Új Szó, 2019. augusztus (72. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-24 / 197. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. AUGUSZTUS 24. 17 TÁRCAASZALONBAN Szolláth Dávid Zökken a villamos Z ökken a villamos, kezemben a cemza véletlen vonalat húz a lapszélen. Letenném a hegyét a papírra, hogy írjak, ekkor a megint zökken, és a ceruza két pontot hagy a ferde vonal felett. Elhúzott szájú, fintorgó szmájlit rajzoltam a lapra, anélkül, hogy szándékomban állt volna. Szórakozottan felnézek, hátha más is látta a véleden apró mutatványát. Egy kismama a szatyrait rendezgeti. Ekkora hassal már nem kéne cipelnie. Kapucni alól néz vissza egy fiú, arcbőre aprót rándul, ahogy összeszorítja állkapcsát. Inkább visszabújok Beregi Damóról szóló kéziratába. A szöveg a hajdani gimnázium természetrajzszertárát idézi fel. Lidérces hely. Műanyag testmodellek, focilabdányi szem, férfitorzó kivehető szervekkel. Terepasztal az erózió modellezéséhez. Régi szekrények, tepsiszerű fiókokkal, ha kihúzod őket, ásvány- és lepkegyűjtemény apró skatulyákban. SONY márkájú tévé, amilyet Damó addig még csak a Quelle magazinban látott. Belga testvérek adománya. A térképállványra akasztott csontváz leesett állal csodálkozik. A szekrény tetején teljes facáncsalád, kakassal, tojóval, csibékkel. Naftalinszag, porszag. Az volt az alku, hogy ha Damó nyáron megtanulja a Kárpát-medencében honos gombákat, nem buktatja meg Dézsi a pótvizsgán. Ez ugyan nem volt teljesen szabályos, de abban a fiúiskolában szinte semmi nem volt az. Dézsi, gúnynevein Dézsike, vagy Desiré biológiát tanított, emellett ő volt a kórus lelke is, ahogy ezt elnézően mondták róla az idősebb atyák. Kissé túlkoros novícius volt, az a fajta, aki próbál haverkodni a diákokkal, aztán képtelen kezelni a szemtelenséget, amit visszakézből kap tőlük. Olcsó szórakozás volt Dézsiből hülyét csinálni. Nem nézett ki papnak, szeplős volt és vörösesszőke, majdnem két méter magas, azt a benyomást keltette, hogy kinőtte a reverendát. Szeretett lelkizni. Közben átkarolta a vállad. Megkócolta a hajad. Dézsikének megvolt a híre. Mindenki tudni vélte, hogy ki a kiskedvence a konviktusban. Felnézek a szövegből. A kismama a szatyrokkal eltűnt. Elsőbbségi ülés. Kihalni esélyes. Valaki lekapirgált néhány betűt a „Kihajolni veszélyeséből. Az ablakon kibetűzheteden tegek. Megint összeakad a tekintetünk a kapucnis fiúval. Kheki rövidnadrág, pulcsiján rovásírás, azt se tudom kiolvasni, inkább lenézek a földre. A villamos padlójába simuló szerelőakna-ajtó. Süllyesztett fogantyúi vannak, hogy meg ne botoljanak benne az utasok. Mivel Damó jó rajzos volt, és a külvilágnak mutatott, kötelező flegmaság ellenére természetesen félt az évismédéstől, fogta a Gombák című Búvár-zsebkönyvet, meg a Természet világát, és kompilált belőlük egy ügyes kis gombahatározót. A részletes, szakszerű rajzait ellátta szócikkekkel, az élőhelyre, a fogyaszthatóságra vonatkozó információkkal: gyűrűs tinóm, kutyaszömörcsög, júdásful. A gombák persze egyáltalán nem érdekelték, de sokkal szórakoztatóbb volt ezt rajzolgatni, mint a latin pótvizsgára magolni. Az eredmény mutatós lett, Damó joggal számított Dézsi elismerésére. Damó mindenkinek azt mesélte, hogy Dézsike úgymond „bepróbálkozott” nála a szertárban. Beregi is úgy írta meg a történetet, és kicsit még ki is színezte. Elég hatásvadász lett. Azt írja, hogy amikor megbocsátóan megölelte, Damó megérezte Dézsike parfümjét és a reverenda alatt meredező farkát. Pedig Damó valójában nem tudta eldönteni, hogy Dézsike ominózus mozdulata valóban próbálkozás volt-e, vagy csak a szokásos, Dézsiféle lelkizés bizarr túlcsordulása. A helyzet mindenesetre gyanús volt. Augusztus utolsó hetében, egy nappal a pótvizsga előtt a portáson kívül senki nem volt az épületben. Eleve az is kérdés, miért kell a hivatalos pótvizsga előtt kettesben találkozni. Ráadásul Damó akárhol beszámolhatott volna azokról a gombákról, felesleges volt ezért a szertárba húzódni. Maga a kétértelmű mozdulat úgy nézett ki, hogy miután Damó elbüszkélkedett a kézzel rajzolt gombahatározójával, Dézsi meghatódott, megfogta Damó tarkóját, és lassan, tekintetével tartva Damó tekintetét, közel húzta a fejét, amíg finoman össze nem koccant a homlokuk, és Damónak már be kellett csukni a szemét, mert kancsalítás nélkül lehetetlen ilyen közeire nézni. Ezután mondott valami olyasmit, hogy látod, hogy milyen remek fiú vagy te, vagy hogy milyen szépen össze tudod te szedni magad. Az ölelés ezután jött. Ez hamar kézzel fogható bizonyíték lett arra nézve, hogy Dézsike buzi. Tejfolt az egyik ülés alatt. A kismama cekkere hagyta maga után. Túltelített, domború tócsa, néhány környező cseppek Amikor villamos elindul, elindul a tej is. De fordítva mozog - gyorsításnál hátrafelé húz csíkot, lassításnál előre. A sztori úgy terjedt szeptemberben az osztályok közt, mint Damó parádés győzelme egy amúgy is lenézett tanárunk felett. Csakhogy egyszer, a már a bezárt Technika lépcsőjén ülve Damó bevallotta, hogy abban a pillanatban nagyon is hálás volt a hülye Dézsikének az érintésért meg ezért a vacak mondatért. Neki ilyet nem mondott más, se otthon, se az iskolában. És csak másnap, amikor a latin pótvizsga miatt bement, mesélte így a sztorit, mert kérdezték a többiek, hogy neki bioszból már miért nem kell mennie. Nem hazudott nagyot, csak úgy tette ki a hangsúlyokat, hogy ő jöjjön ki jól belőle. Nem lehetett egyszerre cinkosa Dézsikének is meg a fiúknak is. Szóval hazudott, na. Ott, a Technika lépcsőjén, alkoholtól érzelgősre puhult fejjel viszont már szégyellte magát, hogy elárulta Dézsikét, aki végül is segített rajta. Dézsikének még ott voltunk a felszentelésén, aztán utánunk egy-két évvel áthelyezték. Akkor is suttogtak valamit, egy szülőről, aki besokallt állítólag. De, amikor ott feküdt a lábunk előtt, kereszt alakban a templom padlóján, jó volt megérteni, hogy nem miénk az ítélkezés. Az megkönnyebbülés volt. Nem beszéltünk róla, de Damó tudta ezt, meg én is, Beregiről nem tudom biztosan. Piszkosfehér ágrajz alakult ki a tejből. Precíz térkép a tizenkilences útvonaláról. A kocsi apróbb, az utasokban nem is tudatosuló mozgásait, zökkenéseit is rögzítette a folyadék. De ahogy terjed, közben fogy is. A cekker hagyta eredeti tócsa amorf foltja már kiszáradt. Irizáló, hártyás foltot hagyott, ami jól látszik poros padlón, a térkép tehát elkészült. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Felszámolt temetők VII. / Szarajevó az ember Szarajevó szinte bármelyik kiszögelléséről letekint, biztos lehet benne, hogy a világ legköltőibb látképe előtt áll. Az összes údeírás e paysage költőiségében kiemeli a temetőket: ,A lejtőkön álló városrészek között szántóföldek és rétek terűinek s dús termésű gyümölcsfák virítanak a házak udvaraiban és eldugott kertjeiben. A sűrű ház-sorok közt kanyargó szűk útczákban ellenben, kivéve a számtalan temetőt, csak ritkán látni egy-egy fát.” Olvashatjuk az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című reprezentatív könyvsorozat idevágó részében. Az údeírásokból világos, hogy az európai tekintet számára mennyirekülönös, szokatlan volt ez a látkép, amelyben a holtak és elevenek országa lehatárolhatadanul összekeveredik, egymásba csúszik, ahogy a megdőlt, turbános nisánok gombostűi megszakítják a gyümölcsösök zöldjét, a mahalák udvarházait, a legelőket, mintha színes rongyok tömegéből bukkannának ki a gombostűtartók. Nem szokott a szem ilyesmihez, ahonnét ezek az utazók jöttek, ott a város az eleveneké volt, amelynek perifériáján lehatárolva terült el a gettósított holtak városa. Legalábbis a 19. századi Prágában, Párizsban vagy Budapesten. Philippe Ariés érdekes megfigyeléseket tesz kultúrtörténeti monográfiájában a nyugati civilizáció halálhoz fűződő viszonyának változásáról. Míg a holtak az antikvitásban a városfalakon kívül, elkülönítve kaptak helyet, addig a keresztény középkorban a templomok köré szerveződtek a temetők, az infrastruktúra középpontjában, minél közelebb a szent térhez. A középkor vége felé, s főleg a nagy pestisjárvány után, a temetők túltelítődésével jött létre a holtak állandó cseréje, az örök nyugalom átmenetivé válása. Azaz, hogy új temetkezésre csak a maradványok kihantolása után kerülhetett sor, amelyeket pedig osszuáriumokba gyűjtöttek - ennek példáját láthattuk a párizsi Artadanoknál vagy a Rouen-i Saint Maclou temetőnél. A temetkezés e módja a felvilágosodás korában már nemcsak morózusnak, de higiéniailag aggályosnak tűnt. A nagy francia forradalom idején, a Monarchiában pedig II. József rendeletének köszönhetően e temetőket felszámolják, s be is tiltják ezt a módszert: a holtak a földben maradnak, a sír személyessé vagy családivá válik, s a holtak a városon kívülre költöznek, akárcsak az antikvitásban. A 19. század folyamán pedig létrejönnek a holtak városai, igazi nekropoliszok, a nagy köztemetők a táguló városok peremén, mint Prágában az Olsany, Budapesten a Kerepesi vagy Párizsban a Montparnasse-i temető. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy az a tekintet, amely a városban az elevenséghez és a holtak távoli birodalmának elzárásához volt szokva, furcsán költőinek találta a szarajevói látképet. Az iszlámban ugyanis szent a holtak nyugalma, tilos a sírokat megbolygatni, a temetők felszámolásáról szó sem lehet. Mindenkinek joga van a saját sírjához: még a polcolós egymásra temetés sem szokás. Az Oszmán Birodalomban a nyugati trendhez hasonló átrendeződések nem mentek végbe. Szarajevóban, s Boszniaszerte, más tartományokban, az első muszlim temetők a hódításban elhunyt hősök, a sehidek sírjai (sehiduci), vagy a dzsámik udvarán (harem) jöttek létre. Majd a nagy temetők a város felett, a lejtők kiszögellésein. S aztán talán bárhol. Vratnik negyedeiben az ember könnyen bukkanhat vén turbános sírkövekre akár a kiskertben is, vagy Kováéiban egy szalagkorlát és az út mellett, esedeg Mejtas negyedében (a szó egyébként törökül azt a követ jelöli, amelyre a holtat a temetés előtt fektetik) egyenesen a ház udvarán ágaskodnak a nisánok, mellette mászóka és csúszda a gyerekeknek. „Mindenhol temetők vannak. Az utcákon, s az udvarokban, a mecseteknél. A holtak nem mennek el, az elevenek mellett laknak, a sarkon túl, az utca túlfelén” - írja útikönyvében Rűzena Svobodová még a század elején. Miután a Monarchia 1878- ban okkupálta Boszniát, megpróbálták, ha nem is felszámolni, de bezárni a régi temetőket - a vállalkozás a közfelháborodás miatt meghiúsult. Az első nagy köztemetőt a város peremén, a 33 hektáros, multikonfesszionális Bárét csak a jugó időkben, 1966-ban nyitották meg. A régi temetők azonban Szarajevó okkupációja idején újraéledtek. Az ostromgyűrű és az orvlövészek veszélye miatt a haldokló város áldozatait újra a régi temetőkbe földelték. A város újra az eleveneké és holtaké lett, de a kettő együttélése (és -halása) a legbrutálisabb formában valósult meg. A háború utáni időszak furcsasága, hogy a régi temetőkbe azóta is temetkeznek - az időrágta, düledező turbános kövek között új nisánok ágaskodnak peckesen. A holtak nem mennek el, itt élnek a sarkon túl. A sarkokon, amelyek emléktábláin azokat a neveket sorolják, akik itt léptek át a holtak birodalmába huszonöt éve. Ivó Andric, aki itt töltötte ifjúsága nagy részét, írja egy szarajevói útirajzában - sorai a háború és a mai viszonyok felől nézve új értelemmel telítődnek: „Fehér muszlim temetők Szarajevó lejtőin. Ez egyike azon néhány témának, amelyeket izgalmasnak és lelkesítőnek érzek, tele vízióval és gondolattal, de képtelen vagyok legalább valamennyire hiteles ábrázolását nyújtani. Ám e temetők poézise megtalálja majd a maga költőit, s ezek nem a halál, de az élet költői lesznek. Mert mindig érvényes a régi igaz mondás, miely szerint a halál nem költőibb az éleméi.” Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
