mindenesetre, a telefonomra letöltött Qibla Finder app nélkül nem derült volna ki, hogy az Aranyvölgybe és a Városba éppen a szent kelet, az ima iránya, Mekka felől folyik a folyó. Az ív és a két szélső henger üressége tehát, mintha csak örökké imádkozna, a kibla szerint mered a szent felé. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
