Új Szó, 2019. október (72. évfolyam, 228-254. szám)
2019-10-17 / 242. szám
V LÉTMÓD • Interjú • Szépségápolás • Lakberendezés Egy életre szóló szövetség N em tudom, milyen egykeként felnőni. Mint ahogy azt sem, milyen nagycsaládban, sok testvérrel körülvéve élni. A nagy korkülönbséggel sincsenek tapasztalataim. Az egyetlen öcsém csupán nem egészen két évvel fiatalabb nálam. Azt azonban tudom, jó, ha van az embernek testvére. Legalább egy. Sok előnye van. Gyerekkoromban mindig volt játszótársam. Az öcsémet sok mindenre rá lehetett szedni. Szívesen játszotta a csecsemőt, ha éppen azt találtam ki. Aztán a születésnapi, nem túl stabil játék babakocsi bánta, hogy beletuszkoltam. Amikor nagycsoportos óvodásként iskolalázban égtem, nem kellett sokáig győzködnöm, hogy a mesekönyveinket bevásárlószatyorba pakolva „iskolába járjunk". Rajzos korszakunkban szünet nélkül rajzoltunk, egy asztalnál ülve. Hogy mire tanított a testvérem? Toleranciára. (Egy szobában nőttünk fel, öszsze kellett egyeztetnünk az elképzeléseinket. Az „én birodalmam" helyett a „mi birodalmunkat" kellett építenünk.) Továbbá kompromisszumkészségre. Ha kamaszodva nézeteltéréseink támadtak, okosabb volt, ha egymás között intéztük el, oldottuk meg a problémát, mert a testvéri torzsalkodásból egyikünk sem kerülhetett ki győztesen, a szüléink mind a kettőnket helyreraktak. Arra is megtanított, hogy a fiúk világa kicsit más. Az „indiános korszaka" hatására én is elolvastam a Kari May- és a Cooper-könyveket. (Idősebb korunkban is volt ennek folytatása, sok könyv úgy került a kezembe, hogy a könyvespolcán kutakodva felkeltette az érdeklődésemet. Jó néhány mindkettőnk számára meghatározó könyvélmény.) Amikor a közös szobánkban én is a kedvenc metálegyütteseit voltam kénytelen hallgatni, azért ugyan nem lelkesedtem túlzottan, de legalább képben voltam. Az időnkénti hajbakapások ellenére bárkinek nekimentem volna, aki bántani akarta. Mint ahogy ő is védelmemre kelt az iskolában, ha úgy látta, testőrre van szükségem. Azt is megmutatta nekem, mi az igazi helytállás. Amikor már felnőttként egy nagyon nehéz élethelyzetünkben olyan feladatot vállalt magára hosszú évekre, amire, úgy gondolom, nem sok férfi lenne képes. Ezért fel is nézek rá. Sok mindenben nem hasonlítunk egymásra. Sem külsőleg, sem belsőleg. Mégis van köztünk egy elválaszthatatlan kapocs. Az, hogy a testvérem. Nem is értem, hogyan létezhet olyasmi, hogy testvérek haragban vapnak, nem beszélnek egymással, vagy átveri egyik a másikat. A testvéri köteléket gyerekkorban érdemes kialakítani. Néha persze nagy kihívás ez a szülőknek. Mostani számunkban ehhez is adunk néhány tippet. Mislay Edit
