Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-15 / 138. szám
www.ujszo.com SZALON 2019. JUNIUS 15. 17 TARCAASZALONBAI Czucz Enikő Kávétócsák, penészfoltok asztalokon nincs hely több kávéspohárnak. Még ennek az egynek se, ami a kezemben van. Egymásba rakom a használtakat, aljukon mini beszáradt tejeskávétócsák jelzik a forró vizes áztatás szükségességét. Holnap reggel ugyanennyi lesz itt, de előbb helyet kell csinálnom a mai napnak. Az első adaggal, ez kábé három pohár, visszaindulok a konyhába. A mosogató tele, mert rajtad volt a sor. A pultról véledenül lesöpröm az üres teásdobozokat és a zacskókat, amelyek valamiért nem kerültek a karnyújtásnyira lévő kukába. Panaszkodnék, ha itt lennél, ha viszont nincs közönség, nem vagyok ideges. Picit talán ingerültebb a kelleténél. A gép Németország fölött lehet. Ahogy így szétnézek a lakásban, kissé nyugtalanít a rendezedenség. A fürdőt ki kell takarítani, a ruhák elszórva, a polcok akár az egyenetlen dombtető, a szekrényajtók nyitva. A könyvespolc a költözés óta rendszertelen, a könyvek egymásutánjában nincs nyoma semmilyen elvnek. Se nagyság, se betűrend, se téma, de még szín se határozza meg a helyüket. A poharakon, papírfecniken és füzeteken túl a két asztal problémája strukturális. Külön-külön zavar az összes hibájuk, az íróasztal összes kiálló fiókja, az üvegasztal rosszul behúzott csavarjai. Zavar a lustaságunk, hogy nem vettünk erőt magunkon, nem volt kedvünk szétszedni őket, és újra összerakni. Helyrehozni a memóriánk hibáit, ha már nem jegyeztük meg jól. Az én memóriám szörnyű, de az első házamról vannak emlékeim. Babaház volt, anyám és apám közös vállalkozása. Nem láttam minden előkészületet, az összes lépést. A színes tetőre emlékszem: áfonyás, epres, erdeigyümölcsös joghurtosdobozok alumíniumfedői voltak a cserepek. Nem csak oldalról, a hiányzó fal felől, de felülről is lehetett irányítani a történéseket, átrendezni a bútorokat, a tűzhely mellé állítani vagy asztalhoz ültetni a műanyag figurákat. Egy zöld, hurokba kötött spárgát kellett felfelé húzni, hogy feltáruljon a felső szint két szobája. A ház több deszkalapon terült el, apa a lelógó széleket nem fűrészelte le, hogy legyen ken is. Virágok nélküli mellett döntöttem, mert féltem a méhecskéktől, a kiszámíthatadan röppályájuktól, szerettem volna viszont egy olyan földbe süllyesztett zöldségtárolót, amelynek a dombja télen alkalmas a szánkózásra, nyáron pedig három-négy bolynyi hangya keresi rajta az utakat a fű között. A kert végébe pedig két nagy diófát, hogy otthonos legyen. Az előbbi kártyalapokból, az utóbbi drótból készült el. Már az elején tudtam, hogy sokan laknak majd benne, de az összes hangja én leszek. Én mondom, hogy leülök. Én mondom, hogy kávét főzök, én teszem bele a tejet. Én fektetem le őket a kiskacsás zsebkendőből hajtogatott zsebbe. Az én kezem segítségével kerülik ki a műanyag bútorokat. Sütőt, szekrényt, asztalt. Az összes szobában más leszek, változik a hangmagasság, a tónus, talán még a nyelvjárás is. Én írom a történetüket, minden napra más fordulat. Még el sem tudtam képzelni, milyen nehéz lesz a nagyszobában egyszerre ennyi önmagámnak lenni. Még úgy sem volt egységes a történet, hogy megpróbáltam leírni, beavattam az öcsémet is a lakók életébe, a cselekményszálak folyton összecserélődtek, összekeveredtek a hangok, és egy idő után kifogytam az ödetekből. Nehéz volt elképzelni, mi következhet. Két éven belül kinőttem a babázásból. Egy ideig vigyáztunk rá. A padláson volt, a többi kinőtt dolog között. A fakakas hintaszék, amibe eleinte ketten is elfértünk, később már egyedül se, még mindig ott van, ahogy a nagyapám nagynénémhez írt leveleit rejtő bőrtáska is. Bár a levélpapír megsárgult, a majdnem ötvenéves levelek sorai jól kivehetők A babaház pedig valahogy lekerült onnan. Talán odaígértük valakinek, aki aztán nem jött érte. A kamra nedves levegője nem tett jót. A kert elfeketedett, a fák kidőltek A tető felnyitását lehetővé tevő pánt elrozsdásodott, a színes tetőcserepekből is hiányzott, és zöldes fekete nyúlós réteg borította azokat, amelyek még a helyükön maradtak A falak szélét recésre ette az idő. A maradványait tegnap dobtam ki, amikor a Karlstadtba tartó buszon aludtad ki a hajnali kelést. Nagyon várom, hogy végre leszállj a gépről. El kell mondanom, hogy rendet kell raknunk, amint hazaérsz, elmosogatni az összes használt tányért, feláztatni a beszáradt kávétócsákat, szétkapni a két aszalt, összerakni újra, ezúttal úgy, ahogy kell, műfaj és ábécé szerinti sorba állítani a könyveket, kiselejtezni és rendbe rakni a ruhákat. Megfelelő körülményeket teremteni magunknak Eltávolítani a hanyagság gyanúját is. Közünk se legyen azokhoz, akik szorgalmazzák a pusztulást. Nem a játékot, az emlékezetet eszi meg a penész. És akkor mi marad nekünk FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa XIX. Ugyan mi érdekes egy várost irodalmilag úgy járni, mondjuk egy irodalmi kalauzzal ellátva, hogy költők egykori lakhelyeit keressük fel (vajon áll-e még az a ház?), vagy irodalmi utalásként fantoméletet élő jónevű kávéházakat látogatunk? Mégis mi jelentőséggel bírna kedves verseinkhez fűződő kapcsolatunk számára, hogy hol kakilt reggelente a szerzőjük, hol olvasott újságot vagy részegeden le? Igaz ugyan, hogy egy költő nyughelye ezekhez hasonlóan szintén nincs jelentősége, mégis: felkeresni egy költő sírját nem turizmus, hanem zarándoklat, irodalmi szentkultusz, a relikviák pedig a hit bizonyságai. A költő sírja kapu az? irodalmi e világ és túlvilág között. Abban az örökkényelviségben pedig már a szavak nélküli való világok A költő sírjára írt vers toposza a magyar irodalomban is ott lüktet, gondoljunk Rimayra, Csokonaira vagy Aranyra. Mi sem természetesebb, hogy a Párizst járt magyar költők oly szívesen keresik fel kedves költőik sírját. A kegyelederovás üres közhely, inkább a közelség idealista kereséséről van szó, arról a lehetőségről, amely a világ, esetünkben a Város egy pontján nyílik, hogy a lehető legközelebb kerüljünk ahhoz, ami kedves költőnk valójából (a szövegeit tehát leszámítva) e világban maradt. Mintha az élet pillanatnyisága és a költészet halhatadansága találkozna a sír mellett. Ady Endrét Heine sírja érdekelte, erről már volt szó az előző részekben. Bölöni György könyvéből az is kiderül, hogy ketten keresték a Pére Lachaise temetőben, mindhiába: utóbb derült csak ki, Heine a Montmartre temetőben nyugszik. A nekroturizmusnak is megvannak a maga nehézségei. Adyt azonban egy másik kedves költője, Musset sírja is lenyűgözte, s ő már bizony a Pére Lachaise-ban van, rögtön a főbejárat felől induló út mellett Rossini és Haussmann báró társasága. A huszadik század elején az emlékezet és kultusz gesztusaként alakult ki a Musset sírjához való zarándoklat (pélegrinage), a költő halálának évfordulóját követő vasárnap. Ady azonban időn kívül n Felkeresni egy költő sírját nem turizmus, hanem zarándoklat, irodalmi szentkultusz, a relikviák pedig a hit bizonyságai. érkezett, és hogy pontosan mikor, az nem elhanyagolható. ,A nohant-i jóságos asszony ünnepén kivándoroltam a Musset sírjához.” - kezdi a Párizsi levél című, július 5. keltezésű cikkében (Pesti Napló, 1904. július 10). Akik tán kevésbé bennfentesek, azok számára is kiderül a további sorokból, hogy a nohant-i jóságos asszony ünnepe nem egy jámbor Mária-ünnep, de George Sand emléknapja. Már az első mondat iróniát sejtet. S valóban, a romantikus irodalomtörténeti affaire d’amour-ját, Sand és Musset viharos viszonyát most ne is taglaljuk, ha nincs kedvünk végigolvasni a levelezéseket, visszaemlékezéseket, esedeg nézzük meg egy bávatag de szép filmben, ahol Juliette Binoche valóban remekelve alakítja Sandot. „Torkig voltam, keserű és lázongó. Hát nem lehetett másképpen ünnepelni George Sandot, mint a szegény Musset bemocskolásával? Hiszen nem a Musset hírének használtak azok a nevezetes szerelmi legendák!” - írja a cikk folytatásában. Majd utal Sand felmagasztalása és a betegnek, pszichopatának, alkoholistának kikiáltott költő hasonlóan torzított alakja közti aránytalanságra: „Tudja-e, hogy ő »gyönge lelkű«, »félbolond«, »részeges«, »terhelt beteg« zseni volt s minden erő, egészség, talentum és dicsőség az asszonyé, kinek fehér szobra ott áll néhány hónap [!] óta a Luxembourg-kertben?” Eddig Ady cikke pusztán az irodalmi kultuszformálódás torzulásairól beszél. Később azonban már jönnek az új idők, jönnek az egészségesek a beteg zsenik helyére, „Oh, mi már szörnyen egészségesek vagyunk.” Tehát a rideg Sand végül győzedelmeskedik, ahogy az asszonyok fognak: „Talán azért, mert elsője volt az új asszonyoknak a férfi-erejűeknek, kik jönnek-jönnek hosszú sorban elpusztítani, eltiporni bennünket, szegény elasszonyosodottakat..— a zárómondat, akár egy halcsont, nem egy jóérzésű feminista ember, vagy akárcsak a gender-equalityt magától értetődőnek hitt polgárnak akadt torkán. S ha Ady-képünket beteges hímsovinisztára torzítanánk (a szegény Musset-hez hasonlóan), akár Bölöni György könyvét is segítségül hívhatnánk, amelyben azt állítja, hogy Gourmont Promenades littéraires-jében élvezettel falta azokat a részeket, amelyekben a démoni Sand boszorkányozza tönkre szegény Chopint. Gourmont meghatározását az írónőre később állítólag maga is szívesen alkalmazta a nőnemű toliforgatókra: „terrible vache á écrire” (hadd ne fordítsuk). Ami azonban igazán megdöbbentő, az az, hogy azonos keltezésű cikkben számolt be a George Sand ünnepről, amelyet a fenti cikk elején említ: az Egy irodalmi ünnep 1904. július 5-én jelent meg a Budapesti Hírlapban. Méltadankodó hangnemben kevesli az emlékezet gesztusát, fanyalogva fogadja az írónő szobrát: a „(...) hideg ünnepségfnél] sokkal melegebbet érdemelt volna az asszony, kinek páradanul meleg szívét, jóságát és nemességét még a talentumnál is jobban emlegették az ünnepség szószólói.” Az előző cikk fényében hirtelen már nem is világos, hol van az irónia, s van-e, avagy melyik cikknek higgyünk ugyanarról a napról? A hímsoviniszta, beteges Adynak, vagy annak, aki Sandban elsősorban a „nagy írót” látja, s nem a jelleme nemességét, vagy asszonyságát (gender-equality?). Akár Musset esetében, itt sem tanácsos elhamarkodott következtetéseket levonni. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
