Új Szó, 2019. október (72. évfolyam, 228-254. szám)

2019-10-26 / 250. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2019. OKTOBER 26. U TARCA A SZALONBAN György Norbert Mélytorok (szerelmetes levélregény) Mónika, drága! Édesem, kedvesem! Mit is mondhatnék. Teljesen ma­gamon kívül vagyok, és aggódom miattad. Napok óta nem alszom, nem eszem, nem mosakszom. Re­meg a gyomrom. Nem tudom, mi történik velünk. És nem tudom, mi történik Veled. Valami azt súgja, baj van. Remélem, ez csak nekem tűnik így, és Te azt fogod mondani, mint mindig, hogy nyugi, ne ag­gódj, nincs semmi gond. És akkor én is meg fogok nyugodni. Jó lenne kicsit megnyugodni végre. Most egy ideig nem találkozha­tunk. Szóltál, hogy ne, megértet­tem. Nem könnyű ez nekem, de megoldom. Sok rossz ember van a világon, tudom. Ártani akarnak. És ártanak is, amennyire csak lehet. Amennyire az erejükből telik. De Te ne foglalkozz velük. Ne süllyedj a szintjükre, mert nincs rá szüksé­ged. Mert ezek az emberek nem érnek annyit. Több vagy ennél, lé­nyegesen több. Istenem, Mónika! Annyira szeretném, hogy tudd. Mindent, hogy tudj. Hogy mindig melletted állok. Fogom a kezed, ha kell, beletúrok a hajadba, magam­hoz ölellek, amikor úgy érzed, hogy egyedül vagy. Sokszor, mondod, mennyire egyedül érzed magad, de Te, ezt viszont én mondom, soha nem vagy egyedül. Nem lehetsz, mert nem engedem. És szerintem ezt Te is mdod. Annyi mindent szeretnék még mondani, de inkább nem mondok semmit. Kétségbe vagyok esve. El sem tudod képzel­ni, mennyire. Kérlek, Mónika! Ne hagyd el magad! Folyton csak Rád gondolok. Emlékszem, ahogy sétáltunk a fü­leld parkban, és nagyon szép voltál. Hulltak az őszi falevelek a délutáni fényben, és olyan boldogok vol­tunk, mint még soha. Rókaprém bundában voltál, alatta feszülős koktélruha, lábadon tűsarkú. Sze­retem, amikor így öltözködsz. De azt is szeretem, amikor csak az a hasvillantós póló van rajtad. Ugye mdod, melyikre gondolok? A Mariánt megoldom, nem kell félned. Átvágom a torkát, s amíg vágom, úgy fog röfögni, mint egy disznó. Betonba öntöm, savban feloldom, ilyenek. Vagy simán go­lyót röpítek a fejébe és otthagyom. Aztán elviszlek Magyarországra, ott biztonságban leszünk. Találunk egy kis kunyhót a Balaton partján. Ke­nésén, például. Ott fogunk éldegél­ni nagy-nagy kölcsönös szeretetben és figyelemben meg alázatban. De mehetünk bárhová. Salgótarjánba, Miskolcra. Szívem szerint én dél­re mennék. Gyulára, például. És ennénk sok finom gyulai kolbászt. Tudod, hogy szeretem. És tudom, hogy mdod, hogy mdom, hogy te is szereted. Mónika! Kicsinyem, egyedenem! Most épp azt képzelem el, Is­tenem, Istennőm, és elképzelni sem merem, ahogy meztelenre vetkőztetsz, lecsutakolsz, szárazra törölsz, aztán bepúderezed a pop­simat, bepelenkázol és igen, nehéz ezt így kimondani, de Neked ki­mondhatom: megszoptatsz. Hogy mekkora gyönyör ez nekem? El sem mdod képzelni. A kölcsönös intimitásban ennél messzebb már nem juthatunk el. Szerintem. De ezt is csak így óvatosan mondom. A „sorok között”, nehogy ebből is gond legyen. Norberted. ui.: Szeredek. uui.: Nagyon. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve VI. / A túloldal „Sima s könnyű híd lészen a po­kol fölött, vékony akár az emberi hajszál, s éles, akár a szablya pengé­je, s annyi íve lesz, melyet emberfia meg nem számlálhat. Pillérei he­gyes kopjákra hasonlítanak, kövei­ből pedig tövisek nőnek. Hét stáció lészen a hídon, s a halandóknak mindegyiknél számot kell bűneik­kel vetniük. Az elsőnél felelniük kell, vajon mindig igazán hitték-e az istent, vagy tán a kétségbe, sőt hiteden­­ségbe estek Ki hűden vala, a pokol tüzébe esék. A másodiknál felelnek majd, a rendhez híven borultak-e imára. A harmadiknál, hogy meg­adták-e az alamizsnát a szükséget szenvedőknek A negyediknél, hogy megtartották-e a böjtöt, az ötödiknél elvégezték-e a kis és nagy zarándoklatot, a hatodiknál, hogy ima előtt részben vagy egészen megmosdottak-e, a hetediknél, hogy édes anyjukat és atyjukat, s a család kötelékeit tisztelték-e, s hogy a nyomorultakat védelmezték-e. A továbbiakban szó esik még arról, hogy karmát meresztő sas lebeg a híd felett, felcsapnak a po­kol lángjai, s a bűnösöket megéged, akik mintha kötélről egyensúlyukat vesztve zuhannak alá, továbbá a középtájt megrettenőkről, és végül az igazakról, akik úgy kelnek át a hídon, hogy észre sem veszik, hogy átmentek. A zöld füzetben találtam ezt az írást, az van fölé írva: „HIDAK - Sirat cuprija”. Keltezés nincs mellette, nem mdom, pontosan mikor írhattam bele, valamikor május elején, hiszen az előtte álló szöveg a Virágidő harmadik része, amelyet azután írtam, hogy visz­­szatértem Párizsból. Előtte párizsi feljegyzések, egy passzus a Pont Neuf mascaronjairól például. A ramazánnal együtt köszöntöttem be, az ágyúdördülés meg az első teravija már a városban ért. Ez ta­valy május 16-án volt, ez tehát a terminus post quem, de az ante quem-et már nehezebb megálla­pítani. Mindenféle tudálékos fel­jegyzések, idézetek, felírások (varia) követik egymást, majd az első dá­tum: „május 26 - Rahat - koncert orijentalne muzike (török görög klasszikus makám zene)”. Ittam a sört az egyetemi könyvtá­razás után, nem volt kedvem haza­menni a szép májusi délutánon. A bulvárokon szmog, a Miljacka hűs, a fényes hegyek frissek. A Galerija kávézó teraszán iszom a sört (veliko toceno sarajevsko), ramazánkor, fényes nappal, de ez itt senkit nem zavar, ez a helyi urbánus fiatalokat biztosan nem, pláne a nyezávislák kinézetű pincért, Brkicát (Bajusz­ka), a laptopozó francia lányt, a kutyás srácot, az állandó arcokat. Közben körmölök a zöld füzetbe. A Szirát hídja érdekelt, már em­lékszem, hiszen ott az előző feljegy­zés, egy idézet: „Vonulj be, nyisd ki az ablakot, oda menekülj / a káprá­­zat elől. // Kelj át a vékony hídon s meglátod / Arcát a Végtelennek.” Hasan Kaimijától származik, a 17. századi szarajevói dervis költő egy Kaszidájából (vallásos költemény), amelyben az Én a szúfi szimbolika értelmében házként jelenik meg, a vékony híd pedig egyértelműen az iszlám eszkatológiára utal, a hídra, amelyen csak a tiszta szívűek me­hetnek át a paradicsomi túlpartra. Feljegyzésem fordítás fordítása, hiszen a török nyelvű költeményt Jasna Samic szerbhorvát fordításá­ban találtam meg a keleti nyelveken írt régi bosnyák költészet antológi­ájában. S a Szirát hídjáról szóló fel­jegyzés sem saját. Al-Kiszái írta, a 9. századi arab grammatikus, Hárún ar-Rasíd kalifa nagyrabecsült ba­rátja, gyermekeinek nevelője. Aztán Ján Pauliny neves szlovák arabista válogatta és lefordította, majd a Tátrán szép kúfi kalligráfi­ákkal dizájnolva kiadta, én pedig megtaláltam néhány éve a Justicák melletti pozsonyi antikváriumban, majd egy hónapja pedig, amikor legutóbb otthon voltam, magam­mal hoztam. Persze Al-Kiszái sem ereden, a Korán és a hadísz történe­teit dolgozza fel. Sokáig nem tudtam eldönteni, mi zavar egyre jobban a körmö­­lés alatt. Nem a zene, nem Brkica fotgolódása, s nem a francia lány potyogásé zavart, hanem a szöveg, amit írok. Hirtelen utálni kezd­tem azt a következetlen és művi archaizálást, amelyet fordításom­­átdolgozásom, jobban mondva átiratomban stílusul választottam. Az egészből szinte már áradt a ka­tolikus tömjénszag. Nem is az ar­­chaizálás miatt, az csak rásegített, mondhatni bibliássá, jelenések könyve-szerűvé tette az egészet, hiszen Pauliny popularizáló for­dítása (a kötet Iszlám mítoszok és legendák alcímmel jelent meg) ért­hető módon nem veszi át az iszlám fogalmait, pontosabban lefordítja, körülírja őket. A kulturális kon­textustól megszabadított szövegről akár még azt is hihetnénk, hogy egy középkori pokoljáró vízió rész­lete, esetleg egy későókori apokrif zsidó apokalipszis. Pedig éppen az a dolog különössége, hogy abban az eszkatológikus hagyományban, amellyel e két példázott szövegha­gyomány dolgozik, bármennyire is jól felszerelt a Végső Nap meg a Po­kol készlete, sehol sem találjuk meg a túlvilág hídjának képét. A kulturális fordítás örök prob­léma. Szinte végig sem írom az utolsó sorokat, máris előkotrom a piros toliam, és zárójelezni kezdek szavakat, majd újakat írok föléjük. Az „isten”-nel kezdem, , Allah” lesz belőle. Az Ür prófétájából annak küldötte, vagy inkább pejgamber. Kegyes isten helyett ar-Rahím. Az alamizsnából zekat, a böjtből ramazán, a kis és nagy zarándok­latból a mekkai és medinai hadzs, az ima előtti mosdásból abdeszt - a parancsolatok értelmében. Az igazhitűkből múminok lesznek, a paradicsomból dzsennet. A pokol, s az arra referáló templomos-töm­­jénes gyehenna, vagy a zsinagógái geh Hinnom, vagyis az ószövetsé­gi Hinnon völgye helyett pedig a dzsehennem szó kerül, mely ugyan­ezen forrásból származik. E szó eti­mológiai metamorfózisai is a kultu­rális fordítás dilemmáira irányítják a figyelmet, pláne, hogy ezzel pár­huzamosan a gondolati koncepciók metamorfózisa is ott rejlik. És úgy, ahogy a szirát szónál, amely 45 alkalommal fordul elő a Koránban, általában Allah „ösvé­nyét” jelentve. A szó azonban nem arab. A muszlint írásértelmezők as- Szujuti nyomán görög eredetűnek, a latin strata szóból származónak tartották. Valószínűbb azonban, hogy a perzsa zoroasztrizmus esz­­katológiai képzetének, a csinvat hídjának átvételéről van szó. A kulturális fordítás akár a híd: ha új életre kél a túlpartra érve, észre sem veszi, hogy átkelt a hídon. Ha nem, alázuhanva a halálnak halálával hal. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 (Fotók: Shutterstock)

Next

/
Oldalképek
Tartalom