Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)

2019-07-02 / 152. szám

www.ujszo.com | 2019. július 2. KULTÚRA 113 A Monszun elsöprő lelki ereje Karlovy Vary fesztiválján bemutatták a kambodzsai születésű Hong Khaou felkavaró versenyfilmjét SZABÓ G. LÁSZLÓ Kambodzsai rendező angol színekben versenyző filmje a Monszun. Karlovy Vary fesztiválján 2014-ben már meghívott vendág volt Hong Khaou. Akkor a Remegéssel keltett feltűnést. Most második játékfilmjével került be a hivatalos programba. Friss opusának főhőse hatévesen került Vietnámból Londonba. Har­minc évvel később, amikor a szülei már nem élnek, úgy dönt, meghatá­rozatlan időre visszamegy Saigonba, felkutatni a gyökereit, tisztán látni, hova tartozik. Itt az ideje, hogy végre egyenesbe kerüljön önmagával és testi vágyaival. Kit turistaként érke­zik egykori hazájába, táskájában édesanyja hamvaival. Gyermekkori barátjától tudja meg: szülei Ameri­kát, Ausztráliát vagy Franciaországot is választhatták volna, legtöbb sors­társuk arra menekült, nekik viszont a hűvös-ködös Anglia kellett. Kit min­den információért hálás, még Hanoi­ba is ellátogat, hogy lélekben köze­lebb kerüljön családja minden tagjá­hoz. Lewis, a hozzá hasonló korú amerikai férfi New Yersey-t hagyta ott saigoni vállalkozásáért. Üzeme van, amely kiválóan prosperál. Kit és Lewis gyorsan túllépik a barátság ha­tárát. Azzal egyikük sem számol, hogy az egyszeri kaland komoly kap­csolattá növi ki magát. Lewis később tálja fel titkát, hogy apja az amerikai hadsereg katonájaként több vietnámi életét oltotta ki a hatvanas évek vé­gén, s amikor tettei súlya alatt már az elmezavar határán járt, fejbe lőtte magát. Tengerparti szél hozza a hatalmas esőt Saigonra, tépi a fákat, elárasztja a víz az utcákat. Lelkileg valami ha­sonlót él meg Kit is. Szembesül élete első hat évével, szülei itt hagyott em­lékeivel, és a vágyait sem titkolja to­vább. Nem vietnámi képeskönyv a film, és nem is egy romantikus ka­landoktól színes utazás története. Hong Khaou egészen mélyről hozza fel a gyöngyszemet. Főhősével úgy járjuk be Saigon és Hanoi utcáit, hogy közben a lehető legámyaltabb képet kapjuk az ottaniak életéről, de egy percre sem szakadunk el Kit legbelső világától. Köszönhető ez a Kőgazdag ázsiaiak és az Egy kis szívesség című filmekből ismert, malajziai születésű Henry Goldingnak is, aki nyolcéves kora óta él Angliában, és remek szí­nészi kvalitásaival már James Bond szerepére aspirál. Lewis bőrében Parker Sawyers nyújt kiemelkedő alakítást. Váratlan vallomásával, amikor a vietnámi háborút megjárt apja tragédiáját eleveníti fel, ő is megrázó perceket szerez a nézőnek. Nem véletlenül nyúlt ehhez a té­mához Hong Khaou. Szüleivel annak idején a vörös khmerek elől menekült Kambodzsából a szomszédos Viet­námba. Onnan pedig tovább, Angli­ába, amikor Vietnámban a kommu­nisták kerültek hatalomra. A Mon­szunra készülve visszalátogatott Vi­etnámba, ahol gyermekkora óta nem járt. „Kit meg akarja érteni, melyik néphez, melyik kultúrához tartozik, a múltját próbálja feltérképezni, amitől a szülei megfosztották - nyilatkozta a rendező. - Később rájön, a szülei tu­lajdonképpen megmentették az éle­tét. Általános nézet, hogy felül kell vizsgálni a múltat, ha a rég elszenve­dett sérelmeinktől akarunk megsza­badulni, mert csak így tudunk előre lépni. Csakhogy a visszalépés nem old meg semmit, legfeljebb lélekben változtat az emberen. Ma, amikor Európa a menekültválság terheivel küzd, egy ilyen filmmel, én legalább­is úgy érzem, felléphetünk a sztereo­típiák ellen. Szeretném, ha a néző el­gondolkozna azon, miért indulnak el a világ különböző pontjairól ezrek és ezrek, maguk mögött hagyva ott ka­pott életüket.” Tízperces állótaps fogadta Marko Skop rendezését, az És lön világos­­ság!-ot. A szlovák-cseh koproduk­cióban készült film elsősorban bá­torságával, erős társadalombírálatá­val lepte meg a közönséget. A fő­szerepet megformáló Milan Ond­­ríknak, aki németországi vendég­­munkásként indítja a történetet, majd a karácsonyi ünnepek és bajba ke­veredett kamasz fia rendőrségi ügye miatt itthon marad, két magyar szí­nésznő is gratulált nagy ívű alakítá­sához. Kerekes Vica volt az egyik, Borbély Alexandra a másik. Martin Skop a legjobb rendezés, Milan Ondrík a legjobb férfialakítás díjára esélyes. Két fotókiállítás is várja az idei fesztivál látogatóit. Zuzana Miná­­cová még ma, nyolcvanhét évesen is lekörözhetetlen. Színes sztárportréi a fesztiválpalota földszintjén mesél­nek az elmúlt évek külföldi vendé­geiről. Lollobrigidáról és Gregory Peckről, John Travoltáról és Anto­nio Banderasról, Klaus Maria Bran­­dauerről és Whoopi Goldbergről, s még vagy két tucat hírességről. A másik kiállítás a hatvanéves korá­ban, ez év januárjában leukémiában elhunyt Milos Fikejz emléke előtt tiszteleg. Az auschwitzi poklot megjárt Zuzana Minácová még ma is fotóz lapunknak, Milos Fikejz éve­ken át dolgozott nekünk. A kiállítá­son szereplő hatvanhat fekete-fehér fotója nem kis megszállottságról ta­núskodik. Intim portrék című kiál­lításának képei egyértelműen arra utalnak: szerzőjük sohasem a vörös szőnyegen, hanem különböző élet­helyzetekben, a legváratlanabb pil­lanatokban örökítette meg alanyait. Tim Rothot a melankólia fátyla alatt. Gregory Pecket közvetlenül a vakbélműtétje előtt, a kalapját len­getve. Ivan Passert figyelő szemek­kel. Isabelle Huppert-t sötét szem­üveggel betakarózva. Steve Busce­­mit a fényképezés intim pillanatai­ban. Leonardo DiCapriót csibészes mosollyal. Milos Formant szivarral a szájában. Keira Knightleyt gya­nakvó tekintettel. Fikejz első feszti­válfotója 1986-ban készült, Giuliet­­ta Masina kedvességét megörökítve. Az álmélkodó Jean Renótól a ma­gába roskadt Jacqueline Bisset-ig a fesztiválvendégek nagyjai időztek az objektívje előtt. Frantisek Vlácil, Jití Menzel, Miroslav Ondfícek beszé­des arcképei mellett a botjára tá­maszkodó Franco Zeffirelli és a ci­garettafüstöt eregető Stellán Skars­­gard portréja is egyértelműen azt jelzi: Milos Fikejz bensőséges kap­csolatba került az általa megválasz­tott alanyaival, s ezek a képek magas színvonalon dokumentálják Karlo­vy Vary harmincéves múltját. A szerző a Vasárnap munkatársa Műfajok közötti falak döntögetése a forró vásárcsarnokban JUHÁSZ KATALIN Pazarul kezdődött az idei Viva Musical fesztivál, melyet 15 éve egy Franciaországból hazatért fiatal komolyzenész alapított a célbél, hogy közelebb hozza a minőségi muzsikát a tömegekhez. Pozsony. A szervezőcsapat főleg olyan produkciókat hív meg, ame­lyek több műfajt képviselnek. Rocksztár-népszerűségű komoly­zenei szólisták, crossover előadók, egyszerre nívós és közérthető zenét prezentálok láthatóak évről évre Po­zsonyban, a közönség pedig fejlődik - ezt a jegyeladások mutatják. Idejét se tudom, mikor szerveztek utoljára koncertet a Régi Vásárcsar­nokban, de a lényeg, hogy a Viva Musical zöldet kapott, és ismét itt rendezhették a Jánoska Ensemble koncertjét. Ami azért is fontos, mert hazánk jelenleg egyetlen világ­hírűnek mondható zenei formáció­jának háromnegyede a csarnok szomszédságában, a Kalapos utcá­ban cseperedett fel. Az elmúlt öt év­ben játszottak húszezer ember előtt a Rio de Janeiró-i Copacabana stran­don, a legendás New York-i Carne­gie Hallban, fontos nemzetközi fesztiválokon, mégis ritka ünnep számukra Pozsonyban fellépni. Ezek a szimpatikus fiatalemberek pár év alatt jutottak a csúcsra, vagy annak közvetlen közelébe - szerin­tünk nemzetközi karrierjük csak most kezdődik, az idei Revolution című, Beatles-dalokat is újragondo­ló albummal. Kis hazánkban eddig rajtuk kívül senki másnak nem je­lent meg lemeze a tekintélyes Deut-Hazánk jelenleg egyetlen világhírű zenei formációjá­nak háromnegyede a vá­sárcsarnok szomszédsá­gában, a Kalapos utcában cseperedett fel. sehe Grammophonnál, az övék rá­adásul aranylemez is lett Németor­szágban. A három Jánoska fivér, Frantisek, Roman és Ondrej Bécsben tanult zongorázni, hegedülni, olyan taná­roktól, akikhez az egész világról fo­lyamatosan jelentkeznek diákok, és maguk döntik el, kikkel óhajtanak foglalkozni. Mindhárman egy ze­nészcsalád hatodik nemzedékét képviselik, a génjeikben van a mu­zsika, totyogós koruk óta ezzel fog­lalkoznak. Es a sok gyakorlás, ver­senyzés, a szmokingos fellépések közepette egyszer csak rátaláltak a saját hangjukra. Kimondták azt, amit csak kevesen mernek: hogy a könnyűzene legnívósabb produkciói egyenértékűek a komolyzenei mü­vekkel, hogy Michael Jackson sze­repelhet egy lapon Paganinivel, hogy a minőségi dzsessz csak egy lépés­nyire van a szórakoztató zenétől, vagy hogy a tökéletes technikai tu­dás mellett a kreativitás és az imp­rovizációs készség is fontos. (A kvartett negyedik tagjának, Darvas Gyulának édesapja és a nagyapja is nagybőgős volt, úgyhogy neki sem bizonyult túl nehéznek a pályavá­lasztás.) Az év egyik legjobb koncertjét láthattuk június 27-én. Jánoskáék talán még a vasárnap fellépő Stinget is lepipálták a forró csarnokban. (A légkondit jövőre ígéri a fenntartó, a szervezők egy-egy legyezőt tettek minden székre, hogy a nézők ne ájuljanak el). Folyamatos „szárny­­suhogás” közepette hallhattuk tehát, i ahogy Monti Csárdását lazán átúsz­tatták a Beatles Hey Jude-jába, ahogy Bachot és Mozartot dzsessze­­sítették, ahogy a Let It Be-ből ka­marazenét csináltak. A műfajok úgy olvadtak egymásba, mint mi a szé­künkre. És közben büszkék voltunk rájuk, akik saját tehetségüknek, szorgalmuknak köszönhetik mind­azt, amit elértek egy kíméletlen pia­con, bármiféle hátszél nélkül. isit (henry taoidingj, a Monszun tohose turistaként érkezik egykori hazájába, hogy felkutassa a gyökereit (Fotó kviff) A Jánoska Ensemble frenetikus koncertet adott (Fotó: Zdenko Hanout)

Next

/
Oldalképek
Tartalom