Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-08 / 132. szám
www.ujszo.com 12019. június 8. SZOMBATI VENDÉG I 9 Hosszú szünet után új szerepben gyáván, hanem belátóan teszem fel a két kezemet, és azt mondom: lesz, ami lesz.. Andorai Péter: „Nem SZABÓ G. LÁSZLÓ Művészi pályája elismeréséül a Magyar Filmakadémia életműdíjjal jutalmazta Andorai Pétert, aki olyan filmekben játszott jelentős szerepet, mint a Vörös rekviem, Mephisto, Szabadíts meg a gonosztól, Eldorádé, Simon mágus, Csinibaba, A nagy füzet. A gerince mellett húzódé beteg izmok miatt színpadon öt éve nem állt, kamera előtt viszont igen, Szabó István új filmjében. Fiatalkori felfázása okozta a bajt, amely igazából pár évvel ezelőtt kényszerítette mellékvágányra. Mellékre, de nem vakvágányra. A műtétet kerüli, gyógyszerektől várja a javulást. Heti három alkalommal gyógytornára jár, közlekedni járókerettel tud, amelyet egyszerűen csak a Trabantjának nevez. A humora ugyanis még a legbénítóbb helyzetekben sem hagyja el. Duna-parti lakásában, a Margit és az Árpád híd között olvasással és tévézéssel tölti az idejét, s ha filmszereppel kínálják meg, boldogan hagyja el finom ízléssel berendezett lakását. Mi érintette meg jobban? Maga a díj, vagy az, hogy Bánsági Ildikóval együtt kapta, akivel egyebek mellett a Bizalom című, Oscardíjra felterjesztett Szabó Istvánfilmben voltak partnerek? Számomra már az is megtisztelő volt, hogy gondoltak rám. Rögtön eszembe jutottak azok a kollégák, akik ugyancsak megérdemelnék ezt az elismerést. Feszélyezett is egy kicsit az érzés. Öt éve kábé, hogy ide költöztem, ebbe a lakásba, s azóta majdnem minden évre esett állami vagy szakmai kitüntetés. Őszintén mondom: egyikre sem számítottam. Kevés emberrel tartom a kapcsolatot a szakmából. Nem mintha nem akarnám, csak senkit sem szeretnék olyan helyzetbe hozni, hogy a problémáim miatt jöjjön, kötelességének érezze azt, ami egyáltalán nem az. Életműdíját a fia vette át, aki már a szülei nyomában jár, hiszen Ivancsics Ilona utazó társulatánál egy fess, öt nyelven beszélő, parádésan lovagló, remekül bridzselő huszárkapitányt játszik Molnár Ferenc Olympiájában. Elnézve a képeit: kiköpött apja. Mondják mások is. Magas és jóképű. De az édesanyja, Ábrahám Edit is csinos. Hát még ha kék szeme lenne, mint nekem! Kicsit irigyli is talán, de a kislányának kék, bár lehet, hogy még változni fog, hiszen cseperedőfélben van. Nagyon büszke vagyok a fiamra. Tanár akart lenni egy ideig, bölcsészkart végzett, irodalommal foglalkozott. Mára teljesítette férfiúi dolgát, átvette tőlem a stafétát. Színész lett belőle. S mivel nagyon kulturáltan fogalmaz, és tud olvasni a gondolataimban, elment, és átvette a díjamat. Ami pedig Bánsági Ildikót illeti: együtt kezdtük el, és majd együtt is fogjuk befejezni. Azonnal felhívott, amint megtudta, hogy én is díjat kapok. Nagyon boldog volt. Mondtam neki, hogy bármikor jöhet hozzám, nyitva az ajtóm előtte. Ha együtt vagyunk, ő a szóvivő. Elmondja örömeit, sirámait, mindent. Szeretem őt. Közös filmjük, a Bizalom hogyan él az emlékezetében? Nem szoktam nosztalgiázni, ritkán nézem meg a filmjeimet, pedig a javarészük megvan. De mostanában, ha előveszem valamelyiket, húsz-harminc év távlatából átértékelődnek. Pontosabban: felértékelődnek. Olyan dolgokat veszek észre bennük, amiket a maguk idejében nem, mert a fiatalos hév eltompította a figyelmemet. A Bizalmat és még jó néhány, nemzetközi megmérettetésben is nagy elismerést kivívott filmet ma már más szemmel nézem, mint régen. A Zöld madár is micsoda értékes alkotás! Azt is Szabó István rendezte. Vele forgatott a leggyakrabban. Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, Édes Emma, drága Böbe, A napfény íze, Rokonok, Az ajtó, s benne van az új filmjében, a Zárójelentésben is. Tudom, hogy István nagyon szeret engem. Nemmondja, nemmutatjaki, de van egy ilyen atya-fiúi barátság köztünk. Nekem azt mondta: friss alkotásában a múló időt testesíti meg. Azért ülök szótlanul a pádon. Értem. Megajándékozott nemrég. DVD-n megkaptam tőle a Humphrey Bogart-sorozatot. Látom, van egy Casablancakönyve is. Azt meg a fiam vette meg nekem a születésnapomra. Ilyen nagy rajongója Humphrey Bogartnak? István emlékezett rá, mit dúdolgattam hetvenkilencben, a Bizalom forgatási szüneteiben. Azt, hogy Humphrey Bogart volt az apám. Beszélgettünk is sokat Bogart művészetéről, a titkáról, az eszköztelenség bátorságáról, a személyesség, a csend megteremtésének tudásáról. Nem a filmjeit elemeztük, hanem a jelenséget. Egy ilyen fickónak, mint én a Casablanca olyan kuriózum, olyan esszencia, amit szívesen megélne. Ebben a filmben ott a létezés lényege. A barátság, a szerelem, a szabadság. Ezért szeretem. Annyira telibe találta a lelkemet, hogy bármikor meg tudom nézni. Nekem ez a film etalon. István pedig, a Bogart-sorozattal szinte megpecsételte az elmúlt negyven évet, amióta ismerjük egymást. Melyik rendezőjével van még ilyen régi, baráti viszonyban? Szász Janival. Személyesen ismertem az édesapját, Szász Péter filmrendezőt, ez is közelebb hozott bennünket egymáshoz. Megérzi az ember, hogy milyen a másik. Jani sem az a mellébeszélés típus. Kristálytisztán lát. Tudja, kivel érdemes közelebbi kapcsolatot kialakítani. De Bereményi Gézával is jól tudtunk együttműködni. Az Eldorádó az egyik kedvenc filmem. Nemcsak a művészi értéke, hanem a világa is közel áll hozzám. Én is piac mellett, a Klauzál tér közelében nőttem fel. Mindig ott lógtunk a haverokkal. Budapesten született, de Erdélyből érkezett. Apám torockói volt, anyám tordai. A nővérem egyéves volt, engem anyám a hasában hozott át a határon. Három hónapos terhesen vágott neki a nagy útnak. Szökött, aztán megbújt egy szénaboglyában. Részleteket nem tudok, zárkózott emberek voltak a szüleim. Apám kőfaragónak tanult Kolozsvárott, és szerencséjére, szerencsénkre a háború után kellettek a kőfaragók a hidak és az épületek újjáépítéséhez. Apám akkor jött át Pestre, már itt dolgozott a hidaknál, anyám kicsit később követte. Öt-hat éves koromban már én is jártam ki a Lánchídhoz. Vittem apámnak a kaját. Nem laktunk messze. A Tanács kőrútról tíz perc alatt gyalog odaértem. Fizetésnapon vittem haza a pénzt anyámnak, mert apám elment kicsit mulatozni a haverjaival. A téli Dunáról is vannak foszlányos emlékeim. Apám akkor is dolgozott, ha zajlott ajég. Egyszer engem is bevittek csónakkal a Lánchíd lábához. Nagy utcai gyerkőc voltam, igazi, Molnár Ferenc-i grundon. A kilőtt házak telkein ment a foci, spárgával átkötött zoknilabdával. Szegény volt az egész ország, mégis romantikusnak mondható, amit akkor megéltem. Az ínség mellett az öröm is megvolt, nem panaszkodom. Hálát is adok az istennek, hogy apám átcsábította anyámat. Egészen más irányt adott az életemnek. Nem a Ceausescurendszerben kellett felnőnöm. De jártunk vissza rendszeresen Erdélybe, amikor már lehetett menni. Tíz évig Hűvösvölgyben élt, de itt is csend és nyugalom veszi körül. Gondozott a park a ház előtt, kőhajításnyira a Duna-part, látni a Margitszigetet. Nagyon szép hely ez valóban. Megszerettem. Két évig idegenül mozogtam a lakásban. Elkezdtem agyalni, hogyan tudnám a magam képére, ízlésére formálni. Befesttettem pirosra a falakat, átalakíttattam a fürdőszobát. Az utóbbi időben elég sokat jártam kórházba, és már imtam a szürkét, a vajszínt, a bézst. És kitaláltam ezt a terrakottát, ami barátságosabbá tette az egész teret. Azóta jólesik hazajönni, itt lenni. Lemegy néha egy kicsit sétálni? Egyelőre nem. Itt a nagy terasz, kiteszek egy széket, és oda szoktam kiülni. Látom a vizet, a szigetet, a budai hegyeket. Ebből a szűk perspektívából kiléphetek egy tágasabb térbe. Este szinte falusi csend van itt. Mintha kint ülnék a természetben. Egyvalamit nem tudok megszokni. Az emeletet. Én mindig földszinti lakásban éltem, sok fa és virág vett körül. Szerettem a kertvárost, a kis boltokat, és azt, hogy ott sétálni lehetett. Mindenki köszönt mindenkinek, hiszen ismertük egymást. Itt, az emeleten valamilyen szinten mégiscsak el vagyok szigetelve. Van ennek előnye is nyilván, de vénülő korában az ember többet akar kommunikálni. Rájön a fecsegés, a locsogás. Vénülő korában? Éppen hogy csak túl van a hetvenen. Tréfáltam. Semmi negatív, peszszimista vagy dekadens érzés nincs bennem a korommal kapcsolatban. Izgága, jövő-menő ember voltam, aztán hirtelen minden megváltozott. De ezen a 65 négyzetméteren kitágítottam magam körül a világot. Meg kellett békülnöm a helyzetemmel, nem akarok brutál szembemenni a sorsommal. Nem ágálok, nem stresszelek. Amit rám mért a sors, becsülettel viselem. Luxusbörtönben élek. Ez nem az Alcatraz. Mert ott is voltam sétahajóval San Franciscóból. Körülnéztem A1 Capone cellájában. Szűk kis luk volt. Az én lakásom ahhoz képest palota. Mit akarjak akkor? Átnézek a Margitszigetre, és látom a víztornyot, ahol Arany János írta az Őszikéket. A fantázia sokkal szabadabb és tágabb, semmi köze a test romlandóságához. Az agy nagyon ügyesen irányítja az embert. Eldönti, mire emlékezzen és mire ne. Szépen, finoman szelektál. Sejtéseim szerint van ott egy hardver, ami eloszt, kimér, diktál, manipulál. Egy húszéves férfiember agyával tudok gondolkozni. Nem zseníroz, hogy elmúltam hetven. A komák semmi köze a testhez, hogy fáj-e a lábam, vagy sem. A lelki nyugalmát tehát nem adta fel. A1 Capone sem élt ilyen jól, mint én. Ne kapálózzon az ember, ha elkapja az örvény. Leviszi a mélyre, aztán feldobja. Bizonyos hatalmak felett már nincs hatalom. Nem gyáván, hanem belátóan teszem fel a kezemet, és azt mondom: lesz, ami lesz. Jobban aggódnék, ha belső, szervi problémáim lennének. Mázlista vagyok így is, az az igazság. Különben pedig sokkal több a világ, mint ez a hetven év. Azelőtt is volt valami, meg utána is lesz valami. A szerző a Vasárnap munkatársa „Nem zseníroz, hogy elmúltam hetven. A kornak semmi köze a testhez..." (Menczeies Agnes felvétele)
