Új Szó, 2019. augusztus (72. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-10 / 185. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. AUGUSZTUS 10. 17] Czucz Enikő Az a pici hely Zavart, ahogy a cukorszemek átvették a vonat rezgését. Mozogtak a barna műanyag kávéspohár mellett, még ha ez alig látható mozgás volt is. A kicsi súlyukból eredő gyenge gravitációt szárazon nem ellensúlyozta ragadósság. A vonat csaknem üres volt, ami nyáron érthető, ráadásul reggel többnyire megérkeznek az emberek oda, ahová tartottak, késő délelőtt már csak pár ingerült alak változtat helyet, akik várakozásaik ellenére feleslegesen mentek, vagy olyanok, akiknek egy szabadon behelyettesíthető valaki felrúgta a napi terveit. Persze túlzók. Vannak, akik egykedvűen, sőt boldogan utaznak, rutinból, munkahelyre, vagy kimozdulni egy kicsit, nyaralni akár. Délelőtt a legtöbben úgyis a következő megállóban szállnak fel. Ez állandó a nyári szünet alatt is. Egyelőre itt-ott ültek csak, és kivétel nélkül mindenki magányban akart a kényelmére találni, lehetőleg két üres székkel nézni szembe, a mellettük lévő ülést pedig a táskájukkal igyekeztek elharikádozni, amíg lehetséges. Ez általános kívánságlista. A tíz hónapig érvényes szokás nem igazán kopik ki ez alatt a két hónap alatt, amikor szinte senki nem akar melléjük ülni. Nem vagyok kivétel. Szörnyen kényelmetlen, ha minden ülést elfoglalnak. Nem egyszerű elkerülni, hogy a szemben ülő arcába bámuljunk. Ki lehet nézni az ablakon, de a fej oldaltartásától egy idő után megfájdul a nyak. A cikázó tekintet nem fest kedvező képet a szemlélődőről. Tolakodónak tarthatja az, akin egy percre megpihen, fenyegetőnek tűnhet, ha semmin nem pihen meg. Mosolyogni nem illik, beszélgetni csak ismerőssel. Az olvasástól mozgó járműn rosszul vagyok. A telefon menüje unalmas, és a táska belsejében sincs annyi érdekesség, hogy folyton kutatni lehessen benne, amikor puszta betonvas fut az ablak előtt, amin még egy rossz és elnagyolt graffiti sincs, mert a városi művészek túl rizikósnak találták a sínpárt övező alagutat. Ha nincs más, ezt is lehet nézni. Mindegy, csak ne kelljen rezgő körvonalakat. Ne kelljen még a cukorét se. Belenyúltam a pohárba. Az ujjbegyről cseppentettem a kihűlt kávét a cukorszemekre. Egy csepp, két csepp. Nincs hő és nincs kavaró mozgás, ami feloldaná és elegyítené a cukorszemeket a folyadékkal, de legalább leragadnak. Csak a tett után néztem körül, hátha rajtakapott valaki, pedig így már igazán nincs értelme. Rossz volt a sorrend. Egyébként is bűntudatom támadt, hogy így alakult, hogy foltot hagyok itt magam után, megtöröm a rendet. A mentségem, hogy nem én kezdtem, én nem édesítem a kávét, legfeljebb tejjel, szóval a cukor idegen volt, nem az enyém, mégis nekem kellett volna néznem egész úton hazafelé, még engem se győzött meg. Lehetett volna okosabban. Le is söpörhettem volna a kezemmel, bele a lenyitható kicsi kukába. Talán még gazdaságosabb is lett volna. Az egész csak egy meggondolatlan mozdulat volt. A vonaton, mint minden nyilvános helyen és zárt térben, az idegen érintés a bámulásnál is rosszabb. Tulajdonképpen a tekintet elfordítása is arra irányul, hogy megmaradjon a határ, a másik ember magánszférájának a képzete, ha már testek préselődnek a kényelmedenül szűk részeken. Egész biztosan állítom, hogy felerősödik az undor és a döbbenet. A félelem is. Kicsit mindig sérült állatnak érzem magam, ha tömegközlekedem. Vak kutyának, amely érzi a szagot, hallja a hangot, de csak ül az események közepében, és nem tudja, merre fordítsa a fejét. A hang megakad a falon, a szagot pedig elnyomja a konnektorba dugott légfrissítő. Én sem vagyok kevésbé zavart, kevésbé elveszett, néha belesétálok a falba, ha hozzáhúzódnék, máskor tudtomon kívül is a közepében találom magam. A jól nevelt kutya nem ugat és harap, még vakon és kiszolgáltatottan sem, ha kéredenül ér hozzá valaki. Azt a szófogadadan és erőszakos teszi. Aki szolgál, örüljön a törődésnek. Máskor a rácsodálkozás és az ámulat kerekedik felül. Van, aki rendkívül elegánsan zötyög. Van, aki hihetedenül kimért még akkor is, ha rátéved a szeme valakire a képtelen alagútban. És sok sérült, aki táskával és elfordított tekintettel védi azt a kicsit, ami a térből jutott. S mert a sérülés nem feltédeniil hiány, van, akire úszóhártyát, van, akire gyöngéd, fiatal állat patáit írja a képzelet. De most, délelőtt, nincsenek sokan, félreértés előidézése nélkül nézhetem a szemközti ülést, miután letöröltem a kávéfoltokat. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Felszámolt temetők V. / Prága, Liben Temetőtelenítés. Ez a szó jut eszembe a vonaton, amellyel Prágában utazom, és amelyen épp Libenben jelentik be, hogy háromnegyed órát veszteglőnk - naná, hogy leszállók. De a szó születésekor még a Vysocina alagútjai váltják egymást, miközben én a régi jegyzetfüzetemet olvasgatom, amely Párizsból jött velem Prágába. A bejegyzésnél, amelyen megakad a szemem, nincs dátum, valamikor 17 október végén járunk, ekkor mutatta meg nekem Adam az egykori libeni zsidótemető helyét, és ekkor ismerkedtem meg Sophieval. „650 sírkő betemetve (kőtörmelékkel) / 20 sírkő maradt meg (a legrégibb a 16. sz. végéről)” - ér véget a bejegyzés. Aztán egy cím nagybetűkkel: Hrabal: VitaNuova. „Már nem kerülöm a halál veszélyét, nem is tudatosítom e veszélyt, mert már nem félek tőle. Nem kívánok jobban semmit, mint a világosság szabadságtalanságában lakozni. Nem a régi világ hagy el, épp ellenkezőleg, szembejön velem. A felszámolt temető a világosság győzelme. Jelenem határozottan elvész a regressus ad originem javára” - írja Hrabal a Kdo jsem? című kései önéletrajzi esszéjében. A nehezen fordítható eredetiben a „nesvoboda” és a „devastovany híbitov” szerepel, erről jut eszembe a temetőtelenítés, amely természetesen egyáltalán nem illik ide. Ám a szavak, ha megfogamzanak, önálló életre kelnek. Ez a szó hívja elő annak a szemétgyűjtésnek az emlékét, amely az Adam vezette őszi séta végén esett meg végül is nélkülem, hisz az esőre fogva oldalogtam el a Palmovka villamosmegállója felé. És a szó mágikus ereje folytán a jövőt is determinálja, amit persze a Vysocina alagútjaiban még nem is sejtek. E szó vezet vissza holnap után Pével a zizkovi felszámolt temetőbe, a következő napon pedig Holesovicéből Libenbe átrobogva éppen a Palmovka előtt mondom majd neki: ott, ott - volt. S mutatok a bokrokra, az elhanyagolt bodzákra és torzonborz akácokra, tövükben némi újabb szeméttel a villamos ablakából. Hrabal ugyan ebben az esszében egyáltalán nem említi a libeni zsidótemetőt, mégis világos, hogy ez a konkrét felszámolt temető bújhat meg a sorok között, az, amelynek megkülönböztetett szerep jut Hrabal műveinek libeni vonatkozásai között. Hiszen éppen Liben volt az, amely a pusztulás és végesség lelketlenségét mutatta meg Hrabalnak Vladimír Boudník ujjával - hiszen, mint másik önéletrajzi esszéjében, a Moje Libenben írja, barátja volt az, aki megtanította nem sajnálni mindazt, ami elpusztul, s akitől a pusztítás iránti, mondhatni pozitív közönyt tanulta. És persze, ott van végül az egykori boldogság helyszínének, az Örökkévalóság Gátján álló 24-es számú lakásnak a lebontása is a teljes utcasorral együtt, amely feltehetőleg az esszét ihlette. Liben máig az örökös építés és lebontás helyszíne, gondolom, miközben a Libensky most végében a felszámolt temetővel szemben a villamos túlsó ablakán vizsgálom, mennyit haladtak a luxusapartmanok építésével a letűnt századeleji gyárterületen, amelyet csak egy high-tech-kel körbeépített gyárkémény megléte jelez (nem tudták ledönteni), és amely gyárak alapjainak ásásakor történelem előtti települések leleteit találta meg Eduard Storch. Éppen a felszámolása által formált Liben az, ahol egy felszámolt temető igazán otthon érezheti magát. A helyi zsidó temető a kiutasított prágai zsidók által alapított gettó után keletkezett a 16. sz. második felében. Területét apránként kurtították: már a 19. sz. végén elvettek belőle az azóta már felszámolt vasúti vonal számára, amely a szintén felszámolt Tesnov pályaudvarra futott be, és amely gőzösei már csak a Hrabal-írásokban borítják el füsttel a környezetüket, pl. a temetőnkét is a Vita Nuovd-bm. Aztán a libeni híd építésekor a húszas években is kurtítottak rajta. Annak lebontása ellen éppen akkor tiltakozott Adam szervezete, amikor legutóbb, tavaly áprilisban itt jártam. Azóta végül a döntés megvétóztatott, továbbra is csak villamosok robognak át Holesovice felé. Amikor a temetőt barbár módon építési törmelékkel szórták be, összezúzva ezzel a régi sírköveket 1964/65-ben, Hrabal itt lakott a közelben. A gyorsforgalmi út alagútjának megépítése miatt volt erre szükség, amelyet azóta, hogy elterveztek, nem hajlandók megépíteni - persze, nem Adamék szervezetének e nem túl reális terv kivitelezése elleni tiltakozása miatt. Az S. K. Neumann Színház díszleteseként Hrabal Boudníkkal ott volt a libeni zsinagóga berendezésének szétverésénél, hiszen az épület ekkoriban díszletraktárként szolgált, s a rombolásból (devastace) a tóraszekrény, az arón ha-kodes korona faragványát hazavitte a Na Hrázi 24-be. Ezt örökíti meg a Vita Nuova utolsó előtti részében felesége a (fiktív!) Pipsi szemszögéből mesélve (fiktív!) önmagáról. A fikció valós(s)ágát egy fénykép is alátámasztja: a falon a korona, a Keter, a kabbalasztikus világkép legfelsőbb szefirájának jele alatt üldögél a fal tövében a ráncos, kopasz író. A fejezetben különben nemcsak a beszórattatott temetőnek (és az akkor már rég megboldogult Boudníknak) állít emléket, de a holokauszt felfoghatadanságának is szokatlan megfogalmazását adja. S az üldözöttség, a számkivetettség tapasztalatához éppen az elbeszélés módja segíti hozzá: Pipsi német gyökerei és üldözötté válása a zsidótalanító náci rezsimet követően: ,A- libeni temető olyan elhagyatott volt, mint egy időben én magam és mint apám, és mindaz, amit a zsidóknak okoztunk, érdem szerint visszakaptuk, és akár a zsidók, ki lettünk költöztetve, és mint a zsidókat vertek és öntöztek, és minek? Talán mert minden német, így apám és Lizaj és Wulli bátya, mind, akár tudatosan, akár tudatlanul, mindannyiunknak meg kellett fizetnünk, [.. .]és a férjem azt mondta, hogy ezt a zsidó temetőt is felszámolják (bude likvidovany)...” A végső megoldás után következik a temetőtelenítés. Száz Pál j A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
