Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-02 / 255. szám
Czucz Enikő tárcája a Szalonban 2019. november 2., szombat, 13. évfolyam, 44. szám Menjenek-e a zöldek a kormányba? Régiónk nem szűkölködik zöld gondolatokban, viszont érdemi súllyal bíró zöld pártokban annál inkább. Miközben a nyugat-európai zöld pártok népszerűsége évek óta felívelő pályán van, addig Közép- és Kelet-Európábán továbbra sem tapasztalható áttörés, sőt, a parlamentbe jutási küszöbök megugrása is nehézséget okoz. A történelmi különbségek vitathatatlanok, hiszen a régió posztszocialista országaiban csak az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején jöhettek létre zöld mozgalmak, viszont nyugaton már az 1970-es évek végén látványos tüntetéseket, népszavazásokat rendeztek, s ezekből idővel pártok is létrejöttek. 41 éve, 1978- ban Ausztriában írták ki a világ első zöld témájú referendumát, amelyen a nukleáris energia használatát ellenzők, ha csekély többséggel, de nyertek. A kezdeti részsikereket követően a zöld politikusok bekerültek az önkormányzatokba, tartományi és szövetségi parlamentekbe, majd a tartományi kormányokban is szerephez jutottak. Ugyanakkor a nyugati zöld pártok népszerűségének növekedése nem ábrázolható egyenes vonallal, megannyi visszaesés, néhány esetben összeomlás tarkította pályaívüket. Végigtekintve az elmúlt évtizedeken megállapítható, hogy ha a zöld párt kormányra kerül — az esetek nagy részében ezek tartományi kormányok, országos szinten még ritka a zöldek jelentős befolyása -, az egyáltalán nem garantálja azt, hogy a következő választáson is jó eredményt fog elérni. Hogy mi kell ahhoz, hogy a zöld párt kormányra jusson, és a kormányzást követően ne szenvedjen jelentős szavazatszámvesztést, arra látunk lentebb példákat a nyugateurópai demokráciákban: általános recept nincs, metszéspontok, közös elemek viszont akadnak. A zöld pártok leggyakrabban mozgalmakból, környezetvédő szervezetekből, illetve azok hálójából jöttek létre. Az egyes ügyek - gyárépítés, atomenergia-használat, természetrombolás stb. - elleni kiállások, utcai tüntetések, aláírásgyűjtések képezik a zöld mozgalmiság gyökereit. Finnországban a zöldek már mozgalomként is részt vettek a választáson az 1970-80- as években, és rendre parlamenti helyeket is szereztek. Amikor 1988-ban befejeződött a párttá intézményesülés folyamata, rögtön kormánykoalícióba hívták őket. A koalíciós együttműködés a zöldek számos, kikötése és feltétele miatt akkor nem valósult meg. A látványos demonstrációk mellett ugyancsak hatékony „kitörési” eszköz volt a népszavazási kezdeményezés. Svájcban hagyományosan rengeteg referendumot tartanak, ezt pedig a zöldek olyannyira a maguk javára tudták fordítani, hogy több száz alkalommal értek el kívánt változást népszavazás segítségével. Az időszakos jelenlét a nyilvánosságban azonban nem sok mindenre elég. Ha egy zöld pártnak komoly szándékai vannak, úgy elengedheteden, hogy folyamatosan jelen legyen, alakítsa a közbeszédet. Manapság a zöldeknek ilyen kellemes ügy, „hazai pálya” lehet a globális felmelegedés témája, amit birtokolnak is, azzal mégsem képesek mindenütt erősödni. A témabirtokláshoz ugyanis források is szükségesek. E téren pedig könnyebb helyzetben vannak azok a pártok, amelyek országában az állam jelentős támogatást nyújt a pártoknak - gyakran a küszöb alattiaknak is -, s amelyek gyakran el is rabolják a zöld témákat, és képesek azt „hangosabban” megjeleníteni. Ha még ez nem lenne elég kihívás, úgy maga a választáson történő indulás módja is komoly dilemmákat szülhet a zöld pártokon belül: egyedül vagy választási szövetségben indulni. Mindkettő mellett szólnak érvek. A magyarországi LMP igazolja a külön út lehetségességét a régióban, tisztán a saját programjukat népszerűsítették, a kampány során nem kerültek árnyékba a zöld gondolatok. Hozzá kell tenni, hogy napjainkra komoly támogatottsághiánnyal küzd az LMP, most vasárnap egyedül nem sok parlamenti mandátum akadna - egy se. Más esetben a választási szövetségben történő indulás mellett gyakorlati szempontok szólnak, mégpedig, hogy a bejutási küszöböt szövetségben könnyebb ádépni. Hosszú távon azonban nem feltétlenül kifizetődő ez, hiszen ha az elmúlt évtizedeket nézzük, akkor különösen jellemző, hogy az a zöld párt, amelyik ilyen konstrukcióban indul, az a következő választáson, w Ha a zöldpárt kormányra kend egyáltalán nem garantált, hogy a következő választáson is jó eredményt fog elérni. amelyen ismét önállóan indul, rosszabb eredményt ér el, mint a korábbi önálló indulások alkalmával. Ez a jelenség figyelhető meg Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban is. Érdemes megvizsgálni azt is, mi történik, ha a párt hatalomba kerül, lévén a zöldek esetében egy olyan politikai családról beszélünk, amelyben a fundamentalisták és a realisták vitái rendszeresek, értékeit tekintve gyakran nem ismer kompromisszumot a közösség. Kevésbé érzékelhetjük tehát a néppártokra jellemző közpolitikái rugalmasságot és pragmatizmust. Ebből következőleg, amikor egy zöld párt bekerül a kormányba, számos olyan kihívással szembesül, amely idegen működésétől. Szemléletes példa a német zöld párt 1990-es kicsúszása a parlamentből, az, ahogyan a zöldek belesimultak abba a politikai gépezetbe, amelyet maguk is kritizáltak. A Bündis 90/Die Grünen szavazatszáma akkoriban igencsak visszaesett, ismét alulról kellett építkezniük. Ez viszont olyan remekül sikerült, hogy 1998-ban újra a kormányba kerültek, ám akkor már sokkal kérlelhetetlenebb és határozottabb volt a párt, politikája és kommunikációja hangsúlyát a zöld ügyekre helyezte. Egészen az utóbbi évekig a szövetségi választási sikerek (azaz bejutások) ellenére a német zöld párt főként tartományi szinten volt erős, most viszont már a második legnépszerűbb párt. Évtizedek óta jelen van a tartományi kormányokban, az utóbbi években ráadásul olyan tartományokban is eredményes tudott lenni, amelyekben korábban sohasem: Szászországban és Türingiában. Belgiumban két számottevő zöld párt is van: a vallon Ecolo és a flamand Groen. Mindkét párt hamar népszerű lett, az első megmérettetésük után már képviselőket küldhették a regionális parlamentekbe. A népszerűségüket végig küszöb fölött tartották, kivéve a Groen 2003-ban, amikor is az bukott egy kudarcos szövetségi kormányzást követően. A 2003-as vereség mindkét párt népszerűségét megtépázta, de a regionális parlamentekbe hamar vissza tudtak térni. Finnországban a Zöld Liga a németországihoz nagyon hasonló helyzetből bázisnöveléssel volt képes kijönni. A párt 1995-ben az úgynevezett „szivárvány koalíció” tagjaként került a kormányba. A németekhez hasonlóan alkukat kötöttek, sokan akkoriban úgy érezték, a pártvezetés elárulja az eredeti célokat, amiből komoly belharc kerekedett az elnökség és a tagság között. A Zöld Liga végül nem bukott bele a válságba, sőt a következő választáson több szavazatot szerzett, mint korábban valaha. Azóta is meghatározó a zöld párt Finnországban: 2007 óta mindössze egyeden ciklust töltött ellenzékben, jelenleg is a kormánykoalíció tagja. Az osztrák zöld párt, a Die Grünen az előzőktől eltérő, a klaszszikus, sallangmentesnek tűnő utat járta be. Folyamatosan és fokozatosan fejlődött. Az 1990-es évek elejétől már nem tekinthető protesztpártnak. Professzionálisan működnek, ennek is köszönhető az, hogy a történetük talán a legkiegyensúlyozottabb, leszámítva egy közelmúltbeli példát, amikor a 2017-es választáson 3,8 százalékot értek el - ellenben a 2019-es előrehozott választáson már 10 százalékpontot javítva, 14 százalékot értek el. A Die Grünen 1994-ben bekerült a tiroli kormányba, ezt követően pedig Ausztria-szerte jó eredményeket ért el: 2013-ban a kilenc tartományi kormány közül ötben jelen volt. A Die Grünen sosem volt a szövetségi kormány tagja, többször is invitálgatták koalícióra, de minden alkalommal meghiúsult az együttműködés. Az új kormány még nem alakult meg a szeptemberi választás óta, de az ÖVP és a Die Grünen tárgyalásokat folytat (a határidő november 8.). Az ismertetett példák alapján látszik, hogy a zöld pártok nagyon hasonlóan indultak, és azonos problémákkal és dilemmákkal szembesültek. A valódi eltérések akkor tűnnek fel igazán, ha a kormányzati munkájukban mélyedünk el. Általánosságban is megállapítható, hogy a zöldek ott tudnak stabilan népszerűek maradni, ahol nem csak „beesnek” a kormánykoalícióba, hanem valós, releváns erőként kerülnek be. Egyértelműen nem jelenthető ki, hogy a kormányzati tapasztalat minden esetben megerősíti a zöldek támogatottságát, de a következetes, az ígéreteit betartó zöldeket is magában tömörítő kormány mindenképpen jó esélyekkel várhatja a következő választást. A közép-kelet-európai régió országainak zöldjei messze járnak még a kormányzati pozícióktól, e téren is még jó darabig beszélhetünk Kelet-Nyugat törésvonalról. Bruckner Máté A szerző az IDEA Intézet elemző gyakornoka