Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-20 / 219. szám
8 I NAGYÍTÁS 2019. szeptember 20.1 www.ujszo.com A vészhelyzetet sejtető jövő Juraj Mesík: „Ha a modern idők két mai nemzedéke kudarcot vall, akkor végleg túllépünk azokon a billenőkön, amikor még megfelelő hatással stabilizálhatnánk a hőmérsékletet, a C02-kibocsátást és a klímakrízist" MIKLÓSI PÉTER Az ENSZ New York-i székházában szeptember 23-25-én a világ számos vezető politikusa ás jeles ökológiai szakértője találkozik. Ezen a globális csúcstalálkozón, a klímakrízis kihívásainak kényszerében, a négy éve elfogadott ás a fenntartható fejlődési célokról szóló 2030-as keretrendszerről tanácskoznak. A konferencia hangütését Amina Mohammed, az ENSZ főtitkárhelyettesének intelme teszi félreérthetetlenné, mely szerint a globális klímaváltozás miatt világunk a döntő pillanathoz érkezett! De bolygónk jövőjén aggódva megokoltan kongatják a vészharangot a tudósok is. Összehangolt lépéseket sürgetve arra figyelmeztetnek, hogy a fokozódó hőség és a klímavak hűség egyaránt káros, mert erősen torzítja a politikai éleslátást, illetve rövidlátó módon a környezet megóvásával szembeni méltányosságot és józan gondolkodást is tompítja. Pedig nyakunkon a globális éghajlatváltozás számos baljós bizonysága, márpedig azok nemtörődöm ignorálása - a szakértők prognózisai szerint - akár a kénköves földi pokolra kárhoztathatja a 21. század civilizációját. Az ENSZ küszöbönálló világkonferenciája előtt a jövőről Dr. Juraj Mesíkkel beszélgetünk. Az elmúlt 30-35 esztendőben már egész sor jelentős nemzetközi szakmai tanácskozást, az 1992-ben Rio de Janeiróban megtartott első hivatalos világkonferencia óta több globális csúcsértekezletet is rendeztek a fenntartható fejlődésről és a Föld klímaviszonyainak egyre érzékelhetőbb romlásáról. Azonban mintha mindezek mögött mégsem lenne igazi politikai hátszél és társadalmi beágyazottság. Egyetértek. Sajnos, a konkrétan is számon kérhető gyakorlati sikerek nélkül ezek a konferenciák tulajdonképpen eredménytelenek, nem vezetnek a mindinkább elhatalmasodó klímaváltozás megfékezéséhez. És félő, hogy ez a jövőben sem módosul igazán. E rendezetlenség lényege egyébként nem is a szóban forgó konferenciákban, hanem a kulcsfontosságú országok kormányának hozzáállásában rejlik. Mert ha a környezetet a legtöbb széndioxiddal szennyező Egyesült Államok, Kína, Brazília, Japán, Oroszország és az Európai Unió végre egyszer közösen eldöntené, hogy halogatás nélkül és szigorúan csökkenti a kibocsátást, akkor feltételezhetően a többi 160-170 ország szintén ehhez tartaná magát. Amíg viszont számon kérhetően nem ebbe az irányba haladnak a dolgok, addig az éghajlatváltozás folyamatosan súlyosbodó kérdésköre érdemben megoldatlan marad. Még az államok szintjén is miért „sikk” a klímakrízis evidens fényeinek semmibe vétele? Nézze, a politikában a szép szavakkal támogatás szerezhető, a semmittevéssel újraválasztás is! Bár ami nagyban a politikára, az kicsiben általában ránk, egyszerű polgárokra is vonatkozik. Hiszen könnyebb pusztán papolni valamiről, mint ténylegesen cselekedni, lemondani a túlzott igényekről. Már megszoktuk a túlságosan kényelmes életet, a gondtalan pazarlást. Csak pár száz méterre is autón megyünk, vonat helyett repülőgépen utazgatunk, szeretjük túlfuteni a lakásunkat. A mindehhez szükséges energiák cirka 80 százalékát a leginkább szennyező fosszilis tüzelőanyagok, tehát a szén, a kőolaj, a földgáz adják. Magyarán tehát a világ boldogabbik felén az emberi társadalom idegenül viselkedik a természeti rendszerrel szemben. Ezt látva egyáltalán elképzelhető, hogy az emberek összefogjanak az üvegházhatású gázok kibocsátásának radikális csökkentéséért? Egyelőre a gazdasági növekedés adta kényelem meg a korlátlan fogyasztás „szükséglete” erősebb bennünk, mint a klímaválság számtalan jelének, a környezeti katasztrófa veszélyeinek komolyabb tudatosítása. Napjainkban esetleg azt fogadja el a tudatunk, hogy majd egyszer eljön az az idő, amikor törvényszerűen megfizetjük mindennek az árát; de arra jó esetben ritkán, de inkább egyáltalában nem gondolunk, hogy a klímaváltozás „kezdővámját” valószínűleg már a mostani 45-50 évesek korosztálya is megszenvedi. Ezért létfontosságú felismerni annak valós veszélyét, hogy ha a fejlett világ modem civilizációjának két mai nemzedéke kudarcot vall a Föld felmelegedése megfékezésének és ezzel a klíma megóvásának dolgában, akkor végleg túllépünk azokon a billenőkön, amikor még megfelelő hatással stabilizálhatnánk a hőmérsékletet, a C02 kibocsátását, a földi klíma visszafordíthatatlan következményekkel járó krízisét. Eszerint már most benne élünk a katasztrófában? Több tünet szerint igen. Ha csak a múlt század hatvanas-hetvenes éveit nézzük, azokhoz képest is láthatóan megsokszorozódtak az éghajlati válság kétségtelen bizonyítékai. így a mostani generációk halaszthatatlan felelőssége tudatosítani, hogy növekedhetünk, de annál tovább nem, mint amit a Föld eltartóképessége lehetővé tesz. Helyzetünket súlyosbítja, hogy egyszerűen nem tudhatjuk, a jelenlegi káros folyamatokat meddig tűri a bolygónk; illetve hány ujjal vagyunk az úgynevezett merülési vonal felett. Ilyenképpen is erőltetett kérdés, hogy vajon a komoly klímakatasztrófa kockázata összevethető a világháborúk iszonyatával. Maga a hasonlat, első hallásra, talán tényleg merész, de a felvetés helyénvaló. Mert hát a két világháború és persze azok valamennyi borzalma földrajzilag mégiscsak körülhatárolható területeken zajlott. A klímaváltozás azonban a szó eredeti értelmében globális folyamat, amely a földkerekség összes kontinensén az egész emberiséget érinti. És élénk kihatással lesz az óceánokra, a gleccserek és a sarki jégmezők eltűnésére, a töméntelen metángázt felszabadító permafroszt olvadására, továbbá az állat- és növényvilág valamennyi válfajára. Kellemetlen prófécia, de igaz, hogy a klímaválság egy előrehaladott állapotában már senki sem bízhat holmi „protekciós” kíméletben. Ön szerint a sajtónak is ebben az értelemben és szókimondóan kellene foglalkoznia a témával? Lehetőleg igen. Főként a különböző napi pletykák dömpingje helyett. Még ha kedveljük is a mások magánügyét érintő pusmogást és mendemondákat. Doktor úr, az elsőként tanult pályáját tekintve ön orvos. Találna patikaszert arra, hogy komolyan vegyük a klímakrízis kockázatait? A párhuzamkeresés találó, bár attól tartok, hogy a természettel és a környezettel szembeni emberi felelőtlenség pirulával gyógyíthatatlan kór. A világ igazán fejlett tájain élő lakosság életvitelét és gondolkodásmódját látva, sajnos, akár az emberi lelkűiét rákjáról beszélhetünk; annak szövődményeit pedig hiú ábránd - ahogyan mondani szokás - gyógyulást remélve lábon átjárni, mint egy náthát szokás. Ha viszont a most zajló folyamatok hosszabbrövidebb idő múlva tényleg válságosra fordulnak, akkor feltehetően már késő lesz „orvosságért” nyúlni. Ezért lehangoló, hogy az észszerű érvekre és a szakszerűen racionális adatokra csupán a politikusok szűk köre, illetve a köznapi halandóknak is csak csekély hányada hajlandó figyelni. Ez azt jelenti, hogy egy csúf világot hagyunk a fiatalokra? Minden bizonnyal. Napjainkban ez már evidenciának is tekinthető. Éppen a mai napra a környezetvédő szerveződések ifjú aktivistái globális klímasztrájkot hirdettek. A tizenévesek és a tőlük csak valamivel idősebbek összehangolt nemzetközi mozgalommá izmosodott ökológiai aktivitásában, egyre szélesebb körű klímavédő törekvéseiben sem bízik? Például Greta Thunberg a New York-i világkonferencián is szót kap, és decemberben felszólalt a katowicei klímacsúcson is. Én erősen szurkolok a fiataloknak. Természetesen létfontosságú az az irányzat, amelyet Thunberg kisasszony és a követői tavaly óta világszerte képviselnek, és az ő már-már apostoli missziójának köszönhetően a fiatalok egy mérsékelt létszámú csoportja tényleg érdeklődést mutat a klímaváltozás problémaköre iránt. A többségre azonban nem ez a magatartás jellemző. Elfoglaltságaimból eredően gyakran megfordulok a fiatalok között, így első kézből tapasztalom, hogy korosztályukban óriási a klímaanalfabetizmus. Az ifjúság zöme továbbra is a konzumszemlélettel elegy pazarlóan kényelmes életmód híve. Képtelenek mélyebben beleérezni, hogy másfél-két évtized múlva, és később még inkább, mit hoz/hozhat az akkori valóság. Mit hoz? Mi, az idősebbek már csupán figyelmeztethetjük őket, hogy a természetes klíma lepusztulása az emberi társadalmak fellazulását, akár szétesését vonhatja maga után. Ezek a krízishelyzetek háborúkat, erőszakot gerjeszthetnek, tíz- meg húszmillió klímamenekültet tehetnek földönfutóvá. És ez ellen nem segít majd sem a kerítés, sem a populista gyűlölködés, a túlélést jelentő elfogadás pedig nem a jelen világ sajátja. Pedig tanulságképpen nem ártana visszagondolni arra, ami a migráció tekintetében a Szíriái súlyos aszályt követő háború következményeiből adódóan 2015-ben a régiónkban lejátszódott. Mert az csupán gyerekjáték volt a tényleges klímaátok lehetséges következményeivel szemben. A holnapok meg holnaputánok viszonylatában csak a lopakodva közelítő jövő sötétlő képeit látni, vagy kiutat/kiutakat is? Biztos kiút csupán egy van: minimalizálni a szén-dioxid, az üvegházhatású gázok kibocsátását! Ehelyett a szél- és napenergia elterjedését kell biztosítani, illetve hatékonyan forszírozni a többi megújuló energiaforrás műszaki fejlesztését. Tudatára illene ébrednünk, hogy a gondtalanul eszményi világ merő fikció; hogy a Föld „csak” a jelenlegi és a következő generációk alapszükségleteit képes kielégíteni, de a kapzsi életmód igényeit nem. Nyilván sokan vannak, akik a jövő kockázatait rémhírnek tartják, még ha az tudományos adatokkal igazolható valóság is. És persze, végre a politikusok is elgondolkodhatnának azon, hogy jelenünkben már nem a szavak, hanem a tettek a döntő fontosságúak. Minden más esetben az emberi faj talán igen, a civilizációnk azonban nem élheti meg a jövőt. (Somogyi Tibor felvétele) NÉVJEGY Juraj Mesík (Zólyom, 1962); felsőfokú végzettséget a Komensky Egyetem turócszentmártoni orvosi karán szerzett. Az Ekotrend környezetvédő szervezet alapítója és vezetője, amelyet a kommunista érában az StB 1985-ben feloszlatott. 1989 után a Szövetségi Gyűlés kooptált képviselője, az eredeti Zöldek Pártjának egyik alapítója. 2003-2008 között Washingtonban a Világbank szakértőjekénttevékenykedett, hazatérte után Olomoucban és Pozsonyban egyetemi oktató. Jelenleg a globális irányzatok szabad foglalkozású szakértője és szakírója.
