Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)
2019-07-22 / 168. szám
www.ujszo.com I 2019. július 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR A függetlenség Az embereknek elegük van az arrogáns politizálásból A89-es forradalom után az egyik legfontosabb érték és mérték a függetlenség volt. A diktatórikus hatalom alól való felszabadulás után mindenki a függetlenségét hangoztatta. Akkor - érthetően - nagyon fontos volt, hogy az ember elhatárolódott a kommunizmustól, és minden egyén saját független véleményét mondhatta el, írhatta le, hangoztathatta különféle fórumokon. Az újságok címlapján is kiemelt helyen szerepelt a függetlenség. Később az emberek és a médiumok is fokozatosan kialakitották a világ dolgaihoz való „hozzáállásukat”, „profiljukat”, így a politikai pluralitás kialakulásával együtt lettek jobb- és baloldaliak, szélsőségesek és centralisták, konzervatívok és liberálisok, és még sorolhatnánk. Ha politikától független gondolkodónak is vallja magát az ember, van olyan világlátás, politizálás, irányítás, amivel egyetért vagy szimpatizál. De nem lekötelezettje, nem függ tőle, és bátran elmondja azt is, ha az éppen általa elismert politikai párt vagy irányzat aktuális tetteivel nem ért egyet. A hiba ott van, hogy ma a független véleményt megpróbálják azonnal sárba tiporni és megsemmisíteni. A magyar kormány durva, megosztó politikája miatt olyan indulatok feszülnek egymásnak tájainkon is, hogy bármit is mond az ember, rögtön besorolják az egyik vagy a másik táborba. A jó hír az, hogy a többéves propaganda és a „nemzeti” oldal anyagi támogatása ellenére még mindig elmondhatjuk, hogy nem vagyunk Magyarország vazallusa, és van még progresszív és szabad gondolkodás a szlovákiai magyarság körében. Szlovákiában az utóbbi két évben elkezdődött egy olyan politikai változás, amit jó lenne észrevenni saját köreinkben is. Jó lenne észrevenni, hogy változik a politikai beszédmód, és remélhetőleg a jövő évi választások megerősítik a józan ész és a tiszta beszéd politikáját, amelyet Zuzana Caputová vitt legutóbb sikerre. Az embereknek ugyanis elegük van az arrogáns politizálásból, és új korszakot nyitottak. Ideje lenne a „szlovmagy” közegnek is felébrednie, és kezébe venni a sorsát. Nem arra várni, hogy egy hónap múlva majd talán jobb preferenciákat mérnek, vagy hogy a következő adag támogatásból sikerül egy akkora bulit csapni, hogy tavasszal mindenki ránk szavaz. Ez nem fog bejönni. Rengeteget lehet vitatkozni arról, hogy etnikai vagy regionális párt legyen, vagy hogy közös lista vagy koalíció - a lényegen ez semmit sem változtat, mert amíg nincs egy olyan közös cél, amiért egy céltudatos és szakmailag felkészült csapat dolgozhat, és nincs ehhez stratégia és pontos terv, addig nem jutunk egyről a kettőre. Közös cél pedig nincs, hiába beszél mindenki arról, mennyire fontos neki a magyar képviselet. Ha az lenne, megtalálná a módját a továbblépésnek. Megegyezéssel vagy anélkül, közösen vagy külön-külön. Nem az a fontos ugyanis, hogy mindenáron összeálljon egy olyan csapat, amelyiknek a tagjai később egy pohár vízben úgyis megfojtanák egymást, hanem, hogy valakinek végre legyen egy TERVE. Olyan, amit hitelesen felvállal, egyenesen és átláthatóan kommunikál és megvalósít. A példa itt van a szemünk előtt! És ha nem az új, szabad és független gondolkodás felé haladunk, akkor a lehetőség elúszik. Összeilleszthető-e Európa két fele? SZÓ M BATH Y PÁL __________________L1 A címben feltett kérdésre a jelenből és múltból kiinduló válasz: nem. De létezhet egy reménytelibb jövő is, amelyből egyszer kibontakozhat valamiféle közös európai tudat. Nem értheti meg nyugat és kelet egymást, annyira eltérőek a történelmi tapasztalataik. Mégis: empátiából, türelemből, kíváncsiságból kialakulhat valamilyen közeledés. Ilyenkor persze mindig előtérbe kerül a következő kérdés: ki tegye az első lépéseket a másik felé? A gazdag centrum vagy a szegény periféria? Az erősek vagy a rászorulók? Az Európai Bizottság visegrádi támogatással megválasztott új német elnöke nyitányként tett néhány figyelemre méltó verbális gesztust. „ A közép- és kelet-európai országokban sokaknak az az érzésük, hogy nem fogadják el őket teljesen. Ha ilyen kiélezett vitákatfolytatunk, mint jelenleg, akkor az azzal fenyeget, hogy egész népek és országok gondolják majd azt, hogy mindannyiukat kifogásoljuk, amikor konkrét hiányosságokat teszünk szóvá. ” (Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság új elnöke a Süddeutsche Zeitungnak) A német politikusnő a lényegre tapintott: a földrész két történelmi felét gyanakvások választják el egymástól. A kelet-közép-európaiak számos vezetője és polgára láthatóan elkeseredett a rendszerváltás óta eltelt három évtizedtől. Az integrációbarát nyugati politikai elitet türelmetlennek érzi, amely kioktatja a keletieket jómodorból és demokráciából, miközben az őket 1945 után talpra állító Marshall-segély helyett harminc éve „csak” verbális demokráciaexportot, valamint profitorientált gazdasági piacszerzést mutattak fel a kommunizmus alól felszabadult régióban. Természetesen létezik a közép-európai országokban egy nyugatbarát értelmiség is, ám az tartósan és véglegesen nem tudta meggyőzni a régió polgárait, hogy minden világok legjobbika jött el. Innen nézve von der Leyen szavai igencsak tapintatosak velünk. „Amikor elindultunk, nem láttuk át az előttünk álló probléma mélységét. ” (Mihail Gorbacsov volt SZKP-fotitkár, 1990) Kétféle történelmi tudat néz egymással szemben az egykori vasfüggöny nyomvonalán: a nyugati oldalon a fasizmus borzalma a fő tapasztalat, a keleti oldalon viszont a kommunizmus rémsége ugyanolyan erős nyom és sérülés, ráadásul időben közelebb is van a fejekben, életekben, sorsokban. De mehetünk messzebb is a történelemben: az egyik oldalon ott van a gyarmatbirodalmakra és/vagy a kereskedelemre épülő sok évszázados gazdasági fejlődés, folyamatosság, a vagyon szerepe, az abból kinőtt polgárság öntudata. Hogyan lenne képes saját közegében két ugyanolyan státuszú és tudású értelmiségi vagy vállalkozó ugyanolyan öntudatos lenni, miközben az egyik mögött ott állnak a családi-üzleti tartalékok, keleti párja mögött meg a kiszolgáltatottság, hogy mi lesz vele két hónap bérkiesés esetén? Polgárság nem épül évtizedek alatt bérből és fizetésből. „ Az utópia, akármilyen is legyen, előbb-utóbb a pöcsére lép az embernek" (Andrzej Stasiuk lengyel író) Ezt a fajta keserűséget is meg kell érteni, ráadásul néha, nehéz időkben még jól is jöhet a történelmi gyanakvás attitűdje, amely zsigerileg óvatos a társadalomszerkesztő ideákkal szemben, amely úgy akar békét, hogy közben mindig készül a háborúra, hiszen mindenféle harcokban nőtt föl. Míg a nyugat magabiztos, a kelet inkább frusztrált. Társadalmi problémáik (migráció) sem azonosak, így másként állnak a fényes és jószándékú jövőképekhez. „ Minden tagállam rendszeres monitorozását javaslom, elkerülendő, hogy az a benyomás alakuljon ki, hogy Európa egyik része folyton bírálja Európa másik részét. ” (Ursula von der Leyen) Ursula von der Leyen új fejezetet nyitna, amelyben a nagyok és erősek csendesebbek és megértőbbek próbálnak lenni. Élső nyilatkozatai normális közeljövőt sejtetnek Európa új vezetőjétől, de legalábbis másféle érzékenységet, mint a rendszeres „isiászfogyasztó” mókamester, a luxemburgi Juncker sokszor arrogánsnak tűnő stílusa. Természetesen ez csak egy lehetséges kezdet, hiszen ahogy a mondás szól: a tangót ketten táncolják. A filozófus, aki átúszott a halhatatlanságba Heller Ágnes távozott az élők sorából. 90 éves volt. Mondhatnánk, szép kor. És az ő esetében gazdag élet is. Hiszen ha van/volt magyar gondolkodó, akit számon tart a nemzetközi filozófiai közélet, akkor volt mesterén, Lukács Györgyön kívül ő az egyetlen. Ki mondhatja/mondhatta el magáról, hogy élete utolsó harmadában nemcsak jelentős filozófiai kongresszusok meghívott előadója a világ minden táján, hanem a munkássága ezeknek a találkozóknak a témája is? Ki az, akinek a személye és véleménye ebben az érett korban is irritálj a/irritálta ahatalmaskodók határtalan egoját? És ki az, akire mindenki, aki legalább egyszer elbeszélgetett vele, és aki elolvasta valamelyik művét, nem nézne fel? És ki az, aki nem csodálta volna végtelen energiáját, testi és szellemi mozgékonyságát? Mindannyian, akik ismertük, hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy Ági halhatatlan. Ez a hitünk pénteken megroppant. Mégis, bár ez szinte helytelennek tűnik, valamifajta áhítat fogott el. Hiszen a távozása nem volt mindennapi. O elutasította Kháron ladikját, és átúszott a túlpartra. Sajnos, ez a túlpart már nem evilági, hanem transzcendens. De van más fogódzója egy filozófusnak, mint a transzcendencia? Hellerhez fűződik az a „filozófúsper” is, amelyet a független kritikai gondolkodást elfogadni képtelen NER-rendszer indított el néhány évvel ezelőtt, és amelyik jelenleg az MTA kutatóhálózatának - azon belül is ki nem mondott célként a Filozófiai Intézet - szétveréséhez vezet/vezetett. A hatalom Heller Ágnessel szembeni averziójához alighanem hozzájárult az a személyi attitűd is, amely Ági gyermekkorában, az édesapja által esténként felolvasott Arany János-ballada tanulságaként rögzült: Sosem mondjuk, hogy éljen Edward. Az ausztráliai majd pedig USA-beli egyetemi korszak alatt aztán Heller Agnes végleg szakított azzal a meggyőződésével, hogy lehetséges valamiféle „Nagy Elbeszélésre” felfűzni az etikai elméletet, és egy másfajta antropológiai, etikai felfogáshoz közelített, amelynek a hátterében ott található a hermeneutikai diskurzus, valamint a szókratészi erkölcsfelfogás, miszerint tisztességes embernek lenni annyit jelent, hogy inkább választjuk a rossz elszenvedését, mint megtételét. Engedtessék meg nekem a személyes hangnem. Heller Ágnes műveit, ezek közül és foként a Mindennapi élet-et közvetlenül az egyetem elvégzése után olvastam, és rendkívüli módon hatott a gondolkodásomra. Vele személyesen csak 1992-ben találkoztam, de azóta baráti kapcsolat fűzött hozzá. Kétszer is meghívtam Pozsonyba. Először Fehér Ferenccel együtt tartottak előadást a SZTA Filozófiai Intézetében, másodszor pedig a Comenius Egyetemre jött el. Mindkét alkalommal hosszan beszélgettünk, és ezek nagyon mély benyomást tettek rám. Ági lenyűgöző személyiség volt, óriási tudással és kristálytiszta logikával. Aki vele találkozott, az a Filozófussal találkozott, mint amilyen Szókratész is volt. Heller Ágnes a saját élettörténetét végiggondolva a szabadság és a választás mellett nagy szerepet tulajdonított a véletlennek is, amiből a személyes döntések nyomán kialakul az ember sorsa. A halála is ilyen véletlen, de éppen ezért sorsszerű. Kedves Ági, nyugodj békében! Mészáros András BOLEMANT LILLA
