Új Szó, 2019. október (72. évfolyam, 228-254. szám)
2019-10-24 / 248. szám
www.ujszo.com I 2019. október 24. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Csakis magukat képviselő politikába keveredett kalandorok SÁNTA SZILÁRD P ártjaink a politikai alkalmatlanság versenyében licitálják felül egymást. Közös érdemük, hogy a „méltó magyar képviselet” mantrát addig ismételgették, forgatták, koptatták, hogy közhellyé silányult. A „közösségi akaratra” hivatkozó felpántlikázott hordószónokok üres tereken kampányolnak, szavaikra már csak a riválisok és a vetési varjak figyelnek. A képviseletünkre pályázók a lényeges, tartalmi kérdések helyett a felszínt karistolják, leginkább a partnerek elutasítása és az ellenszenv mozgatja őket. A választót nem érdekli sem a csiki-csuki játékuk, sem a partnerek csuklóztatása. Ugyancsak a pártok közös érdeme, hogy a jelöltlista leadásáig minden egyes héttel választópolgárok csoportjainak veszik el a kedvét a szavazástól. Nem kell látnoki képesség ahhoz, hogy a szokottnál is alacsonyabb szlovákiai magyar részvételt prognosztizáljunk a február 29-ei választáson. Az is közös érdem, hogy a szlovákiai magyar szavazatok sokfelé szóródnak és sok helyen landolnak - elérkeztünk oda, hogy a pártoknak már a törzsszavazóikat is sikerült alaposan összezavarni. Már akkor is világosabb lenne a helyzet, ha látnánk a lépések és a tettek mögött az érdeket. Ez az érdek elsősorban a parlamentbe jutás lenne, hiszen—elméletbenminden kisebbségi párt a parlamentbe, és lehetőség szerint a kormányba igyekszik. Az, aki az országos politikát is figyelemmel követi, pontosan látja, hogy a szlovákiai magyar parlamenti jelenlét milyen sokat érhet a következő időszakban: szélsőségesek nélküli, stabil kormány alakulhatna. Ez mondjunk egy konkrét cél lehetne, amit a választó megért; viszont ennek kommunikálása helyett sok szereplő nem politikusként, hanem sértett dívaként viselkedik. Mindezzel csupán annyit bizonyítanak, hogy nem politikusok, hanem a politikába keveredett kalandorok, akik teljesen alkalmatlanok arra, hogy önmagukon kívül bárkit is képviseljenek - mondanivalójuk a körülöttünk lévő világról zéró. Hónapok óta annyi progressziót láttunk a pártoktól, mint amennyi egy Csehov-színdarabban előkerült búgócsiga dramaturgiai szerepében van. Az előadás nem szórakoztat, és a rendelkezésre álló eszközökkel értékelhetetlen, a mai alkalmatlan szereplők zömét jövőre kellékesként, súgóként és ruhatárosként szeretnénk látni. (Lubomír Kotrha karikatúrája) Képviselet és politikai felelősség BÖCSKEI BALÁZS orábban arról értekeztem e hasábokon, hogy egy-egy választási összefogást a választók jelentős edukációs folyamata kell, hogy kíséije. Viszont a kitűzött cél még ekkor sem garantált, az összefogás ugyanis csak egy forma. A magyarországi politikában az összefogás tartalmi elemei már korábban is megszületettek, legalábbis abban az értelemben, hogy az ellenzéki pártok közötti áthidalhatatlannak vélt ideológiai különbségek egyelőre relativizálódtak és háttérbe szorultak. Plurális politikai közösségről beszélünk, de a „nagy dolgokban egyetértünk” - mondaná bármelyik párt képviselője. A tartalmi együttműködés mellett október 13-án a forma is létrejött, és a lehető legszorosabb összefogással minden várakozás felett szerepelt a magyarországi ellenzék. A szlovákiai magyar politikában a helyzet - hangsúlyozom, budapesti szemmel - hasonló: nemcsak a megmaradás a cél (úgyis, mint a parlamenti küszöb átlépése), hanem szemben a magyarországi politika Orbánrezsim-bontó ambícióival, a magyar képviselet megmaradása. A pártok közötti tartalmi különbségek nem a tőke és a munka szintű antagonizmusok, a forma viszont még tervezés alatt áll. Most éppen az MKP Országos Elnökségének szerdán nyilvánosságra hozott határozatában olvashatjuk, hogy a Híddal és az MKDSZ-szel létrehozandó választási párt javasolt irányelveit egyelőre nem fogadja el, és az egyeztetési folytatást ötpárti keretben irányozza elő. Budapesti szemmel gyakran irigylésre méltó (volt) nézni a szlovákiai magyar) politikára és arcaira: Duray Miklós kommunista rendszer alatti bátorsága, majd abból kinövő közéletisége, multietnikus - párbeszédképes - gondolat intézményesülésének igénye, elfogultság nélkül, de Bugár Béla személyisége, a mindenkori magyar mérce felmutatásának szükségessége a politikában, vagy éppen a magyar nyelvet is tiszteletben tartó Zuzana Caputová felbukkanása. Ez a csonka felsorolás természetesen éppoly mértékben idealizáló, mint leegyszerűsítő is, de számomra, aki 1992. szeptember 16-án fekete-fehér tévén néztem a híradóban, ahogyan a Slovan Bratislava-Ferencváros BEK- selejtezőn a 60. percben kommandósok törtek be a Fradi-szektorba (felvidéki) magyarokat verni, kicsit átérezhető annak a felelőssége, amivel épp játszanak politikusok. A tét ugyanis az, hogy hajlandó-e valaki 27 év távlatából is emlékeztetni magát arra, amelyet én 9 évesen még nem érthettem. Figyelmeztetésképpen: a magyarországi politikai életben általában, ha egyes pártok beárazásra kerülnek, azok ritkán törnek fel újra. Vannak pártok Magyarországon, amelyek megalakulásuk óta nem mutatnak fel érdemi támogatottságot, minden erőfeszítésük ellenére. Vannak, amelyek valaha nagyobbak voltak, majd visszaesésüket követően soha nem álltak talpra. Vannak, amelyek kiestek a parlamentből, és oda soha vissza nem kerültek. Már csak politikatörténetileg érdekesek, nem pedig jelenvalóságukat tekintve. A szlovák politikának más a dinamikája, de az emberek itt is bölcsebbek lehetnek, mint azt a vezetők gondolnák. Ha azt látják a formációkban, hogy azok lejtmenetben vannak, hogy okkal vagy anélkül, de elfordulnak tőlük a választók, azaz nem méltóak jelentősebb bizalomra, úgy beárazzák őket. Ez a magyarországi gyakorlat alapján ez esetben parlamenten kívüli magyar „képviseletet” jelentene. Mindez, ha bekövetkezik, azért nem a választók lesznek okolhatók. Amellett, hogy ez a mindenkori vesztesek helytelen helyzetfelismeréséből fakadó stratégiai bukásának antidemokratikus hajlamú „megmagyarázása” lenne, nem is más, mint a (korábbi) felelősségvállalás elodázása, a (pártos) önérdeket elsikálandó. A nép pedig, bár nem jósok gyülekezete, mégis élesen láthatja azt, ami bekövetkezhet, és ennek jegyében dönt már előzetesen is. Az, hogy a tárgyalt „összefogás” pártok támogatottsága ide jutott, vagy el sem jutott érdemibbe, az azért is van, mert a „nép” már jó előre látta azt, ami épp most zajlik az együttműködés kapcsán. Ha nem lesz magyar képviselet, a politikai felelősök beazonosíthatóak lesznek. Arcra és névre, kivétel nélkül az összes. És tényleg az összes, mert a csalódottak jó darabig nem lesznek majd méltányosak senkivel. A szerző az IDEA Intézet igazgatója K Kilencven éve kezdődött a nagy gazdasági világválság 1929. október 24-ón rohamos zuhanásnak indultak a részvényárak a New York-i tőzsdén, a pánikba esett befektetők egy nap alatt 13 millió értékpapírtól szabadultak meg. A folyamat október 29-én, a „fekete kedden" tetőzött. Egy hét alatt a legtöbb részvény értéke a felére csökkent, mivel az óriásira duzzadt kínálattal már nem állt szemben kereslet, így a piac összeomlott. Ez volt a nyitánya az első, egész világot megrázó, több évig tartó gazdasági válságnak, amelyhez hasonlót csak tíz éve éltünk át újra. A világgazdasági konjunktúra a múlt század húszas éveinek végére kifulladt, az akkor kilenc éve folyamatosa emelkedő New York-i tőzsdeindex megtorpant, de a szakértők bíztak benne, hogy a nehézségek átmenetiek. Erre cáfolt rá a tőzsdekrach, amelyben vagyonok tűntek el, sokan mindenüket elvesztették és öngyilkosságot követtek el. Az azonban csak legenda, hogy a fekete kedden a kétségbeesett brókerek és bankárok kivetették volna magukat a tőzsde emeleti ablakaiból. Kezdetben sem a közvélemény, sem a pénzemberek nem fogták fel a válság súlyát, a milliárdos John D. Rockefeller például azt mondta, hogy hosszú életében a krízisek jöttek és mentek, s most sem lesz másként. Az árfolyamok időről időre valóban felfelé indultak, de aztán megint estek, mélypontjukat 1932 nyarán érték el. A nehéz éveket a néhány talpon maradt bank csak úgy élte túl, hogy hitelt nem adtak, a tartozásokat viszont könyörtelenül behajtották - nem csoda, hogy még a gyilkos bankrablók, mint például a Bonnie és Clyde páros is hőssé válhattak az emberek szemében. Mivel az első világháború után - noha ennek nem volt teljes tudatában - már az Egyesült Államok játszotta a vezető szerepet a világgazdaságban, a válság előbb-utóbb minden országot elért, lett légyen az szegény vagy gazdag, és mindenhol katasztrofális következményekkel járt. Gyárakat és bankokat zártak be, emberek milliói maradtak munka, lakás és pénz nélkül. Mivel minden ország a saját iparát igyekezett védeni, a világkereskedelem a kétharmadára esett vissza, a munkanélküliség több helyen a munkaképes lakosság egyharmadára nőtt. Csődhullámok sora söpört végig a világon, a valuták elértéktelenedtek, 1931-re gyakorlatilag megszűnt a nemzetközi fizetési forgalom. Az 1933-ig elhúzódó válság alatt az értékpapírok az 1919-es árfolyam kilencedére zuhantak, a termelés a felére esett vissza, zsugorodott a művelés alá vett termőföld. A válság és a nyomában járó társadalmi-politikai felfordulás kedvezett a szélsőségeknek, a nacionalista demagógiának, így juthatott hatalomra egyebek között Németországban Hitler. A kezdeti válságkezelési intézkedések (fokozott takarékoskodás, a felesleges készletek megsemmisítése) nem jártak eredménnyel, emiatt bukott meg Herbert Hoover amerikai elnök. Utóda, az 1933 elején beiktatott Franklin D. Roosevelt új társadalmi-gazdasági irányvonalat (New Deal) hirdetett. A láthatatlan kéz politikája helyébe a keynesi cselekvő állam lépett, közmunkaprogramokat indítottak, trösztellenes törvényeket fogadtak el. Amerika és a világ azonban csak lassan lábalt ki a válságból, amely a második világháború előestéjén ért teljesen véget, nem kis részben a fegyverkezésnek köszönhetően. Az akkori keserves évek tapasztalataiból okultak a politikusok és a gazdasági szakemberek is, ennek köszönhető, hogy a 2008-ban kezdődött globális gazdasági-pénzügyi krízis hatásai sokkal kevésbé voltak pusztítóak, és a világgazdaság is gyorsabban magához tért. (MTI)
