Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-22 / 144. szám
PRESSZÓ ■ 2019. JÚNIUS 22. 14 KÉPESLAP www.ujszo.com Selmecbánya örök aranya Selmecbánya történelmi központ, irodalmi főhős, festészeti kincs. Bármerre járunk is a városban, főteréről bármilyen irányba nézünk is, a látvány lenyűgöző. Finoman kanyargó utcái, eldugott kis terei, méltósággal emelkedő korzója első látásra rabul ejti az embert. Itt naphosszat sétálhat, bandukolhat, barangolhat az idegen, látnivalóból van elég, teljesen mindegy, melyik irányba indul el. Csak kényelmes cipőt vegyen, ha a távoli doboldalakra vágyik, men a fából, kőből és agyagból épült egykori bányászházakra kíváncsi. De ugyanezt tanácsolom azoknak is, akik a régi bányatavat választják úti célul egy kellemes nyári fürdőzés reményében. Erdőn, mezőn keresztül, köves, meredek utakon vezet az ösvény, célba érni nagy élmény. Kedvére talpalhat az is, akit a belváros ejt rabul. A Szentháromság tér házai, palotái alatt bányásztárnák sorakoznak, egykor itt tárolták a város bor- és élelmiszerkészletét. Hosszú, középkori pincék még ma is több helyen fúrnak a város alatt, titkaikat nem adják, így aztán történeteikből százszámra válogathatunk. A Geramb család által építtetett barokk kastély 1878-ban már bányászkórházként működött, mostanság viszont sem mentőállomása, sem kórháza nincs a városnak, csupán baleseti osztálya, ahová nem egy esetben tűzoltók szállítják be a betegeket. Az evangélikus líceumot, amelynek padjait egykor Petőfi Sándor is koptatta, az 1710- es pestisjárvány áldozatainak emelt szoborcsoport közelében találjuk a város szívében, pár lépésnyire az egykori Joerges nyomdától. A múltból a jelenbe Európa harmincnégy legszebb helyének egyike. Ezt a National Geographic állítja róla. A CNN felmérése szerint Szlovákia legvarázsosabb pontja. Az idegen nyelvű útikalauzok Cesky Krumlovhoz hasonlítják. Egy biztos: szépségével 1902-ben Csontváry Kosztka Tivadart is elbűvölte. Nagyméretű vásznán szelíd dombok ölelik a várost, távolban a Kálvária, a mezőn asszonyok szorgoskodnak, tehenek legelésznek, távolabb egy kalapos férfi munkálkodik, az almafák szép termést ígérnek. Nyugodt a táj, szívet-lelket nyugtató. Bizonyára ezt érezhette Huszárik Zoltán is, aki 1970-ben választotta Szindbád című filmje egyik színhelyéül a várost, amely házaival és utcáival még ma is őrzi több évszázados, megejtő hangulatát. A történelmi belváros 1993 óta az UNESCO világörökség része, de a kálvária barokk épületegyüttese is európai hírű. Templomok, kápolnák, szoborcsoportok alkotnak itt tökéletes egységet a természettel. A helyi gazdagok adakozásából 1745-ben két templom és tizenhét kápolna nőtt ki a földből, és pompázott is évszázadokon át. A pusztulás a szocializmus éveiben indult el, amikor már a zarándoklatokat is betiltották ezen a tájon. Az újjáépítés 2007-ben kezdődött el és tizenegy évbe telt. Azóta újra turisták ezrei népesítik be a várost. Csak tavaly 60 ezer látogatója volt Selmecbányának. A helybeliek száma viszont ezzel párhuzamosan drámaian csökken. Öt évvel ezelőtt még 12 ezer lakosa volt a városnak, ma már csak 9 ezer. Az az idő rég elmúlt már, amikor aranyból, ezüstből, vörösrézből itt bányásztak a legtöbbet Európában. A tárnák már csak a turistáknak kínálnak látnivalót, nemesfémekből meggazdagodni errefelé már aligha leheme. A történelmi időkből itt maradt ingatlanokat tehetős idegenek vásárolják meg, a helybelieknek nincs pénzük a felújításra. A központból is sokan kiköltöztek a lakásfenntartási költségek miatt. Egykori helyi lakosok mesélik: Selmecbányán régen sokkal szebb és olcsóbb volt az élet. Bár a telek hidegebbek és csúszósabbak voltak, a város sokkal emberibbnek mutatkozott, mint mostanság. Az árak magasak, a fizetések alacsonyak. Aki tud, máshol teremt egzisztenciát. A turisták természetesen semmit sem észlelnek ebből. Mintha egy drága gyöngysort rejtő ékszerdobozban szemlélődnének, mindent megkapnak, mi ingere szemnek és szájnak. A vendéglők étlapján csupa finomság, a szállodák, a panziók személyzete kedves és szolgálatkész, a boltok sokféle szépséggel várják a betérőket. De van itt más is. Szerelembank, toronybeli teaház, óragyűjtemény, pipakiállítás, ősrégi kovácsműhely. Ősszel, amikor a festői kertekben már érik a gyümölcs, a földben levő mangántól sötétbordó héjú alma terem a fákon. Nagyságát tekintve fele egy férfiökölnek, az íze, a zamata viszont fenséges! És még egy (filmes) érdekesség az itt járó magyar turistáknak: azokon a dombokon, ahol egykor Csontváry sétált, Törőcsik Marival a főszerepben a Szent Péter esernyője festői jeleneteit forgatták. Az Éjféli mise havas, karácsonyi képsorait pedig a belváros magasabban fekvő utcáiban vették fel, az ünnep varázsát csillogó szemmel megidéző Bara Margittal. A szlovák—magyar koprodukcióban készült Szent Péter esernyőjében, később, Jirí Krejcík rendezésében, az Éjféli misében már a Vásáry nővérek idősebbike, Emília is szerepet kapott. Húga, Magda Pozsonyban kezdte a színészi pályát. A Vásáry család a Joerges-házban lakott, ahol Törőcsik Mari is vendégeskedett annak idején. Mára a ház teljesen átalakult, a Vásáry családból senki nem lakik az emeleten, a földszinten pedig hangulatos cukrászdát nyitottak. Ketten a városból „Kislánykoromban mindig féltem a házban - mondja Magda Vásáryová. - Gyakran berepült egy-egy denevér a szobánkba, patkányok futkostak a folyosón. Az udvar sem olyan volt, mint ma. Be volt építve. Bádogosok kalapácsolására ébredtünk. Nyáron kimásztunk a tetőre, ott napoztunk. Apánknak hatalmas könyvtára volt, vagy ötezer kötetből állt. Az értékesebbeket a pincében, a szénrakás alatt rejtegette. Tanító volt, de egy ideig igazgatói állást is betöltött a szomszéd líceum kollégiumában. Két szobánk volt a házban, plusz egy hosszú konyha. A WC-re hideg folyosón kellett végigmenni. Ott is nagyon féltem. Ültem és kiabáltam. Csak a szobában éreztem biztonságban magam. Onnan jól lehetett lámi a város tornyában levő nagy harangot, amit a németek sem tudtak leszerelni. Olyan mély hangja volt, hogy ha megkondult, vibrálni kezdett az egész város.” Selmecbányát Magda Vásáryová mindig sötétnek látta. Gyerekkora óta ez a kép él benne a városról. „Én az ötvenes években éltem ott. Akkoriban még előkelő családok lakták a várost. Apámat nem kedvelték a kommunisták. Folyamatos megfigyelés alatt tartották. Kémkedtek utána, jelentéseket írtak róla. Hat-hét éves lehettem, amikor először vittek rendőrségre. A szüleim ellen kellett volna vallanom. De már tudtam, mi az, amit nem szabad elárulnom. Apám felnőttként kezelt. Mindent elmondott, elmagyarázott. Később már nem is cső-
