Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)

2019-09-21 / 220. szám

www.ujszo.com | 2019. szeptember 21. SZOMBATI VENDÉG I 9 Kiforrott színésze a Nemzetinek Barta Sándor: „Azt szoktam mondani: az igazgatók egymást váltják, de én maradok. A helyemen vagyok..."' SZABÓ G. LÁSZLÓ Fényes intellektusé, kariz­matikus színésszé érett az elmúlt néhány év során Alexander Bárta, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház művésze. Pályája legelején a kassai Thália Színházban Bárta Sándorként ismerte meg a közönség, s már egyre erősebb jelek utalnak arra, hogy ismét használni fogja ezt a nevét. Játszott Nagyszombatban és Nyit­­rán is, 2006-ban szerződött a pozso­nyi Nemzetihez, ahol az elmúlt évad­ban is több darabban láthatta a kö­zönség. Erős színész. Búja a terhe­lést. A társulat negyveneseinek egyik izgalmas egyénisége. Verebes István új könyvében, amely Tóiig címmel jelent meg nemrég, van egy fejezet, amelyben önről is mesél. Hajvágásának megmosolyogtató történetét tárja az olvasók elé. Hogy boldoggá tette az édesapá­mat, mert egy szerep kedvéért meg­váltam a loboncomtól? Bővebben? Ez még a főiskola előtt volt, a Thália Színházban. 1994-ben vagy ’95-ben. Konzervatóriumi növen­dékként ott voltam gyakorlaton. Van is egy kép a telefonomban, meg tudom mutatni, hogyan néztem ki akkoriban... tessék! Mint egy ifjú rocker. Az voltam. Zenéltem. Természe­tesen hosszú hajjal. Aztán jött Vere­bes István, hogy megrendezze a Semmi és végtelent. Amerikai szerző darabja, amerikai katonákról. Ezért kellett rövidre vágni a hajamat. Ze­nekarom volt, nem akartam én szí­nész lenni. Anyám hiába könyörgött, hogy vágassam le végre a hajamat, nem hallgattam rá. A rendező kérését viszont teljesítenem kellett. Apám örült, nekem időbe telt, míg meg­szoktam. Jó volt a Tháliánál, kedvel­tem a kollégákat, Verebest is. Meg­szerettette velem a színházat. Később a Bánk bánban is játszottam nála. Ennyi kellett ahhoz, hogy kivál­jon a zenekarból? Akkor kezdtem el máshogy gon­dolkodni. Otthagytam a zenét, és ko­molyan kezdtem foglalkozni a színé­szettel. Aztán felvettek a főiskolára, aminek az édesanyám örült a legjob­ban, és maradtam Pozsonyban. Hu­szonhárom év telt el azóta. Erős négyes fogat tagja volt az osztályban. A kollégiumban együtt is lakott Varga Anikóval, Tomás Mastalírral és Marko Igondával. Patrik Lancaric volt a rendezőnk. Ez nagyon fontos. Négy éven át együtt dolgoztunk. Méghozzá sokat és jókat. De Öllé Erikhez is jó barát­ság kötött. Nagy örömmel emléke­zem erre az időszakra. Emil Horváth és Juraj Slezácek voltak az osztály­­vezető tanáraink. Szilárd szakmai alapokat kaptunk tőlük. Kérdezhe­tek gyorsan én is egyet? Hogyne! Rendben van a magyar kiejtésem? Nem palócos? „Jól érzem magam a Szlovák Nemzeti Színház társulatában..." Egy kassai fiúnak? Nem mondom, hogy kínlódok, de vannak szavak, amelyek elsőre nem jutnak eszembe. Ha naponta gyako­rolnám a nyelvet... de nem gyakor­lom! Az anyósommal szoktam ma­gyarul beszélni, de vele is csak rit­kán. Vagy most, amikor a Mária Te­rézia újabb két részét forgattuk, pesti kollégámmal, Adorjáni Bálinttal. A korábbi részekben pedig ott volt Nagy Ervin. Meg a korabeli kosztüm, paró­kával. A munkát nagyon élveztem. For­gattunk Pozsonyban, Prágában, több csehországi kastélyban. Velencéből hozták az anyagokat, Jan Kocman tervezte a gyönyörű jelmezeket. Tö­kéletes minőség! Egyedül a paróka zavart. Tizenkét órán át kellett vi­selni. Hajtűkkel erősítették a fejem­hez, alá nem nyúlhattam, ha viszke­tett a bőröm, megvakami nem tud­tam. Szörnyű érzés volt. De mert igazán törődtek velünk, a végén bru­tális fejmasszázst kaptunk. Az rend­be is hozott. Most játszott először történelmi filmben, korabeli kosztümben? Igen. Lovagoltam is, táncoltam is. Hol az egyik udvarhölggyel, Tána Pauhofovával, hol a Mária Teréziát alakító Stefanie Reinspergerrel. Na­gyon örültem a feladatnak. Én va­gyok az uralkodónő tanácsadója. Tő­lem tudja meg a rossz híreket. Jó vi­szonyban vagyunk, valahogy oldjuk a dolgokat. Az első két részben is jól éreztem magam, egészen különös él­mény volt számomra a császári udvar egyik befolyásos emberének lenni. Nem kisebb élmény lehet az Elit társaság című darabban szerepel­ni a Nemzetiben. És nem pusztán azért, mert az elmúlt rendszer Janus-arcú elöljáróiról szól a tör­ténet, hanem mert nem egy előre megírt szöveg alapján kezdték el a próbákat. Ez tette izgalmassá a munkát. Hogy nem volt szöveg, egy betű sem. Hogy magunk alakíthattuk a szere­pünket. Dokumentumanyagokat kaptunk, ez volt a kiindulópont. A dramaturggal és a rendezővel közö­sen dolgoztuk ki a dialógokat. Ha nem tetszett valami, kihúztuk. Ha jött egy jó ötlet, beékeltük. Igazi csapat­munkát végeztünk. Százszázaléko­san benne lehettünk a darab felépí­tésében. A titkosrendőrség embere­ként is megszólalok a színpadon. Ez kinek az ötlete volt? Hogy fi­atal partnerével, Uzsák Dáviddal egy egész dialógot nyomnak le ma­gyarul? Mivel a szlovák mellett csehül és oroszul is elhangzanak mondatok a darabban, kézenfekvő volt, hogy akkor hozzuk be a magyar nyelvet is. De úgy, hogy azok is értsék, mi­(Talabér Tamás felvétele) ről beszélünk, akik nem beszélnek magyarul. Szentpéterváron vendégszere­pelni egy ilyen darabbal, amely­ben leszedik a keresztvizet az oroszokról... nem tartottak attól, hogy majd kikérik maguknak? Ha már egyszer meghívtak ben­nünket. ..! Én úgy utaztam oda, mint egy kirándulásra. Ezt megelőzően nem jártam még Oroszországban, mindenre kíváncsi voltam. Semmi­féle feszültség nem volt bennem. Szeretjük az előadást, örömmel ját­szottuk Szentpéterváron is. Termé­szetesen voltak, akik sértve érezték magukat a nézők közül, és mondták, hogy: „Nem minden így történt!” De mi már akkor tudtuk, hogy két héttel a vendégszereplésünk előtt szervez­tek egy kiselőadást a nézőknek, hogy tudják, miről szól a darab, és hogy miképpen viszonyuljanak hozzá. Kaptak egy ajánlatot a megvásárolt jegyhez, hogy részt vehetnek egy röpke kis politikai fejtágítón. Emília Vásáryovához egy másik sikeres előadás is köti. Tennessee Williams drámája, az Üvegfigurák az Arénában. Szoros kapcsolat van köztünk. Há­romszor játszotta már az anyámat. Imádok Milkával dolgozni, de az öltözőben, a takarásban, a piacon is szeretek vele lenni. Előadás után haza szoktam vinni... egyszerűen felvillanyoz a társasága. Zenéről, politikáról, családról nagyon sokat ; beszélgetünk, közben jókat neve­­; tünk. Nem voltam a növendéke a fő­­; iskolán, mégis érzem, hogy szeret. ; Tíz évig játszottuk A kecskét az Arénában. A Kurázsi mamában is ott lehettem mellette. Imádom a humo­­; rát, a drámai vénáját. Büszkeséggel ; tölt el, b°gy vele játszhatok. De a ; Ványa bácsit is szeretem a Városi I Színházban. A legjobbkor érte utol a szerep. Még akkor is, ha négy évvel fiata­labb Ványánál. Már van hozzá kellő emberismerete és élettapasz­talata. Tuzenbachot játszottam a Három nővérben. Ez a második Csehov­­szerepem. Ha azt kérdezik tőlem, milyen érzés Csehovot játszani, a válaszom csak annyi: izgalmas. Ha megtalálod magadban mindazt, amiről a szerző ír, akkor nagy esé­lyed van rá, hogy hitelesen el is tu­­dodjátszani. Mi volt az első reakciója, amikor felkérték a szerepre? Megijedtem. A „bácsi” miatt? Fiatalnak találtam magam a fel­adatra. Mick Jagger sem bácsi, pedig már hetvenhat éves. És két órán át ugrálva énekel. Tuzenbach milyen emlék? Örülök, hogy eljátszottam, de ha most hívnának, hogy gyere, azonnal igent mondanék, mert már más len­nék a szerepben. Akkor nem voltam elég érett a feladatra, a koromból eredően hiányos volt a felkészültsé­gem. Kínlódtam is sokat vele. Ha szerencsém lesz, másodszor is rám osztja majd valaki. Színészi vágya­im egyébként nincsenek. Én azt a szerepet szeretem, amelyet rám osz­tanak. Arról már tudok álmodni. És ha szeretem, akkor már meg is tudom mutatni. Mindegy, hogy gyilkos vagy szörnyeteg, egy bizonyos ponton meg tudom fogni. Nekem ez a színészet. Szeretni akarom a szerepemet. A négyzet galériatulajdonosát szereti a Nemzetiben? Az egész előadást szemmel láthatón ön viszi a vállán. Eszenyi Enikő is látta az előadást, és a végén azt kérdezte:, Miért nem játszol a Vígszínházban?” Bevallom, elöntött a boldogság. Nem is tudnák egyeztetni, ha hívná, hiszen az elmúlt évadban ti­zenegy előadásban játszott. Házon kívül pedig ott van a Ványa bácsi és az Üvegfigurák. Erős csapat tagja a Nemzetiben. Martin Cicvák, aki többször is rendezett már nálunk, azt mondta nemrég: sok helyen dolgozott már, de a legjobb társulata jelenleg a po­zsonyi Nemzetinek van. Őrülök, hogy így látja. Én ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy tizenhárom vagy tizennégy év után még mindig jól érzem magam a társulatban. Azt szoktam mondani: az igazgatók egymást váltják, de én maradok. A helyemen vagyok. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Oldalképek
Tartalom