Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-04 / 128. szám
www.ujszo.com I 2019. június 4. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Pompásan buszozunk Vajon én mit tettem volna, ha ott ülök azon a 83-as buszon? Rengeteg sztorim van, könyvet írhatnék a pozsonyi tömegközlekedésről, hiszen az egyetemi éveket is beszámítva 17. esztendeje használom a cég szolgáltatásait, és hajó lennék matekból, könnyen kiderülhetne, hogy körbeutaztam már a bolygót az Egyenlítő mentén. Évekig hakniztam azzal, hogy engem bizony hánytak már le éjszakai buszon. Azonnal a társaság középpontja leszek, valahányszor ezt elmesélem. (Most nem). Ott vannak már az agyamban a jól kidolgozott részletek, a rövid felvezetés, a drámai gradáció és a konklúzió, hogy tudniillik soha ne üljetek békésen szunyókáló ember mellé, mert mihelyt felébred, azonnal leokád, nincs esély a menekülésre. De ez most más. Ez egy szörnyű, felfoghatatlan bűncselekmény, amely azért történhetett meg, mert flegmák, gyávák, beszarik vagyunk. Négy fiatalember randalírozott a 83- as buszon. Ordítoztak, széthajigálták a szemetet, nem bírtak magukkal. Egy színházból hazafelé tartó házaspár odaszólt nekik, hogy viselkedjenek már ember módjára. Mire azok nekik estek, agyba-főbe verték az 50 éves asszonyt és két évvel idősebb féijét. A buszon kb. húszán utaztak, és csendben végignézték a jelenetet, anélkül, hogy valamit is tettek volna. Mindenki gondolkozzon el ezen, még mielőtt felcsattanna, hogy ő sem avatkozott volna közbe, nem őrült meg. Képzeljék magukat a két áldozat bőrébe, akik segítségért kiabálnak, de senki nem tesz semmit. A buszon nem volt biztonsági kamera - sajnos nincs mindegyiken, ez egy régebbi típus, magyarázta a cég illetékese. Hát igen, főleg az éj leple alatt használják a 20—25 éves csotrogányokat, sokat utazom ilyeneken, konkrétan a 83-as buszon is havonta legalább ötször-hatszor megfordulok éjjel. Gyakran érnek (szóbeli) inzultusok, röpködnek a megjegyzések kapatos fiúktól, társaik elismerően nyihognak, és senki nem szól rájuk. Az emberek nem akarnak konfliktust, elég nekik a maguk baja. Ez esetben is ilyesféle lehetett a hozzáállás, mert mire a rendőrök odaértek, a négy tettes elporzott, csak a véresre vert házaspár és a zavartan hümmögő sofőr várta őket. Az asszony kórházba került, mert eltörték az arccsontját. Ide kívánkozik, hogy nemrég egy pozsonyi sofőrre támadt egy utas, és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott neki, pedig csak annyi volt a „bűne”, hogy a végállomáson fel merte ébreszteni. Azóta az amúgy is agyonhajszolt buszsofőrök nyilván még inkább leszaiják, mi zajlik az utastérben. Márciusban például egy tömött buszon szabályosan rám zuhant egy részeg fickó a kanyarban, mert nem volt képes kapaszkodni. Ketten a jármű oldalának támasztották, lekuporodott, és ült egy darabig a padlón. Addigra már összecsinálta magát, maró bűz terjengett a buszon, és a sofőr még mindig nem érzékelt semmit. Perceken át dörömböltek az utasok a kabin ajtaján, mire végre megállt, és kirángatta az illetőt a friss levegőre. De a lényeg, ami napok óta foglalkoztat: vajon mit csináltam volna, ha ott vagyok azon a buszon? Ezerszer elképzeltem a jelenetet különböző kameraállásokból. Ha senki nem mozdul, én sem mozdultam volna, hanem behúzott nyakkal kuksolok. Az lenne a természetes, hogy mind egy emberként kelnek a bántalmazottak védelmére, a sofőr meg hívja a rendőrséget. Az utasok többen voltak, mint a garázdálkodó barmok. Ennek reflexszerűen, természetes módon kellene történnie. Mégsem így történik. Mi van velünk, pozsonyiakkal, utasokkal, emberekkel? Mindig ilyenek voltunk? Vagy csak mostanában lettünk ilyenek? ES MIKOR ^ IS VOLT AZ A LOMBARDIAI PARTRASZÁLLÁS?___(Cartoon izer) Kihagyott ziccerek itt is, ott is MÓZES SZABOLCS Peter Pellegrini, Andrej Kiska - a következő hónapok nagy kérdőjelei. Az egyik pártot alapít, a másik pártot vezetne. Mindkét politikus a legnépszerűbbek közé tartozik, de lehet, hogy jövő tavasszal mégis statisztaszerepbe kényszerülnek. Andrej Kiska pártot alapít, előkampányát a napokban indította el, ám lehet, hogy megkésve lép a színre. A leköszönő köztársasági elnök túl komótos volt. Evekig a legnépszerűbb szlovákiai politikai közszereplő volt, ám sokáig nem tudta eldönteni, mit is akar: újra elnökké választatni magát, nyugdíjba menni vagy a pártpolitika irányába váltani. Munkatempóját, családi hátterét és kommunikációs vonalát látva az utóbbi tűnt a legkevésbé racionális választásnak, de még ez is jobban sülhetett volna el, ha időben hozza meg döntést róla. Egy éve, amikor a Progresszív Szlovákia csak egy küszöb alatti pártcsíra volt, tálcán kínálták neki a vezér szerepét, azóta viszont felnőttek az ifik, és látszik, Kiska létrejövő pártja most már mindenki számára csak nyűg, teher és kockázat lesz az ellenzéki oldalon. Közben fogynak körülötte a potenciális csatlakozók is, ettől függetlenül Kiska készülő pártjának van legalább úgy 5-10 százalékos potenciálja, ami alapos átrendeződést és dominóeffektust indíthat el a jobboldalon.. Igor Matovic nem véletlenül ajánlott koalíciót az MKP-nak és a KDH-nak - nemcsak az utóbbi kettő billeg, lehet, hogy ősszel már az Egyszerű Embereknek is szükségük lesz mentőövre. Kiska elméleti szinten is érdekes helyzetben találja majd magát. Az elmúlt időszakban folyamatosan a kormányváltó erők összefogásának fontosságáról beszélt, most pedig jön egy projekttel, amely tovább darabolja az amúgy is nagyon rétegzett jobboldali szcénát. És ez nem is tisztán elméleti probléma, az üzenetek - tehát a nagyon is konkrét politikai kommunikáció - terén is éreztetni fogja hatását. Peter Pellegrini miniszterelnöknek elméletileg nem kell pártot alapítania, elég lenne átvennie egy működő pártot, a Smert. Ám az ő helyzete még kacifántosabb, mint Kiskáé. A Focus legutóbbi közvéleménykutatása alapján is sokkal népszerűbb, mint pártbeli főnöke és mentora, Robert Fico, sőt, ami az igazi újdonság: már a smeres táboron belül is ő számít az első számú kormányfőjelöltnek. Normális esetben logikus lenne, ha a Smer választási listáját Pellegrini vezetné, sőt, ha a párt elnöki posztját is megszerezné. Csakhogy Szlovákiában vagyunk, ahol sok esetben a pártok sztorija, jövője, jövőtlensége erősen összefonódik az alapító-pártelnök személyével (lásd a HZDS, az SOP, az ANO, az SDKU és a Híd esetét). Fico tapasztalt hatalomgyakorló politikus, aki ráadásul a tavalyi kormányváltás után alaposan bebiztosította magát, amikor egy csendes és gyors húzással átszabta a párt legfelső struktúráját. Ha maradni akar, Pellegrininek forradalmat kell csinálnia a pártban, fellázítva az egyszerű párttagságot, a helyi alapszervezeteket, az elégedetlen járási szervezeteket. És itt elértünk a másik problémás ponthoz: Pellegrini nem az a törtető figura, aki véres leszámolások, forradalmak vagy machiavellista intrikák árán került hatalomra. A saját szempontjából jó időben volt jó helyen, hogy az éppen megbukott vezető helyére tolják. Olyan szerencséje viszont aligha lesz, hogy Fico a miniszterelnöki poszt után önként távozva átadja neki a pártszékház kulcsait is. így hiába vezet Pellegrini egy sor rangsort, hiába akarják a smeres választók is miniszterelnöknek, lehet, hogy 2020 márciusában a semmi közepén találja magát. S hiába vezette négy éven keresztül Kiska a népszerűségi mutatókat, most már az a tábor is, mely korábban kritikátlanul körberajongta, azon a véleményen van, hogy jobb lenne, ha hazaköltözne Poprádra vagy „beállna a sorba”. Harminc éve éve tiporták el a Mennyei Béke terén a tüntetéseket 1989. június 4-ón tankok lepték el a pekingi Mennyei Béke terét, a kínai hadsereg kíméletlen, sok halottat követelő beavatkozással vetett véget a demokratikus változásokat követelő tüntetéssorozatnak. Az 1989-es események április 17- én kezdődtek, a diákok a tiltás ellenére a Tienanmen térre vonultak, és a tömeg csakhamar százezresre dagadt. A jelszavak gyorsan radikalizálódtak, a diákokhoz munkások és értelmiségiek, sőt a főváros környékén élő parasztok is csatlakoztak: elítélték a nepotizmust és a korrupciót, demokráciát, gyülekezési jogot, sajtószabadságot, politikai reformokat követeltek. Májusra már időnként milliósra dagadó tömeg hullámzott a téren, ahol sátortábor nőtt, a kiürítésre adott utasítások sorra kudarcot vallottak. A tömegben jelen voltak a külföldi tudósítók és televíziósok is, akik minden nap élőben közvetítették az eseményeket a világnak. A politikai vezetés kezdetben megosztott volt az egyre nagyobb támogatást élvező mozgalommal szemben. Csao Ce-jang pártfótitkár az engedékenyebb vonalat képviselte, és tárgyalások javasolt, a keményvonalasok az „ország biztonságát és a párt vezető szerepét veszélyeztető ellenforradalmi megmozdulások” leverését szorgalmazták. A tüntetések terebélyesedésével a pártvezetés kezdte úgy érezni, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, és Teng Hsziao-ping, az első számú vezető a beavatkozás mellett döntött. Csaót leváltották (2005-ös haláláig házi őrizetben maradt), a pártfötitkári tisztet a nagy öregek'által támogatott addigi sanghaji párttitkár, Csiang Cö-min vette át. Május 20-án kihirdették a rendkívüli állapotot, a hadsereg egységei Peking határán sorakoztak fel. A diákok nem hagytak fel a tüntetéssel, és már Teng távozását követelték, május 30-án pedig felállították az amerikai Szabadság-szobor mását. Ezt a kihívást a vezetés nem tűrhette, június 2-án megszületett a hivatalos döntés a katonai beavatkozásról. A június 3-ról 4-ére virradó éjszaka a vidékről felhozott páncélos és gépesített egységek elindultak a városközpont felé. A lakosság több helyen megpróbálta feltartóztatni a tankokat, válaszul a katonák éles lőszerrel nyitottak tüzet. A Tienanmen térhez érve a tömeget oszlásra szólították fel, majd miután ennek nem volt foganatja, nekiláttak a tér megtisztításának. A véres vasárnapon különbözőjelentések szerint több száz, de egyes becslések szerint több ezer tüntető vesztette életét, több ezren sebesültek meg. A következő napokban országszerte letartóztatási hullám bontakozott ki, számos diákvezető évekig volt börtönben. A vérengzés másnapján készült a múlt század egyik legismertebb, Kínában betiltott sajtófotója, amelyen egy fehér inges férfi egy pekingi sugárúton egyedül tartóztat fel egy tankoszlopot; a „tankember” kiléte és sorsa a mai napig sem ismert. A Peking egyes részein elrendelt rendkívüli állapotot csak fél évvel később oldották fel, a Kínai Kommunista Párt egy időre keményebb irányvonalat vitt, amelyen csak évek múlva kezdtek enyhíteni. A három évtizede történtek ma is tabunak számítanak Kínában, újra és újra elismétlik, hogy az ország a felforgató tüntetéssorozat leverése után indulhatott meg a még gyorsabb gazdasági fejlődés útján. Az erre vonatkozó könyveket és újságokat megsemmisítették vagy betiltották, az internetes kereséseket cenzúrázzák, a felnövő, és a politika iránt egyébként is apatikus fiatalok többségének már semmit sem mondanak a Tienanmen téri tüntetések. A megtorlás kegyetlensége az egész világot felháborította, a nyugati országok egy időre szankciókat léptettek életbe Kínával szemben, a Tienanmen téri események máig árnyékot vetnek a kommunista vezetésre. (MTI) JUHÁSZ KATALIN
