Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-29 / 150. szám
SZALON ■ 2019. JUNIUS 29. www.ujszo.com ÍZ TARCA A SZALONBAN Szolláth Dávid A befogadás feltétele sikít körülötte. Nagynyomású tele-Beregivel a strandon. Elhoztuk végül. Zsófi döntötte el, mindig elnéző vele. Egyetemista korunkban ő is csapta neki a szelet a maga suta módján. Nagy bamba szemekkel nézte a koleszfolyosón. Alig tudott egy sziát kinyögni, amikor Zsófi lebegő lépteivel, színes harisnyában elsuhant mellette. Az ötven kilójával, a kék tescós szatyrával elfér a kocsiban. Az apartmanban is jut neki egy fél szoba, ötnek ugyananynyiba kerül, mint négynek. Miért mondanék nemet. Beregi lesz a babysitter, legalább esténként elmehetek andalogni Zsófival a kikötőbe. Arra azért megkértem, hogy a nyaralás alatt ne szakmázzunk. Majdnem úgy mondtam, „azzal a feltétellel” jöhet, ha nem szakmázunk. Zsófi ehhez még hozzátette, hogy a nosztalgiázást is kerüljük, ha lehet, mert kicsit unja már a kamaszkori sztorijainkat. A gyerekek szeretik, mert uralkodhatnak rajta. Kiszagolják infantilizmusát, becserkészik, kisajátítják, ő meg hagyja magát. Ül beásva a homokvárban, nyakig iszappakolásban, a két vadember szkópos - Samu szerint teleszpókos - strandpuskákkal vízágyúzzák le róla a sarat. Engedi nekik, amit mi már csak ritkán. Ezen a strandon az a szokás, hogy minden hétfő reggel hatalmas, másfél méteres kupacokba túrják össze a homokot egy munkagéppel. Gyerekszemmel ez minden elképzelést felülmúló homokozási lehetőség. Most épp alagutakat fúrnak a homokhegybe. Samu és Verő derékig beásták magukat kétoldalról, Beregi teljes karral nyújtózkodik befelé, arcával is a homoknak szorulva próbálja elérni a hegy közepét, hogy odabenn összeérjen a három alagút. Mi távolabb, az árnyékban. Zsófi könyökölve alszik mellettem a könyv fölött, én meg ugrásra készen figyelem, mikor omlik rájuk a köbméter homok. Egy svéd vagy dán anyuka mindenáron vissza akarja adatni nekik a műanyag buldózerünket a kisfiával. Közben a saját játékaikat kapkodja össze és a vállával fülére szorított telefonba is beszél. Látszik, most nem tud türelmes lenni a gyerekkel, sietniük kellene. A nő vékony, fehér bőrű és vörösesszőke, a kisfiú pufók, délkelet-ázsiai és nagyon barna. A kisfiú nehezen válik meg a buldózertől. Talán abban is bizonytalan, hogy hozzá beszél-e egyáltalán az anyja vagy a telefonhoz. Beregi észreveszi végre őket és odafordul. Egész felsőteste tiszta sár, szakálla, szemüvege is teli van homokkal. A beszélgetésben ugyanakkor drámai fordulat állhatott be, mert az anyuka arcán fájdalmas grimasz jelenik meg. Teljes figyelmét a telefonnak szentelve elfordul Beregiéktől, és szórakozottan odébb lépdel. Beregi beszél az ottmaradt gyerekhez, nyilván azt mondja, azt mutogatja neki, hogy nyugodtan játsszon csak a buldózerrel. A kisfiú ijedten nézi a nyakig sáros, érthetedenül karattyoló bácsit, akinek a szemét ráadásul ijesztő méretűre nagyítja az erős szemüveg. Csakis pánikreakció lehetett. Mégis nehéz megnyugtatóan elmagyarázni az anyukának, mi történt. A kisfiú teljes erővel Beregi arcába vágja a buldózert, majd sikítva anyjához rohan és belecsimpaszkodik. Nyilvánvalóan úgy néz ki, hogy ez a szakállas iszapszömy erőszakkal vette el a kisgyerektől a játékot. Mire odaszaladok, Samu már a rá jellemző túlvezérelt igazságérzettel, kiabálva magyarázza a sérelmet Veronák. Ez sem jön most jól, fokozza a feszültséget, a skandináv anyuka pedig csak a fiam harciasságát látja, szavait nem érti. „Cant you see he is only a child, you moron!” sziszegi Bereginek. Beregi nem védekezik, a nő az én magyarázatomat hiszi is meg nem is, a még mindig síró gyereket karjára véve szigorú, gyanakvó arckifejezéssel hagy ott minket. Az is helyi szokás, hogy a bátrabbak kiúsznak az öböl szájánál lévő hullámtörőhöz és felmásznak rá. Az előző nyarakon ezt csak külön-külön tudtuk megcsinálni Zsófival, valakinek a gyerekekkel kellett maradni. Most hol vele, hol Beregivel mehetek ki. A kaland abból áll, hogy kiúszol nagyjából fél kilométert a tilosba, a bójákon túlra, és amikor már kicsit kifáradtál, akkor jön az igazi kihívás, ugyanis valahogy ki kell másznod a gátra. Az éles, csúszós sziklákon ez szinte képtelenség, csak az adrenalinfüggő fenegyerekek mennek arra. De a földnyelv végén van egy használhatóbb húszméteres szakasz, ahol sima betonlapokkal burkolták a hullámtörő oldalát. Ugyan elég meredek és nyálkás az algától, de vízállástól és hullámzástól függően, ügygyel-bajjal azért mégiscsak fel tudsz rajta mászni. A betonlapok közti résekbe ujjbeggyel kapaszkodsz, és a betonra rászívódott csészecsigák bütykein is próbálhatsz lábujjai megtámaszkoelni. Azok aztán vagy bírják a terhelést, vagy nem. Szezon elején még több van belőlük. Akik már kimásztak, fentről jókat nevetnek az újonnan jövőkön, akik hosszas szerencsédenkedés árán, visszaplaccsanások és visszacsúszások után tudnak felvergődni. A hely kialakította a maga beavatási szertartását. Akik a gáton egyszer már kinevették egymást, azok másnaptól klubtársaknak érzik magukat, és a strandon, a kikötőben, a piacon is biccentenek egymásnak, könnyen szóba elegyednek. Amikor odaérünk, előreúszom, hogy fentről bíztassam Beregit, aki először próbálja a gátmászást. Meglepetésemre a tegnapi skandináv anyuka meg egy dizájnszakállú, tetovált pasas nyújtják a kezüket, hogy felhúzzanak. Nem tudják, hogy itt egyedül illik kikecmeregni. Hogy ne legyek udvariatlan, elfogadom a segítséget, aztán Beregit is kihúzzák. Elmaradt a bukdácsolás. A nő azzal kezdi, hogy bocsánatot kér a tegnapiért. Hogy ő nagyonnagyon bután viselkedett, és megbántott minket. Túlságosan félti a kisfiát. Ez azért van, mert „Nguyen is a special little boy”. Fél éve van velük, ez az első közös nyaralásuk. De Nguyen elmondta nekik tegnap este, hogy mi történt, és szeremé, ha nem haragudnánk rájuk. Kiderül, hogy norvégok. Uwe olajbányász, Ingrid hangmérnök, de most otthon van Nguyennel. Amikor aztán az is kiderül, hogy majdnem szomszédok vagyunk az üdülőtelepen, rögtön át akarnak hívni minket este egy pohár borra, ha lefektettük a gyerekeket (nyilván meleg párnak néznek minket). Hogy ne legyen rossz érzésünk. „No hard feelings.” Összehaverkodunk. Uwének nagyon tetszik a gátmászás szokása, amikor elmesélem. Először vannak itt, nem tudta, hogy itt ez a „befogadás feltétele”. Költők városa XXI. a sír az emlékezet helye, akkor a sír megverselése e teret kell, hogy szövegesítse. A költő sírjára írt vers régi toposza így mindig áttételes és többszörösen reflektált módon beszéli el a holt költő, az irodalmi hagyomány emlékezetét. Stéphane Mallarmé posztumusz megjelent Poésies című kötete hat emlékverset tartalmaz, ennek a fele költők sírjára íródott: Poe, Gautier és Baudelaire sírjára. Baudelaire sírjához megyek, a Montparnasse temető melletti buszmegállóban szállók át a Froidevaux-Gassendin, hirtelen döntésből kitérőt teszek Dalos május van, amikor a költő sírjánál jártam utószor, komor mindenszentek volt, és a saját halottaimra gondoltam az idegen sírok közt. Egy Kosztolányi-cikk visz oda, Mallarmé versét ekkor még nem ismerem. A thanathophile Kosztolányi harmadik párizsi cikke visz a „költők temetőjébe”, mert a leírás, amelyet ebben olvastam, egyáltalán nem hasonlít arra, amelynél mindenszentekkor jártam. Az első mondat helyes: ,A sír, amelyben nyugszik, egyszerű.” Valóban, semmi dekoráció, csak a kő meg a vésett felirat, a gyűlölt mostohaapa, Aupick tábornok neve, rangjai és méltatása alatt a költő neve jön, „son beau fils décéde a Paris”, majd a dátum. Semmi megjegyzés. Alatta a többi családtag. Még annyi sem: poke. Elvétettem volna a költő sírját? Egy másik Charles Baudelaire nyugszik ott, aki nem is volt költő? Vagy Kosztolányi téved? „Nem jöttem meghatottságra ajzottan, bédekkerrel és vázlatkönyvvel, csak egy rózsaszín metrójegy van a kezemben, mely ideröpített a parnasszusi hegyre, a költők temetőjébe.” Miután átszaladok a piroson a temető szigorú téglafalához, rágúglizok, s valóban, létezik egy síremlék, szoborszerű, ahogy Kosztolányi leírta. Itt van az is a temetőben. Érthetetlen. Ismerős szavak ütik meg a fülem, a kapun áthaladva trappolok a sétányon, idősebb magyar pár. Nem szólítom meg őket, sosem szólítok le senkit csak úgy, ez nyelvfüggetlen dolog. „Baudelaire szerintem a temetőnek azon a részén lesz...” Mondom mégis, és intek egy irányba. „A főbejáratnál vannak hordozható térképek.” „Maga is látogató? Vagy itt él esetleg?” Kérdi az úr. „Mondjuk úgy, visszajáró lélek. Én is Baudelaire-t keresem. Egyszer már voltam, de közben kiderült, kettő van.” Zavartan néz rám, „Mi is voltunk már Párizsban. Éppen csak sétálunk, itt lakunk a közelben, majd holnap megnézzük Baudelaire-t. Most a Luxembourgkertbe készülünk.” Tuti bolondnak néznek megint, de csevegünk még egy sort arról, hogy hova érdemes menni ilyen szép napon. Megtalálom a múltkori Baudelaire sírját, ő kell, hogy legyen. Míg a kő előtt üldögélek minden meghatottságtól mentesen, tovább gúglizok. Kiderül, itt van a költő. A másik, a síremlék pedig a 26-os és a 27-es parcella között lesz. Térkép nem jelöli a helyet. A két parcellát pedig keresztülvágja a temetőt átszelő rue Emile Richard, és persze a temetőfal. Hosszú bolyongás kezdődik, és természetesen a rossz oldalon kezdem a kutatást. ,A montparnasse-i temető falánál / megálltam egyszer este, majd gyorsan megindultam...” - írja egy másik párizsi nekroturista, Vítézslav Nezval. Itt kell lennie a síremléknek, a fal mellett, csak tudnám, az Emil Richard melyik oldalán! Nezval egyébként e verse mellett az utazásai apropóján Zbohem a sátecek című kötetkéjében Musset sírjára is írt verset. Baudelaire-t azonban az Ulice Git-le-coeur útiesszéjében is említi, mint egy korábbi élményt. „A síremlék monstrumszerű. Talán a Démon miatt, amelyet szörnyű stílusban modelleztek, és amely a ravatal fölött lebeg, amelyen Baudelaire életnagyságú szobra fekszik.” Nezval Jósé de Charmoy síremlékének két szoboralakjára utal, az alant fekvő, szalagokkal betekert vézna, múmiaszerű alak fölé egy másik, különös, összeráncolt szemöldökű alak mered a semmibe. Kosztolányi nem démonnak látja: „Egy kőoszlopon vigyorog a rossz szelleme. Ez a kissé színpadias síremlék illik hozzá. Fönn egy allegorikus alak, de lenn a hős, a kiáltani akaró, akinek pecek van a szájában, a mozdulni akaró, akit kényszerzubbonyba dugtak, lefektettek és elnémítottak.” Valóban két sírja van Baudelaire-nek a Montparnasse-on. „Baudelaire márványával hasztalan szembenéznek //a fatyolon mely ringva messzeséget terít / csupán az Árnya is hű gondviselő méreg / jó belélegezni, ha minket elveszít.” - zárja Mallarmé a Charles Baudelaire síremléke verset (ford.: Weöres S.), amely a La Plume 1892-es számá(A szerző felvétele) ban jelent meg a költő halálának emlékére egyéb emlékversek kíséretében. Ekkor még csak egy sírja volt Baudelaire-nek (és Aupicknek), de mintha Mallarmé verse tiszta absztrakció lenne, és valamiféle képzeletbeli síremléket faragna. A lap ugyanezen számában indult a síremlékállítás kezdeményezése, amely a botrányok és hányattatások folytán, amelyek még Rodint is eltántorították, csak tíz évvel később sikerült végbevinni. Charmoy síremlékének fürcsa géniusza távolról a Gondolkodóra emlékeztet. S mintha Mallarmé emlékversének nyomán készült volna: az említett Árny, a fátyol belelátható a síremlékbe - a múmiaszerű test talán a versben említett óegyiptomi halotti istenre, Anubisra utalhat? Erre persze semmi bizonyíték. Párizsi nekroturistáink és Baudelaire-fordítóink, Nezval és Kosztolányi is úgy ír Baudelaire sírjáról, mintha ez lenne Baudelaire sírja. A költő azonban nem ebben a sírban fekszik, hanem abban, amelyikben Aupick. A család ugyanis nem egyezett bele a költő hamvainak ’áttemetésébe’. Ez a sír kenotáfium-. nem fekszik benne senki, üres. Csak szimbolikus énéke van. Nem az emlék, hanem az emlék (üres) helye. Egy nekro-metonímia. Vagy egy elhallgatás-alakzat. Zéró fonéma. Üres jel. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
