Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)
2019-07-13 / 161. szám
www.ujszo.com SZALON 2019. JULIUS 13. IZl „Hunyd le a szemed, és képzelj el egy almát.” A grafikuslány hangja kellemes, megnyugtató. Nem siet kimondani a szavakat, amerikai akcentusa érthető, artikulált, mégsem fogom fel igazán, mit akar tőlem, amikor a mentális kép részletességére kérdez rá. Van-e színe, szára, csillan-e rajta a fény, tud-e fordulni egy teljes kört? Skálázni lehet ezt is, akárcsak az éttermeket vagy a lányok fenekét. Egytől tízig, a semmitől a tárgyi élethűségig. Az én eredményem egy és kettő között van, és ennek most semmi köze az alapvető kishitűséghez. A nagy sötétségben halvány körvonal, ami még nem is egészen fehér, nem éles a kontraszt, hanem csak máshogy fekete, mint a háttér. Nekifutok még egyszer, újraindítom a videót, végighallgatom a bemutatkozást. Most nem ér készületlenül a feladat, már nyitott szemmel is a stratégián dolgozom, hiszen biztos van egy módja, egy tévedheteden rendszere az elrendezésnek, amivel ez is teljesíthető. Az eredmény ugyanaz a képtelen kép. Kezdek dühös lenni, s ezt tetézi a tény, hogy meglátom a gondolkodásra adott idő alatt a képernyő közepére szerkesztett piktogramot. Szép, kövér piros alma, zöld szárral és levéllel, ahogy azt az óvodában szerettem volna megrajzolni. A két összekapcsolódó fél sosem volt tükörképszerű, a jobb oldal mindig valamivel formádanabbra sikerült. Akárcsak a szíveké és a szemeké. A szemöldök szimmetriája sem leképezhetőbb. A lány beemeli saját tapasztalatait az elbeszélésbe, ez teszi ki a videó nagyobb részét. Hogy neki milyen nehézségeket okozott a szakmájában a fántáziádanság. Mennyivel nehezebb döntést hozni, visszavonhatadan vonalat húzni a fehér papírra, kockáztatni, hogy eltüntethető, de egyben nyomon követhető hiba történik. Talán még az elhatározás, az akarat, az alkotói szándék is kihámozhatadanná válik, ha a fejében nem jelenik meg a kép egésze, így az egyes fázisok különbségei is összemosódnak. A mód lesz egynemű, az, ahogy a végére lehet jutni, egészen odáig, hogy mérőeszközök és hálók beiktatása nélkül is az arány uralkodjék A középút általában válik járhatatlanná. Nem csupán az aránytalanság fenyeget, egyenesebb út vezet az illúzióig is. Az aphantasia tévutakra vezet. Egyszer azt hittem, hogy egész mesét képzelek magam elé, s bár a történet vonala zavaros volt, szerepelt benne az összes mesehős, akit csak ismertem. A kerekerdő egyszerű terep, emlékezetből az utolsó virágig felépíthető, a kunyhók, viskók mézeskalács és gombaházak nem kevésbé. A problémát főként az egyéni megkülönböztetést szolgáló jegyek jelentik. Hófehérkét és a boszorkányt bármelyik gyerek megjegyzi, Pongót és Perditát szintén, de hét különböző törpe arca, testalkata és ruházata feladja a leckét, míg a kiskutyákat már számuk miatt is leheteden újraalkotni. A képzelet persze megoldhatja úgy, hogy pöttyös ebekkel tölt ki egy darab teret, de fantázia vagy a megfelelő és részletes emlékkép hiányában meddő próbálkozás. Tényleg hittem, hogy elképzeltem mindezt, de a szüleimmel folytatott későbbi beszélgetéseink során derült ki, hogy az egymást váltó képek sora akár az oxigénhiány tünete is lehetett. Néha hason, gombóccá gyűrt vánkosba temetett arccal aludtam el, éjjelente pedig kétségbeesetten fordítottak át. Vagy álmodtam. Ez is elfogadható magyarázat. Máskor előnyös az aphantasia. Segít túl magas elvárások nélkül közelíteni a jövőhöz. A számomra elképzelheteden néha nem is történik meg. Nem tudtam elképzelni, hogy az autóvezetés-oktatáson ne kapjon hangsúlyt, hogy nő vagyok. Bár az oktató még így is meglepett, hiszen mintha a foglalkozásomban nagyobb akadályt látott volna az utakon való sikeres boldoguláshoz, mint amekkorát a nemem valaha is jelenthet. De készülhetünk a legrosszabbra is: feladhatjuk a reményt, hogy a destruktív mentalitás érintedenül hagy egy olyan hálózatot, ami tőle fuggedenül működik. Olyan lenne ez, mintha a rák etikai okok miatt nem érintene létfontosságú szervet. Az aphantasia használja a nyelvet. Vannak személyek, messze lévők, elfelejtettek és alkotottak, akiknek a történetét tovább lehet mondani, mert ahhoz nem a képek kellenek, hanem a beszéd, nem az egész érzékelése, elég a részlegesre korlátozódó. Mindig lehet kérdezni, az is ér, ha megválaszoladan marad, a hiba és a félreértés is megengedhető. Aránytalanságokkal együtt is működik Máskor viszont a sok kicsi, hírt magáról alig hallható lépés végeredménye a lényeg, hogy ne hunyjunk szemet, ne vesszünk el a részletek sokszínűségében. Ne az érdekeljen, hogy hány fodor kerüljön Csipkerózsika ruhájára, hanem hogy fel legyen öltözve. Az aphantasia nem ödettelenség, sem a tisztánlátás hiánya. Az aphantasia képtelenség: egy elsötétített web. oldal. Az aphantasia annak a jele, hogy mesének hittük az oxigénhiányt. A vizualizációs gyakorlatok a meditálás és bizonyos tanulási módszerek persze nehezített pálya, de még ha nem látjuk is a piros almát a mentális térben, a hozzá tartozó kukac éles részletességgel jelenik meg ha felébredéskor elég ideig dörzsöljük a szemünk FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Felszámolt temetők I. / Rácséi vám ^ veken át laktam egy E olyan hely közelében, amely valaha temető volt. S mivel erre semmi nyom nem utalt, csak akkor derült ki, amikor már mindegy volt: pont mielőtt elköltöztem. Felszámolt temető? Talán. De hogy hogyan lehet egy temetőt felszámolni, az jó kérdés. A sírkövek még hagyján, vagy maradnak, vagy eltüntetik őket, de mi lesz a maradványokkal? Maradnak Exhumálják őket? A Récsei vám - amit csak Racskónak hívunk - forgalmas kereszteződése mögött a vasút és az egykori szőlőhegyek felé elnyúló park valamikor a hatvanas évek elején lett park. Ezt már csak sokkal később, amikor újra idegenné váltam városomban, mesélte egy idős néni, aki még a régi pozsonyi villamosok típusára is emlékezett. Persze, alighanem már különben is lefaragtak városrendezés jogcímén az egykori Blumentál (Virágvölgy) előváros(ka) templomához tartozó, 18. század végén alapított szlovák evangélikus és katolikus temetőből. Az András- és a Kecske-kapui temető mellett talán egy meghitt sírkerttel gazdagabbak lehettünk volna, ha nem számolják fel, s nem maszkírozzák parknak a holtak városát. így is maradt azijnban egy álom, álom az államról, a közösről, amelynek végén majd mindenkit egy nagy közös, népi (tömeg)temetőbe temetnek Főrév vagy a Csalogányvölgy nagy temetőjébe. Ide majd kijövök olvasgatni, ha olyanom lesz, gondoltam beköltözéskor a parkra bámulva, ahol kis- és nagymamák toltak kocsit, vagy vezettek gyereket a park játszóterére. Sosem jöttem ki ide. A parkban a szocreál, mint valami ancien régime szelleme kísért: a rózsabokrok máig a hetvenes évek bágyadt boldogságát árasztják, elvadult ágaikkal tisztelegnek a V Aztán elköltöztem a városomból, ahol mindig is idegen voltam, idegen városokba. A felszámolt temetők azonban kísérteni kezdtek. tervgazdaság sikereinek, amelynek burjánzó indáit már rég lenyeste a vadkapitalizmus. A park muzeális hangulatát a rondábbnál rondább köztéri szobrok emelik, amelyek avíttabbnak tűnnek azoknál a régi sírköveknél, amelyeknek sorsát nem sikerült kinyomoznom. Maradt volna minden új a régiben. Mi lehetne örökebb és archaikusabb, mint a síron sarjadó vadrózsabokor? Persze, azt a szobrot, amelynek ma már igazán urbántörténeti értéke lehetne, pont felszámolták - sorsa ismereden. Itt állt az Urugvajec szobra, meséli a néni, s mutat a kereszteződésen át a park felé. Urugvajec? De hát Urugvaj nem is volt szocialista állam! Nem bizony! Hatalmas bronzszobor volt, laza magabiztossággal nézett a rózsás jövő felé, kezét mélyen vastag kabátjának zsebébe mélyesztette. Eredetileg nem is Urugvajec volt, úgy hívták ‘U rúk vajec. Hogy hova lett a szobor? „Az idők változnak. De egyvalami nem hagy nyugodni: talán az Urugvajec bronzából öntötte volna a mester a várban álló Svátopluk szobrát? És még hogy nincs reinkarnáció!” — írja egy 2014-es keltezésű blogbejegyzés. Aztán elköltöztem a városomból, ahol műidig is idegen voltam, idegen városokba. A felszámolt temetők azonban kísérteni kezdtek. A gondolat, hogy a járda alatt, amelyet rapidmód rovunk, a buszmegálló alatt, amelyben a késés miatt tipickelünk vagy a ház alatt, amelyben alvászavarban álmodunk, ott rejtőzik a megtagadott elhunytak birodalma, ott van időbe fagyba a másik város, a subterráneus Holtak városa. Amelyből azután Ezékiel jelenéséhez hasonlóan csont a csonthoz kapaszkodva kelnek ki az új életre született holtak az ítélet napján, ahogy azt a Notre-Dame portáljának feltámadásjelenete ábrázolja - amely kitudja, mennyire eredeti, a 19. századi restaurálás eredménye. Mert ott rejtőznek a középkori Párizs lakóinak csontjai a René Coty sugárút alatt a katakombák bugyrainak raktárszerűen egymásra halmozott osszáriumában az egyént puszta alkatrésszé szedve s redukálva. Ahogy ott hallgatnak a Prága városából kiutasított zsidók utódai a Palmovka kereszteződése mellett az élőkkel együtt, máig arra várva, hogy megépítsék végre (civilek: ne!) a Libensky nmeit felettük. Alattuk. Ahogy a Marsai Tito és az Alipasa sugárút forgalmas kereszteződése alatt pihennek a régi sehidek és gázik sírjai, akik elhozták az iszlám fényét Szarajevó völgyébe. Kinek juma eszébe, miközben a Gesztenyés-kert egyik padján csókolódzik a szerelmével, hogy lábuk alatt a földet bomlás itatja át? Az ember az olcsókönyves bolt előtti standjainál válogatva a place Joachim du Bellay téten a lábunk a kockakő alatt az Artadanok temetőjének földjét tapodja, s miközben érthetőbbnél érthetőbb könyveket keres, mintha csak a Lehel piacon válogatná a pirosabbnál pirosabb paradicsomokat, az egykori Váci úti temető fölött. A bölcs rabbi sírkövét társaiéval együtt minden nap beárnyékolja a zizkovi tévétorony, amely a temető földjéből ágál az újságot szállítva a készülékekbe. Vagy hogy miért pont egy Drina menti hegyi faluban kell a busznak vesztegelnie a halálos baleset felmérése és nyomainak eltüntetése közben, pont ott, ahol az ember míg várakozik a belgrádi járatra, amely talán hamarabb megérkezik, mint amíg a vért feltakarítják, pont azon a helyen, amelyről kiderül, hogy egy bokorral benőtt középkori nekropolisz, s hogy a szikla, amelyen ül, sírkő: stecak, azaz középkori bosnyák ‘bogumil’ síremlék. A hegyen túl feltáradan tömegsírok vannak a kilencvenes évekből. Halottak, mindenütt halottak a láb alatt. Ez persze csak később rendeződött ilyen csinos sorozattá, amikor visszatértem régi városomba. A Racsko parkjában üldögélve egy kora őszi, napon, amikor még bele tudtam látni az egykori szőlős-1 dombba, ahová annak idején a maradiak is jártak fusizni, a Trebevic szilaj lejtőit. A Récsei vámtól indultam, és ide értem vissza. Néhány felszámolt lakhely után immár tudtam, felszámolt temetőben ülök, s hogy a hódító rózsaszag abból a földből szublimál, amelyben egykor élt emberek bomlottak el. Egy barátomra vártam, azóta már meghalt, felszámolták őt is. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 Czucz Enikő j Képtelen
