Új Szó, 2019. augusztus (72. évfolyam, 177-202. szám)

2019-08-17 / 191. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2019. AUGUSZTUS 17. 21 Az ember, aki manzárdba ment fel Sajó László Tovább a lenn inni úton! Tolcsva szőlővesszein /Nektárt csepegtettél. És pincékbe ment le. Ez már a XVI. Tolcsvai Borfesz­tivál, K. Dezső mindig visszajár, gyerekkora színhelyére. Már a vasútállomás kuriózum: OLASZLISZKA-TOLCSVA, le­száll: ÜDVÖZÖLJÜK VÁMOS­ÚJFALUBAN! Mesélik, voltak, akik rohantak vissza a vonathoz, rossz helyen szálltak le. A szombat most munkanap, megy busz a fa­luba, nem kell három kilométert gyalogolnia a kánikulában. Szállá­sa előtt teszi le a busz, jön a gye­rek, K. Dezső kezét nyújtja, szia, részvétem, márciusban halt meg édesanyja, hosszú betegség (nevét le nem írom) után. Lepakol, indul, háromnegyed egy van, vesz kóstolójegyet, szü­­tyőt a pohárnak, visz prospektust. Kezdetnek a Kastélyparkban (gye­rekkorában Igazgatókért, ez volt a birodalmuk, csak ők, pedagógus­gyerekek bújócskázhattak - és hát, volt egyéb is — a bokrokban, fo­­gócskázhattak az utakon, ösvénye­ken) 2016-os Tokaji Száraz Fur­mint (csak szárazát iszik, az édest is „beváltja”, kóstolóhelyenként egy deci, sok kicsi...). Aztán egy másik pavilonnál 2018-as Tokaji Száraz Hárslevelű. Kultúrprogram: a Szirmay-Waldbott-kastély kiállí­tásának bejárása, nem először. Fül­hallgató, ismertető szöveg, ismerős helyek: az egykori díszteremben volt a tornaterem, osztálya helyén most a családfákat, családokat be­mutató terem, a könyvtárban volt az iskolatévé (Dezső bácsi, aki a moziban is, vetített), a szalonban (a faburkolatosban) az igazi tévé, az egyeden a faluban, a padlón ülve nézte a meccseket. Ki a Kastélyparkba, 2016-os Tokaji Félszáraz Sárgamuskotály, ebédre Borsodi Vasaltlángos, leöb­lítve 2018-as Tokaji Száraz Birtok Furminttal (már a borok neve íze számban...). Még ücsörögne az árnyékban, de a Sveda Borház pin­céjében hűvös és 2018-os Száraz Furmint van. Maradna, de indul, a Herba- (az egykori Dessewfly-) kastélyban 2010-es Száraz Tokaji Furmint, itt nincs édes, helyette Hélia-D Tokaji borkivonatos krém, és bár csábító a 25%-os árenged­mény, a hidratálás (hibernálás!) is ráférne, megy tovább, Tóth Gábor Családi Pincészete, 2016-os Szá­raz Furmint, és zsíros kenyér, lila hagymával, de nem eszik (csak jó leírni). Ide közel a Sajgó Családi Pincészet, a háziasszony volt osz­tálytárs, de K. Dezső nem zavarja, érkeznek a protokollvendégek vi­rággal, ajándékokkal; meghúzódik a sátorban, kortyol (2017-es Felső- Magyarországi Száraz Furmint). A szomszédban Bállá Családi Pin­ce, támad a nap és hangfalakból a zene, a 2018-as Száraz Furmintot a Czemiczki Pincészete sétálva isz­­sza meg (és látja, bezárt a legendás Os Kaján - Jött boros kedvvel...), ahol ugyanez a kínálat, viszont a főborász régi ismerős, a pincébe invitálja — nagy megtiszteltetés! Itt hordóból, lopóból a bor, job­ban is esik! Meg a hűvös! Vissza a Kastélyparkba, ahol már gyűl a környék ifjúsága az esti koncert­re (Best of Geszti). Kezében deci száraz borral (a 2018-as Száraz Furmint a fesztívál slágere, nem véledenül, „újbor”) üldögél, nézi a sortos lányokat. És érzi, En beteg ember, csupán csak várok, / Vitézlő harcos nem lehetek, a koncertet nem várja meg, kidől, szállására ballag, ledől. Mindig virágot akart hozni szál­lásadónőjének - most vihet, a te­metőbe. A férj lerajzolja, hol találja a sírt, nem lehet eltéveszteni, a rava­talozó mellett fel az úton, és legfelül, a kanyarban. Tehát egy szál vörös rózsával több. Délelőtt fél tíz, ha­rangoznak a református templom­ban - aztán sorra szólalnak meg a harangok, előbb a római kato­likusban (itt volt a keresztelője, a falu nagy döbbenetére és elismeré­sére, pedagógusgyerek! és a húsvéti nagymisén!; de a templom nem erről híres: hagymakupolás római katolikus templom, és itt őrizték 1806. március 14-ről 20-ára vir­radóra a Szent Koronát), később a görögkatolikusban harangoznak. A temetőbe vezető úton 2017-es Késői Szüretelésű Furmint, pár lé­pés, és a fesztivál slágerbora, ezzel a temetőbe. Bal kezében virágok, jobb kezében pohár bor. A poha­rat és a virágokat leteszi a sírokra, sapkát le. És le, a Világörökségi Pincesorra - pincék a temető alatt. A Takács Tibor Családi Pinceben a szokásos furmint, kicsit hűsöl, átsétál régi ismerőséhez, és a déli harangszóval megérkezik Cso­rna Zoltán Családi Pincészethez. 2018-as Felső Magyarországi Szá­raz Furmint, de nem ez a nagy szám, hanem a pincében a 2013- as Száraz Szamorodni! Még min­dig ezt inná, ha nem indulna egy új címre, Hajdók Pince, a fesztivál bora itt is, viszont reduktív (az oxi­dativ folyamatok kizárásával végzett borkezelés, amelynek célja a szőlő­ből származó erjedéskor keletkezett illat-, zamatanyagok megőrzése). Tovább, felülről látja a „kisud­­vart” (ami most a Kastély parkja). Bemegy - a két tuja (nekünk ak­kor fenyőfa) megvan, a többi fa kivágva. A fáskamrákon ugyanaz a — hámló — festék, itt megállt az idő. Ö tovább, Kádas József Családi Pincészete, a pince előtt, mint min­dig, apa és fia, és pohár slágerbor. A görögkatolikus templom előtt pólót le, mosdás a kék nyomókút­­nál, mielőtt belépne a templomba. Aztán az egykori görögkatolikus iskola, fogantatása színhelye előtt megáll. Akkor pedagógus szolgá­lati lakás, ma Szent Zotikosz Gyer­mekvédelmi Intézmény. Most jön a neheze, a tűző na­pon fel a Kopaszkára. Már ő is elég kopaszka, kánikulában, nyögő K. Dezső. Látja, egy nagy buszból tö­meg száll ki, ők is ide jöttek, állhat sorba. Gyanús, hogy nem látja a kóstolóhely számát. Sebaj, vegyül, a szavakból ítélve lengyelek közé (egyébként sok szlovákkal talál­kozik, közeli helyek)-, le, egy hosz­­szú-hosszú pincébe, itt még nem járt. Ez is gyanús. O is gyanús lesz az egyik pincész (nevezzük így) hölgynek, maga kicsoda? Ez nem kóstolóhely! Merthogy kezében pohár, nyakában szütyő. Fiatal­ember jön, és szelíden (f)elkíséri. Persze elnézést kér, nem figyeltem (a napszúrás ment az agyára, nem a bor), de a srác kér bocsánatot, és fönt ad egy palack bort! Kéreti magát, elfogadja. Fentről élőze­ne, kislány, vigyázz, csak el ne hi­bázd. .., nagy, fehér borsátor alatt, Balázsi József Családi Pincészete és Csuhák Zoltán Családi Pincészete, kóstolás a pincében! (A szokásos és 2018-as Tokaji Száraz Cuvée). Leül a sátorban, ahol sajtból van a hold. Az még nincs fönt, viszont a nap... Még egy stáció a Kopaszkán, Soltész Borház, 2018-as Félszáraz Tokaji Sárgamuskotály, Rány-dűlö. Aztán le, Salgóéknál vesz szerettei­nek két liter aszút és két liter száraz szamorodnit. Leül, pihen, és cso­dálja azokat, akik ebben a meleg­ben marhalábszárpörköltet esznek sztrapacskával, avagy töltött káposz­tát, kaporral, oldalassal dúsítva... könnyű, nyári ételek...). Van még kóstolójegye, a Kastélyparkba, ahol este Karthágó-koncert. Az még odébb van, addig sziesztázik. Feláll, kezében négy liter bor, vé­gig a Dózsa György úton (nem is a leninin). Első szerelme erre lakott, akkor rövid volt az út, most rette­netesen hosszú. Lefekszik, és arra ébred, sötét van... Néhány kóstolójegye megma­radt, istenem, és nem hallja az elefántdübörgést, vissza már nem megy. De, jövőre. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Felszámolt temetők VI. / Atíre Saint-Maclou, Rouen „S’étendant sur les cőtés du cimetiére / La maison des morts l’encadrait comme un cloitre” - olvasom Apollinaire A holtak háza {La maison des morts) című verse kezdősorait. Rouenban vagyok, az Apollinaire-válogatást épp az előbb markoltam fel egy antikvári­umban, és bár a verset korábban is olvastam, csak most, a kávé mellett üldögélve, eredetiben válik világos­sá. A holtak háza nem hullaház, a költő másra gondol, a tetpetőt kö­rülvevő vitrinekre, átriumra, amely a holtak földjét keretezi, körülzárja (encadraire), akár egy kolostor, egy zárka: dőltre = kolostor, cloitrer = bezárni. „Ott állt a temető körül a holtak háza / Keretbe foglalta mint egy ko­lostor / Ablakai mint divatüzletek / Kirakatai de mögöttük / Nem állva mosolyogtak a próbababák / Csak fintorogtak az öröklétnek”. Igaz, Vas István fordítása jól sikerült, bár vannak furcsaságai: a ‘les arcades’-t pl. ‘ívfolyosó’-nak fordítja. A hely zártsága mégsem olyan szembetű­nő - pedig éppen az elzárt helyből, a holtak földjéről a világi világba kitörő, az élőkébe keveredő holtak képzik a vers témáját. A szavakon túl a kulturális kontextus különbö­zősége is nehezíti a fordító dolgát. A kezdősorokból világos ugyan, hogy a költő egy középkori toposzt ír újra, a csontvázat próbababára (les mannequins) cseréli, amelyek fin­torogva (grimafaient) a koponya­­faragványokra emlékeztetnek. Apollinaire versében az ún. chamier tere jelenik meg, a cson­tok tárháza, az osszuárium. Annak a középkornak a végén, amelyet annyira faszcinált a táncoló csont­vázak, a zsenge szüzet táncba vivő mord kaszás képe, aki tekintet nél­kül bármilyen földi dologra visz a sírba, bevett gyakorlattá vált az osszáriumok alkalmazása. Ahogy az idők folyamán a templomkerti kis temetők elkezdtek túltelítődni, a temetések helyét már csak ex­humálással lehetett biztosítani. A végső nyugalom tehát átmenetivé vált, a halottak földjének lakói csak a bomlás idejére költöztek be. Sír­jukat később felszámolták, marad­ványaikat pedig az osszuáriumokba gyűjtötték. A temetőt bekerítő ár­kádok felett tehát a kirakataikban (ses vitrines) gyülekeztek az emberi csontok, üres tekintettel, foghíjasán vigyorogva. A vers további részében a költő a temető-élményét müncheni tartóz­kodásához köti. Vadul gúglizok a kávé mellett, vajon találok-e Mün­chenben efféle körülzárt temetőt. Chamier sehol, Apollinaire vala­hogy nagyon francia. Az első danse macabre ábrázolás éppen az Ártat­lanok temetőjének árkádjai alatt volt, a temető Villon hagyományo­zásaiban, vagy Jean Meschinot-nál is megjelenik. Az Artadanok teme­tőjét azonban már rég felszámolták, Apollinaire annyit láthatott belőle kábé, mint én a múltkor, hiszen ekkoriban már piactérként csak a szökőkút emlékeztetett a hely múltjára. Apollinaire szeme előtt mintha nem is a müncheni régi temető, de a roueni Atíre Saint-Maclou lebeghetett. Nem tudom, járt-e itt Apollinaire, én azonban éppen oda tartok most. A késői (flamboyant) gótika egyik legszebb alkotása, a Saint Maclou-katedrális mögé, a középkori gerendás normand há­zak között szűk sikátor visz egy bel­ső udvaron át az oszlopcsarnokba, az árkádok alá, az ívfolyosóra. Az árkádok alól az udvarra megyek. A vén gerendákra faragott koponyák grimaszait a fát őrlő idő torzítja. Az Atíre Saint Maclou az egyet­len az említett késő középkori te­metők közül, amelyben a charnier­­ek fennmaradtak. Pedig nem ősi temetőről van szó, csak a nagy pes­tisjárvány (1348) után kezdtek ide temetkezni, amikor a Saint Maclou negyed lakosságának háromnegye­dét táncba vitte a kaszás. A járvány forgatókönyve máshonnan is isme­rős: hirtelen többen lettek a holtak, mint az élők, temetőnk tömegsír­ként kezdte karrierjét. A járvány azonban két évszázaddal később megismétlődött. A holtak földjét felszabadítandó, 1526-33 között építették meg a charnier-t, hogy az exhumált csontokat elhelyezzék, hi­szen azokra az elhunytaknak szük­sége lesz a feltámadáskor. Az temető utóélete igazán bizarr, a 17. század folyamán szegények is­kolája működött az épületben, ám a grimaszoló koponyák 1779-ig a vit­rinekben maradtak, amikor e régi temetkezési módot megszüntették. A temető földjét tavalyelőtt kezdték feltárni: a csontokat mintha felpol­colták volna, a holtakat egymásra helyezték. Ott pihennek mint a he­­ringek, vagy mint egymásra polcolt régi könyvek a talpunk, a vágott kő, a föld alatt. Körben az oszlopfőkön megevődött danse macabre alakok, a Szibillák csorba tekintete, a ge­rendákról pedig koponyák vigyo­rognak és a halál munkaeszközei: kaszák, csontok, lapátok, harangok, koporsók, kondér, egy medence-, egy álkapocscsont. Restaurálják a charnier-eket. Hogy mi módon őrzik meg a vén fába ivódott koponyák grima­szát, érthetetlen. A holtak ősi háza megújul. Sávos szalaggal körbeke­rített restaurátor serénykedik. A keleti szárny alatt egy alumínium­létra szétnyitva. Az utolsó utáni órát jelző zsinóros harangocska fölé daru magasodik: a felállvá­nyozott nyugati szárnyon az ezüst alumíniumillesztékek alól sandíta­nak a megfeketedett faragványok üres grimaszai. A felszámolt vén te­mető megújul. ,Az emlékkel össze­téveszti magát / Az élethez erősödik / És nincs szüksége senkire.” Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom