Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)

2019-07-13 / 161. szám

SZOMBATI VENDÉG www.ujszo.com | 2019. július 13. I 9 Négy országban filmezett évekig Juraj Durdiak: „A magyar színészek különleges teljesítményt nyújtanak, mert különlegesnek érzik magukat..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Éveken át ő volt a legnépszerűbb, a legtöbbet foglalkoztatott szlovák filmszínész. A csehek szemében az eszményi herceget, a németeknél és a magyar filmekben az erős, céltudatos, ambiciézus ifjú hőst testesítette meg. Külföldi elfoglaltságai miatt Juraj Öurdiak gyakran volt elérhetetlen az itthoni rendezők száméra. Mára fordult a kocka. Külföldön az évek múlásával mások léptek a kép­be, itthon egy ideig a pozsonyi Uj Színpad igazgatója volt, ma a zeneművészeti szakközépiskola el­ismert tanára. Színpadon legutóbb az Equus pszichiátereként nyújtott ki­emelkedő alakítást. Elfoglaltsága van bőven, csupán színészi feladatból jut neki kevesebb. De nem panaszkodik. Egyrészt azért nem, mert tudja, nem kevés, amit az elmúlt évtizedek so­rán letett az asztalra, másrészt pedig boldoggá teszi, hogy fiatal növendé­kei annak ellenére is ragaszkodnak hozzá, hogy szigorú tanár hírében áll. Mikor is köszönt el igazgatói ál­lásától? Négy éve. És az Equus-beli szerepétől mi­kor vált meg? Azt még egyszer játszottam azok után, hogy már nem voltam igazgató. Azóta nem állt színpadon? De igen. A víg özvegyben énekel­tem, és van egy „utazó” vígjátékunk Emília Vásáryovával és Milan Knaz­­kóval. Nehéz szöveg, nívós humor. Milka csodás színésznő. Az én sze­memben olyan éteri. Ég és föld kö­zött lebeg. Még most, túl a hetvenen is a nőiesség esszenciáját képviseli. Milan Knazkóval is szeretekjátszani. O realistább típus, aki minden egyes mondatnak, szónak jelentést ad. Tanítani mikor kezdett el? Tíz éve. Az elmúlt tanévben negy­venhárom növendékem volt. Zenés szerepekből nekem is jutott bőven az elmúlt évtizedek során. 1992-ben Jozef Bednárik nagy sikerű musical­rendezésében, a Grand Hotelben kaptam szerepet, de énekeltem ope­rettet és sanzonokat is. Tagja voltam a Kamaraopera társulatának, ven­dégszerepeltem a Nemzeti Színház operaelőadásaiban. A tanítás révén most a sanzonokkal a legszorosabb a kapcsolatom. Edith Piaf és Jacques Brel a két nagy kedvencem. Velük úgy vagyok, mint a klasszikusokkal. Egy Chopin-zongoraversenyt ez­redszerre is képes vagyok meghall­gatni. A sanzonokban a szöveg, a történet a dal alfája és ómegája. Brecht Háromgarasos operájával és Viszockij dalaival csiszolom a nö­vendékeim tudását. A sanzonokhoz kellenek az élettől kapott pofonok. Engem sem kímélt az élet. Kaptam én is eleget. Mondja teljes belső nyugalom­mal. Sokat dolgoztam magamon. Nem vagyok vallásos, inkább a keleti böl­cseletek híve. Megfogadtam, hogy nem engedem meg a gyűlöletnek, hogy beköltözzön a szívembe. Eh­hez persze nem kevés élettapaszta­lat szükséges, hogy értse az ember az összefüggéseket. Ha megszerzi ezt a fajta tudást, akkor már felül­­nézetből tekint bizonyos dolgokra. Ha magamat megértem, másokat is érteni fogok. Zavarja, hogy már jó ideje ke­vesebbet foglalkoztatják? Én egy jól szituált nyugdíjas va­gyok. Fent lakom a vámegyedben, gyönyörű kertem van, csodás bok­rokkal, virágokkal. Ez bizonyára so­kaknak fáj. Egy festő nem függ sen­kitől. Az a színész viszont, aki nem játszik, a közönség szemében nem létezik. Mi eléggé kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Mások ké­­nyétől-kedvétől, elképzelésétől füg­günk. Ilyenkor természetesen milli­­ószor felteszi magának a kérdést az ember, hogy tehetséges vagyok még egyáltalán, vagy hogy elég jó színész vagyok? De aztán jön egy hívás, és azonnal helyreáll a rend a lelkében, és megszűnik benne a mardosó bizony­talanság. Nemrég Prágában forgat­tam Irena Pavlásková új filmjében, és van már egy új felkérésem jövőre is, egy szlovák-francia koprodukció­ban, amelynek forgatókönyvét Vili­am Klimácek írta. Pavlásková friss alkotását, a Philip Roth regénye nyomán ké­szült Prágai orgiát elsősorban az írónak köszönhetően előzi meg óriási várakozás, hiszen a mű a nyolcvanas évek híres bohémta­nyáján, Jifí Mucha házában ját­szódik, ahol a kor művészeti életé­nek vezéralakjai adtak az élveze­teknek, miközben mindannyian a csehszlovák titkosrendőrség meg­figyelése alatt álltak. Hogyan ke­rült a rendezőnő látószögébe, és kit játszik a filmben? Egy pozsonyi castingügynökség ajánlott be a filmbe. Elküldték a fo­tómat, és meglepő módon azonnal kiválasztottak. Még próbafelvételre sem kellett mennem. A kulturális miniszter helyettesét játszom, egy ízig-vérig kommunista barmot. Re­mek feladat volt. Mostanában egyébként ilyen szerepeket kapok. Vagy egy rossz igazgatót, vagy egy bűnözőt, vagy egy csavaros eszű ügyvédet. A szlovák-francia kopro­dukcióban már gyilkos leszek. Ezek bonyolult szerepek? Lehet mit kezdeni velük. Nem kell a klisét hozni. Amíg fiatal az ember, és ha mégjóképű is, ritkábban kap jól megírt szerepet. A rendezők a külső jegyeiben bíznak. Azt gondolják, az is elég ahhoz, hogy a nézők szeres­sék a filmet. Én már nem vagyok sem fiatal, sem vonzó, ezért most izgal­masabb, összetettebb feladatokat osztanak rám. A csillagszemű című magyar filmben, amely Kolozsvári Grand­­pierre Emil regénye nyomán szü­letett 1977-ben, talán az is elég lett volna, ha csak a fiatalsága vará­zsát csepegteti a figurába, ennél mégis sokkal többet vitt bele. A titokra gondol? Igen, tudom, miben gyökerezett. De ez maradjon az én titkom. Első magyar filmje a Várakozók volt, Gyöngyössy Imre rendezése, aztán Bacsó Péter hívta a Zongora „Az idő múlása egyáltalán nem zavar..." a levegőben című alkotásába, majd ismét Gyöngyössy Imre a Tenger­re néző cellákba. Nagyon szerettem Magyarorszá­gon dolgozni. Nálunk nem lóghatsz ki a sorból, nem lehetsz híres, nem engedik meg, hogy valaki sztár le­gyen. A magyar színészek különle­ges teljesítményt nyújtanak, mert különlegesnek érzik magukat. Szí­nészként nekem mindig a helyzet : igazsága a legfontosabb. Arra figye­­lek. Minimalista színész vagyok. : Nem tudok grimaszokat vágni. A ; színpadon is, ha próbálok, eltart egy ; darabig, míg elindulok valamilyen ; irányba. Sokáig kutatok, keresgélek. ; Gátlásos vagyok. Időbe telik, míg ; elhagyom a magánemberi énemet. Nálam nincs olyan, hogy átváltozás, j vagy hogy magamra öltöttem a fi­­gurát. Nekem a szituációval kell j azonosulnom. Számomra az a kiin- : dulópont. A világítás és a kosztüm ■ (Képarchívum) sokat segít rajtam. Azért érzem jól magam a kamera előtt, mert ott elég a minimális arcjáték. Nekem Jean Gabin a példaképem ma is. Úgy ját­szik, hogy meg sem rezzen az arca, és mégis hiteles. Nem tudom levenni róla a szemem. Tudta, érezte, mennyire szeret­ték a magyar kollégái? Én ezt észre sem vettem. Talán így volt jó. Gyöngyössy Imre volt az első, aki Budapestre hívta. Bonyolult lélek volt. A megteste­sült gordiuszi csomó. Nehéz helyze­tek elé állított. Sokszor nem is értet­tem, mit akar, olyan csavaros volt a gondolkodása. Csak a megérzéseim­re hagyatkozhattam nála. Ha tíz­tizenöt évvel később találkozom ve­le, talán jobban értettem volna őt. Traumatikus élmények kötnek hoz­zá. A kommunikáció is iszonyúan nehéz volt vele. Nem nyelvileg, em­berileg! Eljött Pozsonyba, kellett ne­ki egy új arc. Behívtak, meglátott, és engem választott. A Tengerre néző cellák volt a második közös filmünk. Utána elváltak az útjaink. A Várakozókban két nagy szí­nésznőt kapott partneréül. Törő­­csik Marit és a lengyel Maja Ko­­morowskát. Majához több jelenet kötött a ka­mera előtt. Vele jól tudtam kommu­nikálni. Törőcsik Marihoz fiatal vol­tam. Szinte még gyerek. Az ő szá­mára nem lehettem érdekes. Bacsó filmjében az akkori nagy öregek legjobbjával került össze. Ott volt például Kállai Ferenc. O nagyon mulatságos ember volt. Sokat nevettem vele. Őze Lajos? Róla az jut eszembe, hogy ősboly­gó-Major Tamás? Elképesztő színész volt. Gyorsan utat talált hozzám. Rá akart beszél­ni, hogy maradjak Budapesten, anyagilag mindent biztosít, egy év alatt tökéletesítem a magyamyelv­­tudásomat, és még színpadon is játszhatok. És mégsem maradt. Nem, mert minden Pozsonyhoz kötött. Az utolsó német filmemet, egy krimit a kilencvenes évek végén forgattam. Volt idő, amikor Csajka vitt-hozott egyik forgatásról a má­sikra. Brezsnyevnek volt ilyen ha­talmas fekete kocsija. Hátul volt benne egy ágy, Budapesttől Prágáig végigaludhattam benne az utat. Nem szállt el az agyam a népszerűségtől. Senki nem mondhatta rólam, hogy egy idióta barom vagyok. Leesik az állam, amikor látom, hogy a mai fi­atal kollégák mennyire megváltoz­nak egy sorozat után. Németül és magyarul hol tanult meg? Anyám német volt. Magyarorszá­gon, Szigetújfalun született. Apám pedig Sárisápról származott, ahol sok szlovák lakott. Ötévesen már német magánórákra jártam, de anyám otthon sosem szólt hozzám németül. Magyarul jobban beszélt, szlovákul német szórendet használ­va, magyar akcentussal. Három nyelvet kevert tökéletesen. Nekünk, a gyerekeinek írt egy szakácsköny­vet szlovák-magyar-német misung­­gal, tele helyesírási hibával. Renge­teget nevettünk ezeken a recepte­ken. Apámmal gyakran társalogtak magyarul, főleg azért, hogy ne ért­sük őket. Persze hogy értettük. A gimnáziumban német szakos vol­tam. Később államvizsgáztam a nyelvből. Tizenkét évig zongoráz­tam, két évig orgonáltam, de csem­­ballózni is megtanultam. Látom, igazi hobbikertész. Mindent szépen megterveztettem. Reggeltől estig kint ülök a kertben és olvasok. Mindig virágzik valami. Imádok kint lenni. Az idő múlása egyáltalán nem zavar. Elfogadtam. Beletörődtem. De még szívesen ját­szanék. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Oldalképek
Tartalom