Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)

2019-09-28 / 226. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2019. SZEPTEMBER 28. 21 György Norbert Travelling to Hodejov (kalandregény) B icajon a Livikával, Bratislavába, lassan haladunk, fura tá­jakon át, ellenszél­ben, nem tudjuk, jó irányba megyünk-e, olyan, mint­ha Hodejov volna, travelling to Hodejov, ez jut eszembe, és ez a ro­hadt autópálya, vajon hogy került ide, visszafordulunk, egy resti az út mellett, korábban lagzit videóztam itt, a tulaj lánya ment férjhez, meg­ebédelhetünk, mondom, éppen lagzi van megint, úgy tűnik, ez egy ilyen hely, most maga a tulaj nősült meg, az ablakban smárolja az arát, bemegyünk, többen fölismernek, a nevemen szólítanak, nevetnek, mi­kor mondom, hogy resti, meg hogy kajálni, hirtelen elölről látjuk az épületet, és van is ott valami felirat, de tényleg nem resti, inkább biciklis bolt, erre ott hagyjuk a bicajunkat, kicsit felelődenül, nem zárjuk le, bízunk a helyiekben, javaslom, ha már itt vagyunk, nézzünk kicsit kö­rül, aztán folytatjuk utunkat Bratis­lavába, eltévedünk egy városban, ez már rég nem Hodejov, szerintem, délnek tartunk, mondom, mire a Livika azt mondja, szerinte nem, egy templom- vagy kegyhelysze­­rű, márvánnyal kirakott helyiség előtt állunk, aztán bent, ahol sötét van, és van ott egy kút, elég mély az a kút, nincs korláttal elkerítve a pereme, szédülök, egy idősebb, falusi jellegű asszony, talán a lá­nyával, állnak a fal mellett, imád­koznak, egy másik asszony a kút szélét takarítja, vizet loccsant ki egy vödörből, félek, hogy bele fog zuhanni, de úgy tűnik, mégsem, úgy tűnik, tudja mit csinál, mon­dom a Livikának, hogy kérdezze meg, merre induljunk Bratislava felé, de a nő egyre csak beszél, odalépek hozzá és megkérdezem, hogy merre, mire kiderül, hogy pont ezt magyarázza a Livikának, de nem értem, mit beszél, aztán kicsit ingerülten felém fordul és azt mondja, ha megváltozik a mo­bilunk térerő iránya, tudni fogjuk, hogy jó helyen járunk, és dobunk is rögtön egy szelficskát örömünk­ben, kicsit bóklászunk erre-arra még, egy vidám társaság, ahogy a tyúkszaros baromfiudvaron gol­foznak, aztán a Livika cipője, ami úgy kopog, hogy kop-kop-kop­­kop-kop-kop-kopkorok, ritmusra csoszog, négynegyedes, viszont ek­kor már megint a bicajon ülünk, de nem a sajátunkon, és bizonyta­lan vagyok az irányt és a tulajdon biciklinket illetően, ráadásul ezt az újat csak úgy eltoltam egy kerítés mellől, a biciklikeréknek hatalmas csőszerű tengelye van, és mindig valami sarat vagy maltert kell be­lerugdalnom, hogy azzal betapasz­­szam, és a Livika olyankor mindig a hátamra húz valamivel, talán egy korbáccsal, egyre jobban fáj, kezdek ideges lenni, észreveszem, hogy a közelben két gyerek játszik, az egyikük felismeri a bicajt, azt mondja, az övé, mondja is a nevét, de azonnal elfelejtem, egy felnőtt is megjelenik, valami moslékszerű löttyöt cipel egy vájdlingban, és nagyon mogorva, mondom, hogy nem fogom ellopni, csak kölcsön­veszem, és hogy meg is szerelem, és megint belerugdalok a kerék­csőbe valami sarat vagy maltert, és a lábammal igyekszem a végét simára húzni, mintha spaldival vagy kőműves kanállal, aztán megkérdezem a mogorva ember­től, hogy merre kéne mennünk, mire ő arrafelé mutat, amerre én is gondoltam, hogy kéne, hiányzik a középső- és a mutatóujja, nyilván asztalossegéd volt, vagy a pina ha­rapta le, és mondom a Livikának, hogy most már menjünk, mert há­romnegyed öt van, és elég messze vagyunk még Bratislavától, végül megkérdezem, hogy mennyi a veszteségünk, mire ő azt mondja negyven milliliter, sőt, lehet, hogy több, de semmiképpen sem keve­sebb, én meg nem tudom, hogy az ereded bicajunkat hol raktuk le, és ha megtaláljuk azt a helyet, akkor vajon ott lesz-e még. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve II. / A felégetés „Cekao sam, da predemo Neret­­vu.” (Arra vártam, hogy átkeljünk a Neretván.) Mondja Ivan, azaz Lojze Rozman szerelmének, Danicának (Sylva Koscina) A Neretvai csata című filmben, miután megkéri a kezét. A jelenet sokkal őszintébb, mint egy partízánrománc ábrázo­lása, a filmművészet talán legesz­­köztelenebb és legsokatmondóbb lánykérő jelenete. A Neretva part­ján játszódik, mögöttük ott feszül, a két part között, a jablanicai vashíd. A hidak pusztulásának két oka van, egy prózaian lomha és egy drámaian hirtelen. Az egyik az idő. Ahogy a járókelők mindennapos forgalma lassan leéli a hidat, ahogy a folyó állandóan nyaldossa a pillé­reket, lassan kikezdi az éves jégzaj­lás, aláássák az időszakos áradások A másik a háború, amikor a visz­­szavonulók, hogy időt és új esélyt nyerjenek, felégetik maguk mögött a hidakat. A hidaknak e két ellensé­gük van, akár a szerelemnek. Ivan és Danica jelenete után máris a híd vaskonstrukcióját lát­juk, a partizánok huzalokat feszíte­nek közéjük. A következő jelenet­ben Ivan védeni próbálja a hidat parancsnoka előtt, azzal vádolva, hogy nem felsőbb parancsot telje­sít. , A híd az egyetlen reményünk.” Az érzékenyen poentírozott jelene­tet végül a következő partizánbri­gád érkezése zárja le. A parancsnok pedig kimondja a varázsszót: „Tito rendelte el.” A hidakat nem passzi­óból égetjük fel magunk mögött. Kénytelenek vagyunk felrobbanta­ni őket, ahogy szorul a hurok. Pozsony hídjait nézzünk M-mel a távolba nyúló Dunán, és az új zöld Öreg hídról egy régi utazás emléke jut eszembe. Amikor elő­ször mentem Mostarba Szaraje­vóból a Neretva teátrális kanyon­jában kacskaringózva egy busszal, amely az apám lehetett volna. A légkondi rossz volt, a kanyaroknál a nyakamba csöpögött a vize és összekeveredett az izzadságommal. Nem a Dunát látom, hanem a zöld kiszögellések mögül előbukkanó égszínű Neretvát, ahogy felhág a busz az emelkedőn, és előbukkan a folyó torkában a kettétört híd. A két partot elszakító híd, a vízbe zuhant két vashasáb, mintha csak égy gyerek hagyta volna ott dacból szétrombolt játékát. Már csak az emelkedő kanyarén túl világosított fel Jé, hogy amit láttam, az nem igazi, nem igaziból lerombolt híd, illetve az volt, csak máshogy. Amit láttam, múzeumi reprodukció, a parton 78-ban épí­tett partizánmúzeumhoz tartozik. A neretvai csatának állít emléket, annak az összetett hadműveletnek, amely a partizánok megszállók (a német, olasz és csetnik alakulatok) elleni harcának első kulcsfontossá­gú sikere volt. A legdurvább harcok után Tito négy Neretva-híd felrob­bantását rendelte el. A partizánok a robbantás után Jablanicában keve­sebb mint egy nap alatt pontonhi­­dat építettek, hogy majd négyezer rokkantat és sérültet hozzanak át a partizánkórházból a túlpartra a fo­lyamatos támadások ellenére. Innét kapta nevét a múzeum is (Muzej bitke za ranjenike). A hidat 1888-ban emelték, éppen Bosznia Monarchia általi megszállásának tizedik évforduló­ján. A vaskonstrukciót Magyar­országon gyártották, mint utóbb kiderült, rosszul, ugyanis négy méterrel rövidebb volt a kelleténél, így aztán Mostarban használták fel (Most cara i kralja Franje Josipa, később Titov most, ma Most Musala). Végül Angliából rendel­ték meg a konstrukciót. Fél évvel azután, hogy a partizánok felrob­bantották, a németek új hidat épí­tettek a pilléreire. Ez a híd is leve­gőbe repült 1968-ban, A neretvai csata minden (múlt) idők leglátvá­nyosabb és legsikeresebb jugoszláv filmjének forgatása alkalmával. A rendező, Veljko Bulajic azzal pró­bálta védeni a dolgot, hogy a rom turistaattrakció lehet. A sors finto­ra, hogy a porfelhő miatt egyetlen felvétel sem volt használható, a híd felrobbantását így egy prágai stúdióban asztalméretben kellett megismételni. Tehát mégsem iga­zi felrobbanó hidat látunk a kép­kockákon. A rom ittmaradt, mint egy túlméretezett múzeumi tárgy, igaz, egy darabját 1991-ben elvitte a Neretva, mintha csak a közelgő háborúra figyelmeztetne. Egy héttel később már a Duna partján álltam Jével Újvidéken, és az jutott eszembe, hogy Újvidék a felégetett hidak városa. Bámultuk Péterváradot meg az egykori vasúti híd pilléreit a folyóban. Először a visszavonuló jugoszláv hadsereg robbantotta fel 1941-ben, majd 1944-ben a németek A Tomiszláv királyról elnevezett, 1928-ben épí­tett híd is így járt. Ennek helyébe épült a Varadinski most, amely régebben Tito nevét viselte, és amelyet két másikkal együtt (az 1961-ben épített Zezeljev most, az 1981-es Most slobode) az 1999- es NATO-bombázás elpusztított. Romjainak látványát Jé ecsetelte, mint kedves gyerekkori emléket. E hidat 2000-ben adták át az imp­rovizált pontonhíd helyébe, 2005- ben a Szabadság-hidat, s a legújabb, a Zezeljev most két íve 2018-ban ért össze a két part között. Ekkoriban, a felégetett hidak vá­rosában olvastam Ivó Andric Híd a Drinán regényét. A hidak két ellensége, a lomha idő és a hirte­len pusztítás közül végül az utóbbi győzedelmeskedik: a híd közepét az első világháborúban a Monarchia visszavonuló seregei felrobbantják. Ha felrobbantunk egy hidat, megsemmisítjük a visszautat. Mondja M., míg a Dunát nézzük, miután elmeséli öregapja történe­tét. Katona volt, az utolsó emberek egyike, akik átkeltek a Mária Va­léria hídon, mielőtt 1944 karácso­nyán felrobbantották a szovjetek előli visszavonuláskor. Nem volt már visszaút, pedig a szíve a túlpar­ton maradt. A háborúban odavesznek a hi­dak, s ahogy felégetjük hídjaink, úgy késleltetjük az egyre bizonyo­sabb véget: elvesztettük a háborút. A világháború egyik legnagyobb vesztese alighanem a Monarchia vágsellyei születésű hídembere, Feketeházy János volt. Nemcsak a Mária Valériát, de szinten minden általa tervezett hidat megrongáltak vagy elpusztítottak a visszavonulók. A példákat sorolhatnánk, de ugor­junk vissza Jablanica szomszédságá­ba. Konjic gyönyörű török hídját is a visszavonuló németek robbantot­ták fel. Semelyik égő híd nem múl­ja fölül azonban a költők által meg­énekelt, kecses mostari Öreg híd felrobbantását, amelyet a youtube­­on is megnézhetünk - és ez a felvé­tel nagyon is igazi. Az Öreg híd az embertelen háború pusztításának, a kultúra lerombolásának pokoli mo­numentalitásának áldozata. Akkor ott még nem sejtettem, hogy két évvel később, amikor éppígy bámuljunk majd a túlpar­­ti Péterváradot Jével, a távolban a Dunán új híd közelíti , egymáshoz a két partot, és már csak a közép­ső íve fog hiányozni. Másnap egy facebookos mémoldalon (Sta je novosacki?/Mi az újvidéki?) egy képet találtam a középen hamaro­san összeérő hídról. Alatta felirat: Novosacki je da se ruutemo na pola puta. Újvidéki, hogy találkozunk félúton. A lerombolt hidakat min­dig újjáépítik. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P, 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom