Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)
2019-07-26 / 172. szám
NAGYÍTÁS Már nem volt kő a szájunkban Duba Gyula: „A Memorandum a kisebbségi jogok bővítését, a nemzetiségi intézmények megerősödését, a politikai gyakorlat igazságérzetének és nagyvonalúságának gyarapítását, hiteles és igaz értékrendet szorgalmazott" MIKLÓSI PÉTER 1989-ben a tüntetők tízezreit mozgósítóján Palachemlékhét után (J. P. '69 januárjában önégetéssel tiltakozott az 1968-as szovjet katonai megszállás ellen), Csehszlovákiában már eresztékeiben repedezett a kommunista rendszer. Bár a karhatalmi erők még szilárd nyeregben érezték magukat, nyáron az NDK-állampolgárok tízezrei menekültek hazánkon át Nyugatra; júniusban megdőlt a kommunizmus Lengyelországban és a Szolidaritás mozgalom győzedelmeskedett; Magyarország határain már tavasszal lebontották a vasfüggönyt, és megtartották az emlékezetes Páneurópai Pikniket; júniusban a cseh Literámí listyben megjelent a kétezer csehszlovákiai művész és értelmiségi által jegyzett Néhány mondat című ellenzéki felhívás (a hazai magyar sajtóban egyedül az Új Ifjúság közölte!); július 17-én pedig Milos Jakes, a CSKP KB főtitkára egy Pilsen környéki beszédében tette magát nevetségessé országvilág előtt. A szlovákiai magyar értelmiség egy szűk csoportja viszont már február elején előrukkolt az úgynevezett harminchármak Memorandumával. „Most, harminc évvel később egy külön hangulatot ad e téma felemlegetése” - állapítja meg eltűnődve a 90. életévében járó Duba Gyula. Hogy láttátok a világot ti, akik nyolcvankilenc legelején a szóban forgó dokumentumot aláírtátok, és amellyel egyenesen a prágai, illetve pozsonyi központi pártvezetés legfelső szintű vezetőihez fordultatok? Akkoriban már javában benne jártunk az emlékezetes Gorbacsovérában, amit a szocialista rendszer elbizonytalanodása, fellazulása és demokratizálásának igénye jellemzett. Vajúdott a megújulás szándéka, de senki nem tudta, mindez hogyan történjen! Kaotikus idők voltak, alkalmasak arra, hogy közösségi igények is megfogalmazódjanak. Mintha újjászülettek volna a hatvannyolcas „emberarcú szocializmus” dubceki eszményei. A CSKP tagjaként hogyan egyeztetted össze magadban a kisebbségi jogok bővítését követelő Memorandumot jegyző értelmiségi „lázadó“ szerepét? A dokumentum szövege törvényesen járó jogokat követelt. Hiteles és igaz értékrendet kért számon. Kötelességemnek éreztem kiállni mellette és érte, akár a pártfegyelem ellenében is. Annál is inkább, mert a politikai vezetés bizonytalankodó lett, és a fegyelem helyébe az igazságérzet, a kötelességtudat, a vállalás kényszere lépett. Ha visszapillantva most újragondolod az 1989 novemberét megelőző hónapok mozgalmas eseményeit, miként érzed: politikai és szellemi értelemben mit képviselt azokban az időkben a szlovákiai magyar értelmiség egy szőkébb köre? Min'ek tekinted magad abban a közösségi erjedésben, amely az akkori Új Mindenes Gyűjtemény körül, az írószövetség magyar szekciójában, a Csemadok vezetésében, ősszel pedig a szókimondó Fábry Napokon 1968 óta lényegében először tapasztalható volt? A kisebbségi léthelyzet javítását, a nemzetiségi intézmények kialakítását, a politikai gyakorlat igazságérzetének és nagyvonalúságának megnyilvánulását szorgalmaztuk, illetve annyi emberi és közösségi jogot, amennyi alanyi jogon természetszerűen jár. Mint a Madách Kiadó akkori irodalmi vezetője/főszerkesztője és az írószövetség vezetőségi tagja, mindezekben magától értetődően kellett részt vennem. A múlt század harmincas éveiben született nemzedékemnek eleve az lett a sorsa, hogy a felelősségvállalás jegyében kikövetelje és megteremtse mintegy önmaga létének feltételeit, s ezzel megalapozza a jövőjét, tehát az anyanyelvi élet és kultúra intézményeit, a szlovákiai magyar írásbeliség esélyeit. Az itteni magyar értelmiség 1989 tavaszán megélénkült aktivitásában szerepe lehetett a Magyar Televízió Panoráma című, áprilisi műsoraiban a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről két részben sugárzott adásnak, illetve a szintén két részben közölt és a két ország között diplomáciai szinten is nagy politikai vihart kavaró Dubcek-interjűnak? Bizonyára igen, és komoly erővel. Hiszen a csehszlovák nemzetiségi politikát tükröző összeállítás közvetlenül, közvetve pedig a Dubcekinterjú is rólunk és hozzánk szólt. Ezek az itteni kommunista párt köreiben sokak által sértőnek és eretneknek tartott műsorok a mi kisebbségi sorsunk hivatalos szintre emelt témakörei voltak. így tágul, így lép a történelem, így alakult a Kárpát-medencei magyar tudat és nemzeti érzés - amit ma természetesnek veszünk. Az internacionalizmus gesztusán felülemelkedve, a nemzeti-közösségi felé tágította érzésvilágunkat, a magyar szellemi tudatot. Napjainkban már „csak” história, de Gorbacsov hatalomra jutásával az 1980-as évek második felében sokat változott a világ, a nagypolitika, s ezzel együtt értelmiségünk közege és környezete is. Bő három évtized elmúltával hogyan vélekedsz erről az akkor új helyzetről? Joggal kezdtem azzal, hogy a politikai viszonyok fellazultak, és minden elbizonytalanodott. Négy évtizedes „emberidő” valóságérzékelése és közösségi viszonyrendszere rendült meg, és a jövőkép is még homályosnak tűnt. Mindenki átalakulást, demokratikus változást várt, a megmerevedett rendszer reformját remélte. Érzésem szerint, azt azonban senki, még a nyugati hatalmak és a politikusaik sem gondolták, hogy a változás mindenre kiterjedő lesz, a szocialista rendszer összeomlik! Hogy mintegy magától, az alkalmatlansága miatt máról holnapra levitézlett! Akkoriban az egy új, a diktatúrák természetéről szóló kelet-európai élettapasztalat volt, a nyugati népek nem ismerik. A mának üzenő tanulsága pedig, hogy az olyan demokrácia, amelyben mindent szabad, éppen úgy „élhetetlen”, ahogy az olyan autokrata diktatúra is, amelyben szinte semmit nem szabad. Ti hogyan tekintettetek önmagatokra? Forradalmárok még nem voltatok, de már szlovákiai magyar értelmiségi ellenzék? Úgy érzem, az én nemzedékem alkotásvágya tiszta lapra épült. Arra a kiindulópontra, amikor az ötvenes évek legelején, Pozsonyban, véletlenszerűen összeverődtünk pár tucatnyian. Tudatosult bennünk, talán ösztönös kényszerként is, hogy itt kell megalapozni egy magyar anyanyelvi és történelmi tudatú kultúrát, amely kisebbségi közösségünk érdekeit szolgálja s képviseli. Ez lett ennek a generációnak a krédója, munkássága célja és élete értelme. Tudatában voltatok annak, hogy ez tulajdonképpen csak egy kis csoport? Úgy vélem, minden kor értelmiségije érzi, hogy egy szűkebb csoport tagjaként sejti tennivalóinak értelmét. Hogyan gondolkodtál 1989 tavaszán-nyarán a tőled húszhuszonöt évvel fiatalabbakról? Tudtam, hogy mások, de elismertem ehhez való jogukat. Többen az Irodalmi Szemlében, a Madách Kiadóban a szerkesztőim voltak, és az úgynevezett husáki konszolidáció hetvenes éveiben is igyekeztem segíteni a tehetségük kibontakoztatását. Röviddel később, már a gorbacsovi időkben sem szóltam a dolgaikba. A fiatalságnak teret kell adni, hogy önmaga lehessen, illetve a pártjukat fogni, amíg lehet. Úgy véíem, is megtettem értük mindent, amit tehettem. Az a hatalom negyven éven át erőből politizált, az elfogadhatóságára mit sem adott. Ebben a légkörben milyen volt az értelmiség szerepe a (cseh)szlokáviai magyar közgondolkodás formálásában, a rendszer merev kisebbségi politikájának felbontásában? A kisebbségi politika alapja az internacionalizmus eszméje-dogmája volt. És mint minden ilyen eszme, ez is lehetővé tette a sematikus felfogást, a formalizmust és a bürokratizmust. így elvben és látszólag ugyan minden rendben volt, az érzések, az emberi jogok és a szülőföld, a haza értékei viszont elhanyagolódhattak. A kisebbségi sorsból kiinduló értelmiségi gondolkodás ellenben a nemzeti érzés és hovatartozás kérdéseit feszegette. A haza értelmezésében a szülőföld jelentőségét hangsúlyozta, az anyanyelvi gondolkodás és oktatás lehetőségeit helyezte előtérbe, a nemzetiségi öntudat, a közösség fontosságát hangoztatta. Elmondható, hogy ’89-ben nekibátorodtak a sokszor semmibe vett „kicsik”, a többséggel szemben a kisebbségek, s köztük a magyarok is? A többségi hatalom pedig „ébresztőt” fújt magának? Minden bizonnyal. Amikor a nyolcvankilenc februári Memorandum aláírói közül a párttagokat Pozsonyban becitálták a pártközpontba, érezni lehetett, hogy ott már nem is számon kérni a akarják rajtunk a dokumentumot, hanem az elbizonytalanodott, ingadozó hatalom tájékozódni szeretne: mi is történik tulajdonképpen. Ehhez fűződő személyes élményem: amikor az általam is aláírt dokumentumról kisebbségi jogelemző tanulmányként szóltam, akkor nyomatékkai a „Memorandumáról beszéltem. A párt kultúrosztályának a vezetője - akivel egyébként a főszerkesztői eligazításokról jól ismertük egymást - kritikusan megjegyezte, hogy az csak puszta szöveg, nem memorandum! Számunkra viszont az, igenis memorandum, válaszoltam. Tovább nem vitatkozott. A szlovákiai magyarság nyolcvankilencben, ha nem is tömegesen, de kiállt a saját ügyeiért, és kockáztatott is. Volt ebben radikalizmus is, vagy „csak” civil kurázsi? Én mélyebb öntudatra ébredésnek gondolom! És ahogy a mondás szól: nem volt kő a szájunkban. A kornak megvolt a maga „reneszánsz” jellege, szükségszerűen éreztük az elkövetkező változást, bár senki nem sejthette, hogy az mikor és milyen lesz. A dolgok mélyén valahol az együvé tartozás és a demokratikus szabadság érzése tudatosodott. És hát a kisebbséget - helyzete folytán - amúgy is a teljesebb jogok igénye, a megmaradás gondolata fűti. Ez a léthelyzetének és sorsának kényszere. Ami akkor megnyilvánult, az a természetes érzés volt, amelyben a szűkebb körű nemzeti eszmény és az egyetemes szabadságvágy egymást kiegészítve volt jelen. Közben már a csehszlovákiai magyarságban élő és a jövőre vonatkozó elvárásokat is megfogalmaztuk. Ugyanakkor fontos tudatosítani, hogy a Memorandum fogalmazói és aláírói nem önmagukra, hanem a kor valóságát és az élet alapjait szolgálva, a közösségünkre gondoltak. Végül, de nem utolsósorban, hogy illeszted 1989 első tíz hónapját a saját önképedbe? Mint egy több évtizedes alkotómunka záró fejezetét. A változásokkal az addigi pozícióimtól természetszerűleg meg kellett válnom, a nyugdíj közelébe kerültem, végre „egészen” író lehettem! Munkám fokozatosabban az alkotásban nyert értelmet. De a közösségi érzés megmaradt bennem, a sejtelmeimről pedig már 1990-ben nyílt levelet írtam Václav Havel köztársasági elnöknek, és azt akkoriban az Új Szó is közölte. Érzéseim és benyomásaim szerint, némely negatív vonást helyesen sejtettem meg a jövőről. De ez már egy másik történet... (Somogyi Tibor felvétele)
