Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)
2019-07-13 / 161. szám
Buddha bűvkörében Mit adtunk volna azért, ha a szürke szoci korszakában átruccanhattunk volna a nyugati határon túlra, csak ide, a Pozsonytól pár kilométerre levő osztrák kisvárosba, Hainburgba. De akkor sokan talán még azt sem tudták, hogy egyáltalán létezik egy ilyen városka.-ben megnyílt a határ, és boldogan autóztunk át a szomszédos Ausztriába, hogy megnézzük, mit rejt az áhított Nyugat. Meg sem álltunk Bécsig, ahol nem a nevezetességekkel ismerkedtünk, hanem csábító üzletekkel. Még schillingért vásárolt olcsó, de szép órával, egykilós kávéval, édességgel tértünk — volna gyorsan - haza. Átsuhantunk Hainburgon, ahol vágyakozva néztem a főtér sarkán levő Konditorei felé, jólesett volna egy presszó és egy kis nézelődés az echte osztrák cukrászdában, de nem volt már se időnk, és főleg pénzünk a finomságokra. A határ előtti Wolfsthal faluban összetorlódott a kocsisor, már lépésben sem haladtunk. Félóránként meglódult a forgalom, egy-egy métert gurultunk, estétől hajnali háromra értünk a határra. De fiatalok voltunk és boldogok, egy közlekedési dugó nem tudta elvenni a jókedvünket. Nicsak, ennek már csaknem 30 éve. Hányszor jártam már azóta odaát, meg sem tudom számolni. Szinte havonta átruccanunk Hainburgba, általában egy kis shoppingolásra. De ha a város elején nem térünk le a félkörös üzletközpont felé... A hajdanán részeg cselédeket a kijózanodásukig fogva tartó Ungarntoron (Magyar kapu) keresztül átjutunk a központba, meghitt történelmi kisvárosba, ahol régi kis házak sorakoznak a főút mentén. Közöttük akadnak nagyon csinosak, de mióta a város mindkét végén megnyitották a bevásárlóközpontokat, sok kis üzlet lehúzta a rolót, s üres, poros kirakatok csúfítják a városképet. Megszűnt a kedvenc cipőbolt is, ahol egykor Horváth úr készségesen szolgálta ki a Szlovákiából érkező kuncsaftot. „No, a terraz mate uz pekné pantoffel” - örvendezett egyszer velem együtt egy csinos papucs kiválasztása után. A sarki cukrászda sem lé13. oldal 2019. július 13., szombat, 12. évfolyam, 28. szám Nepomuki Szent János szobra a templomnál Urbán Gabriella rúval díszített szökőkút pontos mása a 17. században építettnek, amely teljesen tönkrement, és eredetileg a főutcán állt. Több kis utca vezet le a Dunapartra, ahol jókat lehet sétálni. A kerékpárral és a babakocsival érkezők is szeretik ezt a városrészt. Szép és nyugodt a part, a kellemes kinti vendéglőben szép tavaszinyári délutánt tölthetünk egy csésze Melange mellett. Nem marad éhes, aki Schnitzelt rendel, amely akkora, hogy lelóg a tányérról, és olyan friss, hogy még serceg rajta a maradék zsír. Felfrissülve, kipihenve útvonalat választhatunk. Ki a nagy élelmiszerüzletek felé veszi az irányt, és elhagyja a várost a Wienertoron (Bécsi kapu) át, amely Hainburg jelképe, és egyben a legjelentősebb 13. századbeli osztrák kapu. Az emeleten található a kárpáti németek múzeuma és a helyi dohánymúzeum is - mindkettő csak a nyári szezonban látogatható. Ha nem azért jöttünk, hogy nálunk nem kapható vagy esetleg olcsóbb, jobb minőségű élelmiszert, mosószert vagy ruhaneműt vásároljunk, akkor visszatérhetünk a Magyar kapuhoz, ahonnan eljuthatunk a Schlossberg tetejére, a 291 méteres magasságban levő várromhoz. A dürnsteini várból szabaduló Oroszlánszívű Richárd váltságdíjként fizetett pénzét állítólag ennek a várnak az építésére fordították a Babenbergerek a 12. század második felében. Érdekes sorsok alakultak itt, nem unalmasabbak, nem érdektelenebbek, mint bármely más vár urainál. Szokatlan esküvőt tartottak pl. 1252-ben, amikor II. Píemysl Ottokár feleségül vette az utolsó, akkor már halott Babenberger herceg, II. Frigyes testvérét, Margitot. Érdekházasság volt ez a javából, a későbbi cseh király még csak 23 éves volt, a menyasszony pedig 47, de hogy a csehek igényt tarthassanak az osztrák hercegségre, feleségül kellett vennie Margitot. Magyar vonatkozásai is vannak a hamburgi várnak: a történelmi feljegyzések szerint Ottokár 1260-ban elvált idős nejétől, aki már nem tudott gyerekeket szülni, és hamarosan feleségül vette IV. Béla király unokáját, Kunigundát. Mátyás idejében volt még magyar kézen a vár, 1683-ban a törökök egészen feldúlták, és ezután már nem is építették újjá. A múlt században a megmaradt várrészeket megerősítették, tartósították, így nyerte el a várrom jelenlegi formáját. A hamburgiak szeretnek viszszatekinteni a város hőskorára, minden évben májustól októberig pénteken, szombaton és vasárnap 14 órától a Komm’ mit ins Mittelalter! programmal várják a vendégeket, a turistákkak, akiknek szívesen megmutatják a fennmaradt városfalat a 15 tornyával és 3 városkapujával, mesélnek a régi korok történéseiről, az 1683-as török ostromról is, amit a 8000 hainburgi lakosból csak száz vészelt át, köztük nagy szerencsére Joseph Haydn nagyapja is. Hainburgi emlékek tezik már, nemrég meglepődve és sajnálattal vettem észre, hogy árut és valószínűleg tulajdonost is váltott. Ismerem a várost, mint a tenyeremet, voltam a dombon, a várromnál, a Duna-parton, a főtéren, a kis utcákban, a minipiacon, ahol szombatonként, jó időben szezonális árut, többnyire virágot, gyümölcsöt kínálnak a helyiek. Itt áll büszkén a Szent Fülöp és Jakab-templom, mellette a díszes rokokó stílusú Mária-oszlop, odébb a Haydn-szökőkút. A híres osztrák zeneszerző ugyan nem itt született, de minthogy szülei akaratának ellenszegülve nem lépett egyházi pályára, Hainburgba jött zenét tanulni. A zeneszerzőről elnevezett, nyáron muskátlikkal, karácsony táján adventi koszo-A Haydn-szökőkút és a városháza (Fotók: a szerző és Shutterstock) A Szent Fülöp és Jakab-templom, valamint az 1749-ből való Mária-oszlop 1 A Magyar kapu
