Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-08 / 132. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. JUNIUS 8. Ill TÁRCA A SZALONBAN György Norbert proton: bnutterstocKj Csapataink harcban állnak (háborús regény) Sokan vannak. Nagy, fekete autókkal jönnek. Ott benn, a fekete autóban mái rajtuk a biciklissisak. Mindenre fel vannak készülve. A gyermek ordít, megkapja a bicajt, ami a nagy, fekete autó farán van rögzítve apuka és anyuka biciklijével egyetemben. Mindenkinek, ami jár. A gyermek azonnal beindul: leszegett fejjel, lábai iszonyú tempóban pörgetik a pedált. Anyuka és apuka még a nagy fekete autó körül babrál, mikor a gyermek lepattan az egyik, a szelektív konténerről (sárga, műanyag). Ismét csak ordít. A lepattanóra anyuka és apuka már egyszerre mozdul. Később konstatálják, hogy különösebb baj nem történt. A búvárok mosolyognak, szeretik a gyermekeket. El is vinnék őket magukkal, ha leheme. Búvárkodni? Igen. Le a tenger mélyére. Most épp a Morva folyó partján bukkannak fel. Jönnek elő a vízből: libasorban. A távolból fúvószene hallatszik. Az utolsó búvár egy ezüsttálcát tan maga előtt, diadalmasan. Az ezüsttálcán nem látjuk, mi van. De azt mondja, megtalálta. Hogy sikerült. S hogy a fősodorból kotorta elő. Nem kis erőfeszítések árán. Együtt örülünk vele. Kiderül, hogy nem is búvár. Inkább csuklyás kommandós. És nagyon szigorú. Tarkójára nőtt a bajsza. Aztán kiderül, hogy mégsem csuklyás kommandós, hanem halász. És inkább szomorú, dász, madarász. Effélék. Hadász, mint szigorú. Talán, mert nem madász, vadarász. Jönnek mind sikerült halat fognia. Halász, va- elő. Szépen sorban. Pontnak mindegy. Nem zavartatja magát. Ügy gondolja, ez is megér egy misét, és kihozza a helyzetből a maximumot. Nem figyelek eléggé, és már ott sincs. A nagy, fehér toportyánféreg. Kiszúrja a kőrisfa alatt vidáman hotdogozó kedves, szimpatikus családot. Okosak is, ez rögtön látszik. Mármint a család. Mindenhez értenek, mindenről véleményük van. Alighanem magyarok. Pont tisztában van ezzel. Biztosra megy. Odatolja a pofáját, nyáladzik. Tarhál. Erőfeszítéseit honorálják: megkapja a kiflivéget. S bár prüszköl kicsit a mustártól, azért befalja. De a gyermek nem elégszik meg ennyivel: simogatni akar. Mi a neve, kérdi. Mondom, hogy Pont. Erre Pont elhúzza a fejét. Pont, mondja a gyermek és megint mozdul. Süket, mondom, azért nem érti. És azért nem hagyja. És nem ragaszkodik annyira a szeretethez. Csak a kajád érdekli. A Mester egy helyen azt állítja: „a fizikai halál fátylát még életedben elhúzhatod”. Mesternek lenni jó. Később a fatörzseket figyelik: azt mondják, a hódok gyalulták ilyen simára. Gólyástól a gólyafészket. Le is fényképezik. Itt már kopoltyúval lélegeznek. Végül alábuknak a Morva folyóban, és eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna. A tájra néma csönd borul. A kisgyermekek alszanak. Apukák is, anyukák is alszanak. Sőt, a bicikli is alszik. De a csapataink harcban állnak: Dévényújfalu elesett. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa XVIII. Akárhogy nézem is, ezek a két világháború közt Párizst járt „keleti” magyar költők mintha csak valami elvárásnak szeremének megfelelni (hogy külsőnek, vagy belsőnek, hagyjuk), sorra írják a Párizs-verseket, mintha mindenkinek, aki költő és Párizsba megy (vagy ott van), minimum meg kéne verselnie. A két tényező (én, a Költő + Párizs, a Város) találkozását, ezt az életrajzi ürügyet kihasználva belépni a valós és kulturális téridőbe, a versben egyszerre lenni a város utcáin és terein, és az irodalom soraiban és szövegeiben. S végezetül, ha jó a vers, beírja a költőt is ebbe a virtuális téridőbe. Az említett időszakban már nemcsak a francia sorok, de a magyarok is vezetik őket, hiszen jártak már itt „előfutárok” vagy legalábbis elődök, úttörők, akik domesztikálni kezdik a Várost a magyar irodalom számára, s ez pláne igaz, még több terhelő verssorral, a második világháború utáni időszakra. A magyar irodalomban a Párizs-effektus is - a közkedvelt megfogalmazás szerint - megkésve érkezett; gondoljunk ellenpontként a 19. századi lengyel emigránsokra. Aztán - szintén a közkedvelt megfogalmazás szerint - e megkésettséget egy semmiből feltűnő lángelme (vigyázat, zsenikultusz!) hozta nemcsak be, de szárnyalta is túl a lemaradást. Adyról van szó, természetesen, róla pedig sosem lehetett máshogy, mint elfogultan beszélni (vigyázat, megint zsenikultusz!). Az igazság persze sokkal árnyaltabb ennél a lebutított vélekedésnél, nézzünk csak egy példát. Ady előtt Heltai Jenő is élt Párizsban, ráadásul ugyanabban az utcában, a rue Constantinopole-ban lakott, mint Ady később - az Hotel de l’Europe-ben, a 15-ös szám alatt. Bár a Párizsba került írókkal most nem foglalkozunk, de hadd említsük meg, hogy a legfontosabb magyar Párizs-regény szerzője, Szomory Dezső éppen a szomszédságban lakott, a 11-es szám alatt. Heltai jegyzi meg Léda ebédje című művében, hogy „a babonás utca nem tűrte meg a 13. számot”. Persze, sem Szomory, sem Heltai nem találkozhatott Adyval Párizsban. Heltait ugyan Adyval ellentétben felemásan ítélik meg az irodalmárok: többen ügyes kuplészerzőnek (lásd a Párisi kávéház című remekét), jó tollú emlékkönyvbe való versek költőjének, mások megérteden és méltadanul elfeledett tekintélyes alkotónak tartják. Mindenesetre, ha elolvassuk a két költő egy-egy Párizsban írt versét, mondjuk a vándorlás, a nomád bolyongást körüljáró Ady: Egy párisi hajnalon és Heltai: Dal címűt, szembetűnő a különbség, akárcsak az ifjúkor Párizsára emlékező Utóbzor még Párisba (Ady) és a Párizs, Párizs (Heltai) versekben. Az pedig nem is kérdés, hogy melyikük hatott a későbbiekben Párizsba látogató zseniális költőinkre, például Kassák Lajosra, József Attilára, Radnóti Miklósra, noha egyáltalán nem közvedenül, inkább hagyományként, elvárásként. (Ezeket a Párizs-verseket egyébként a Párizsi elégia című kötetben [Magvető, 1974] összerendezve is megtaláljuk.) Az ő életművükbe szépen behelyezkednek e legkülönfélébb Párizs-versek, ám minden következmény nélkül. Egyik darab sem kanonizálódott úgy, mint „nagy vers”. Nem úgy az úttörő Adynál. Persze, az életrajz empirikus irányából megjegyzendő, hogy egyikük sem kötődött a Városhoz olyan erősen, mint Ady, vagy, még ha éveket töltöttek is itt (pl. Illyés), ez nem hagyott mélyebb nyomot költészetükben. A magyar irodalomban Ady domesztikálása nyomán születik meg a Párizs-élmény fogalma, s ez olyan elvárásrendet is megteremt, amelylyel a Párizsba látogató költőnek számolnia kell. (Ennek kialakításában nagy szerepe volt Babits 1932- es cikkének, amelyet az Hotel de l’Europe emléktáblájának felavatása alkalmából írt, majd Bölöni György könyve, Szerb Antal, Pejtő Perenc idevágó sorai...) Ha ezeket a Párizs-verseket végigolvassuk, megfigyelhetjük, hogy a sorokban a Város egy-egy szegletéhez kapcsolódó benyomásaikat öszszegzik (különben Adynál a címezést leszámítva nemigen találunk helynevet), olykor, mintha stílusgyakorlatként íródnának e versek, valamiféle Párizs-hangulatot szeretnének rögzíteni, majd gyakran találkozunk a kulturális idegenség toposzával, aztán bibliofil terepmunkaként néha régebbi költők vagy versek nyomába erednek, gyakran pedig nekroturistaként a nagy francia költők sírjához való zarándoklattal is találkozunk (erről majd egy későbbi részben). Szóval csupa kulturális dolog történik. Adynál viszont az ódivatúnak tűnő „vallomásos lírát” ezek a dolgok alig érintik, mégis, mintha csak neki, s csak itt sikerült volna lényegileg megverselni az idegenséget (A hotel-szobák lakója), a keleti frusztráltságot és pusztaságot, hogy ugart ne mondjunk {Egy párisi hajnalon), az egyén hasadtságát és egzisztenciális kételyeit {A Szajna partján), a fátum látomását (Ujjak a Szajnában). Nem is beszélve arról, hogy A Gare de l’Esten és a Páris, az én Bakonyom micsoda dimenziót adott á magyar haza megverselésének szent hivatása számára. A párizsi „hazafias” versek közül Adyval talán csak József Attila Viszem a földem című költeménye veheti fel a versenyt. Persze, azt is hozzá kell tenni - újra az életrajz irányából hogy csak Adynak volt olyan Lédája, aki pont abban a Párizsban volt - értve e tulajdonneveket, mint egy képzelt képlet két klasszikus ismeredenjét, a múzsa és a tájélmény változójának behelyettesítését. Az a megállapítás, hogy Ady „költői fejlődésére” a Léda-szerelem nagyobb hatással bírt, mint a Rictus- vagy a Rimbaud-kötet, vagy a Grand Boulevard-ok, nem pusztán bulvár, de filológiáikig bizonyítható tériy* Hát így igazán könnyű Párizs-verseket írni! Száz Pál A magyar irodalomban Ady domesztikdlása nyomán születik meg a Párizs-élmény fogalma. w A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
