Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-04 / 103. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. MÁJUS 4. Tz! TÁRCAASZALONBAN Szolláth Dávid Seregszemle a Technikában Melyben bemutatjuk Damó kedvenc helyének törzsközönségét Itt van Cézé, a púnkból lett fajvédő. Világnézeti fordulatát azzal fejezi ki, hogy újabban piros helyett fehér cipőfűzőt fűz Martens-bakancsába. A taraját elhagyta, de nem lett kopasz. Cézé nem „Sieg Heil”-ező tucatbarom - ő intellektuális náci. Tényleg nem ngki való az utcai verekedés. A nagy fekete ávóskabátban elvész törékeny alakja, összecsuklottan ül a Technika süppedős foteléinek egyikében, a szokott asztalnál. Teaszínűre sötétített, sokdioptriás lencsék mögül a jegyzeteit olvassa fel a ritkás szőke haját újabban cézésen hátrazseléző Damónak. Hézagos fogsora rései közül cigarettafüst és soronként ízlelgetett titkos tudás kígyózik elő. Traktátus az erő szépségéről, hónapok óta írja. Damó hallgat, hígító- és acetonszag veszi körül. Túl van már egy asztali fehéren, és ma is Orsit várja a Technikában. Itt van Csésze, a tépett hajú performer és képzőművész. O Cézé egyik csaja mostanában. Imádom azt a nagy, pisa fejét, mondja Csésze, mire a radikális ideológus méltatlankodva néz szemüvege fölül. Csésze babaarcú széplány, aki csak nagy erőfeszítések árán tudja elcsúfítani magát. Kutyaszerűen vihog, leborotválja fél szemöldökét és kézfejével törli az orrát. Minden reggel lefényképezi, amit szart, ebből rendez kiállítást. Épp az „Ülő sakál”, az „Eiffel-torony” és a „Kényszerneurózis” című művei hevernek előtte a dohányzóasztalon. Itt van Krausz, a filozófus. Ő a legnagyobb tekintély, mert nagydarab, pipázik, és néhány félévet járt az ÉLTE filozófia szakára. Szakálla dús a sok olvasástól. Csésze tőle szedte föl a művészszar ötletét, noha Krausz épp a modern művészet végső kudarcának eklatáns példájaként szólta le Manzoni konzervdobozait. Cézé vele beszéli meg, amit Nietzschéből és Hamvas Scientia Sacrájából öszszeolvasott. Röpködnek az idegen szavak a kissé kataton Damó feje fölött. Krausz másfél mázsa, Maimonidészt olvas, felsőfokúja van németből, és állítólag echt zsidó. Damó, mielőtt Krausszal találkozott, három zsidó embert látott összesen. Saját Alzheimer-kóros nagyanyját, annak arcidegrángásos féltestvérét, Dodi nénit, valamint Magdikat, a folyton az újságosnál üldögélő öregasszonyt. Mindhárman rég halottak. Damó valamiért azt hitte, ők voltak az utolsók, és zsidók már csak történelemkönyvekben meg Woody Allen-filmekben vannak. Nagyon furcsa, hogy Krausz fiatal, mégis zsidó. Krausz Cézét egyébként zsebgoebbelsnek csúfolja, kineveti, de jól elvan vele. Itt van Beregi, az újságírójelölt, amatőr helytörténész és költő, aki mostanában batikolja a pólóit, ezért városszerte buzinak tartják. Most épp koktélrecepteket magyaráz Mártának, a spánielfrizurás, szoborszerűen közönyös pultos* lánynak. Távoli bolygókról ír metafizikus űrszonetteket, úgyhogy Damónak is gyanús. De azért elgondolkozik rajta, milyen lehet férfival. Persze, semmiképp nem Beregivel, pfuj. Itt van aztán Angi, Orsi első udvarhölgye, aki állítólag valami harmincas vén állattal él együtt Petőfivárosban, egy kiöregedett focistával, aki hol elveri, hol teherbe ejti. A focistát még senki sem látta, de úgy tudni, bármire képes, Angi gyakran mutogatja a véraláfútásait. Zokogógörcsök barátnői körben a hátsó asztalnál, félévenként kaparás. Zsilett- és csikknyomok botszáraz karján. Itt van Bulcsú, faszobrász és népzenész, lányos anyák réme. A pianínónál fútamozik fél kézzel, s közben a hatméteres világfájának fallikus jelképiségét elemzi egy szorosra kontyolt leánykának, Almának (vagy Annának?). A gömbölyded lány a témától pirul, a szobrászizmoktól olvadozik. Lelkes, félszeg, porcogós Annóka. A táncházukról próbál beszámolni, Sebestyén Mártáért rajong, de Bulcsút ez a legkevésbé sem érdekli, ehelyett pálinkával itatja, és szeretné már megfogdosni. Bulcsú kemény legény adétapólóban. A sajátjából pálinkázik a kocsmában, s ha rászólnak, befeszített csuklyásizommal, alulról vicsorgó kutyaábrázattal indul meg Odi bácsi, a tulaj felé. Aztán nevetve lapogatja a vállát, hogy csak vicc volt, és azonnal elteszi a piát, de csak ha előbb megkóstolja az Odi bácsi is. Alma fekete, de kék szemű, ezt nem Bulcsú, hanem Damó veszi észre, és a színek szokadan ellentétét „esztétikai tenziónak” nevezi el. Orsi után ugyanis úgy döntött, hogy a nőkérdést a továbbiakban szigorúan elméleti úton, „teoretikus szublimálás”-sal fogja megoldani. A szép szakkifejezés már önmagában fél kielégüléssel ér fel. Hivatalosan még Orsitől szenved, erre máris leskelődik. Fekete alma, kék szemű alma, micsoda baromság ez. A lány heherészve-csücsörítve érinti ajkához a laposüveget (ebben is van tenzió), aztán prüszköl, könnyezik, olyan erős. Szublimálni, szublimálni! - kapaszkodik Damó. Nem eshet egyikből a másikba. Itt van Radován, más néven Hennessy, a Krisztus-fejű katonaszökevény. Ö itt egzotikum, messziről jött ember, mert a szerb hadsereg elől szökött át egy kismotoron. Ha Bulcsú a dévaj magyar úrfi, akkor Hennessy az ő földönfutó „lengyele”, aki ezúttal félig szerb, félig magyar. Nevét onnan kapta, hogy a motort egy üveg sokcsillagos Hennessy konyakra cserélte, amikor méltóképpen akarta megünnepelni a sikeres áttelepülést. Hennessyről azt mondják, csempész, mert mindig van pénze, igazából csak alkalmi munkás Bulcsúék tanyáján. A világfán dolgozik kosztért-kvártélyért, és ő vigyáz Bulcsúra, amikor Bulcsút már le kell fogni. Hennessynek mélyen zengő hangja, vajdasági tájszólása és széles jókedve van, Damó szereti, mert mindig megkínálja őt fűvel, pálinkával, márkás cigivel. Itt van Keszi, kongás és kiugrott jehovista, itt van Somlai Bé, a bokasüllyedéses rocker, az obiigát fehér kosarascipőben, itt van Főrészt, a jazzbillentyűs milliomospalánta, aki kamaszkora óta alkoholista, de ő úgy mondja, „alkoholbeteg”. Főrészt mostanában Angival kavar, ami önmagában is veszélyes, tekintve a focistát, aki bármire képes, ráadásul elkötötte és összetörte a focista Marutiját, most aztán bujkálnak előle. Keszi, Főrészt és Somlai Bé egyébként Bulcsú zenekara, és éppen két piaristával tárgyalnak egy, a Művelődési Házból lopott erősítőről, amíg a frontemberük Annókát (Almácskát?) puhítgatja. A piaristáknak mostanában nyiladozik a csipája, újabban bemerészkednek a Technikába. A délutáni kimenő negyven percébe sűrítik a kamaszlázadást. Onnan lehet megismerni őket, hogy kötött szvetterben és élvasalt farmernadrágban járnak, párosával, mint a hittérítők, és kizárólag drága vodkát isznak, mert attól állítólag nem lesznek piaszagúak az esti közös imán. Az egyikük, Barcs Frici, a szerda reggeli diákmisék őszinte arcú gitárosa. Jézus él akusztik. Kihajtott ingnyak, hitteljes popzene. Most gospelt szeretnének, csak nem engedik nekik az atyák. Damó is piarista volt, amíg ki nem rúgták. Hajnali mise, hideg templom, piruló hittanos lányok. Aranykereszt fehér pulóveren, elkapart pattanások púder alatt. Ferdeszögben szemezni a térdeplőről, bűntudat nélkül semmit se ér. Közülük tűnt ki Alma (vagy Anna) „feszült esztétikumú” arcával. Az oltár körül műperzsa, félkaréjban énekesek és kopaszodó szobafenyők lakkozott dézsában. A másik piarista valami Kelemen, van vagy két méter, és még soha senki nem hallotta beszélni. Damó szerint ez egy basszusostól nagyon is rendjén való. Hegedű alakú basszusgitárja van, mint McCartneynak, ígéretes a srác. Itt van mindenki, és - Damót meg a kétméteres piaristát kivéve - mindenki egyszerre beszél. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, arról, hogy mit ért Nietzsche az „örök visszatérés’-en, arról, hogy milyen lehet a Tatooine bolygó röppályája a kettős csillag körül, arról, hogy a kiállítással szart nyomunk a nyárspolgárok arcába. Mindenki az épp futó nagy tervét ecseteli, azzal azonosítja magát, és a terveik alapján árazzák be egymást is. A gospeles, a világfas, a táncházas. Beregit három stencilezett verssel, négy dalszöveggel és egy cikk kéziratával a zsebében már írónak tartják. Csészének pedig már korszakai is voltak, például szőrmebundákat borotváló gerillanő is volt már, mielőtt „szarfotós” lett. Krausz, a Technika vitán felül legnagyobb filozófusa vonja le a tanulságot. , Az vagy, amit kitalálsz, mert ami most van - mondja, és pipaszárával körbe mutat, a Technikán kívüli világra célozva -, az a múlt, és szart sem ér.” „It’s good,” she said. „That’s not the question at all. But it is inaccrochable.” így reagál Gertrude Stein az ifjú Hemingway egyik írására, aki maga számol be róla párizsi memoárjában, a Vándorünnepben. A rettenetes szótskát ízlelgetem a Luxembourg fái alatt, Hemingway galambjai lépegetnek előttem, a forgalom zaját andalítóra halkítják a fák. Nem értem Stein ítéletét. Az accrocher azt (is) jelenti, felakasztani valamit. De hogy lehet egy iromány felakaszthatatlan? Googlizom a szótárt megerősítésként, aztán a következő sorokból kiderül, Stein ítélete a képzőművészetből származik, ami szenvedélyes műgyűjtőként, Picasso és Braque művészetének egyik legfontosabb korabeli felismerőjeként nem lep meg. Egy festmény felakaszthatadan, nem mutogatnánk a látogatóba jövő barátainknak, valahogy nem áll jól, van benne valami durva a szó legesztétikaibb értelmében. De nem igazán derül ki, hogy mitől lesz egy írás inaccrochable. A memoár címének pontatlan a magyar fordítása. A Vándorünnep lehet, hogy költőibben hangzik, de a mozgó ünnep (moveable feast, festum mobile) lenne helyesebb. A liturgikus év ezen ünnepei, melyek minden évben más napra esnek, mind a húsvéthoz igazodnak, amelynek kiszámítása az alkalmazott matematika legnagyobb kihívása volt a kereszténység századaiban. Kétséges, hogy ennek bármi köze lenne a memoárhoz, túl a szerzőjének tulajdonított bon mot-n: „Ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy fiatalemberként Párizsban élj, bármi történjék is majd hátralévő életed során, veled marad, mert Párizs egy mozgóünnep.” Inaccrochable, jegyzem fel a piros füzetbe, kommentárt nem fűzök hozzá. A kiadás, amelyet most támasztékul használok, restored edition, eredeti, helyreállított kiadás, mondhatni. Ha egyszer megírnám egy-egy könyv történetét, amellyel találkozom, biztos felvenném, a magyar Andric-válogatás, a Szarajevói Haggada, József Attila Döntsd a tőkét... és mások sorába. Készítek is róla egy feljegyzést, a soroltakhoz méltán, döntöm el hirtelen. S kihagyok egy képzelt sort az inaccrochable alatt. Miközben Magyarországon forrongott az (ellen) forradalom, 1956 novemberében a párizsi Ritz Hotel megkeresi Hemingwayt, hogy visszaszolgáltassa neki a frissen megtalált bőröndjét, amelyet még 1928 márciusában hagyott a hotelben. A súlyos Louis Vuittonbőrönd prózák gépelt oldalait tartalmazta, az És a nap felkel előkészületeit egy füzetnyi feljegyzés formájában, valamint könyveket, újságkivágásokat és valami régi ruhát tartalmazott. A koffer hajóval utazik Kubába, azaz Fincára, itt él ekkor az író feleségével. Az időkapszula mint valami deus ex machina érkezik, mintegy válaszul az 1954- es, kis híján halálos kimenetelű afrikai repülőgép-szerencsédensége után soká lábadozó szerzőben megfogalmazódó igényre: megírni ifjúkora párizsi élményeit. Néhány hónappal az időkapszula felnyitása után máris dolgozni kezd a The Paris Sketchesnek nevezett kéziraton. Három évvel a Ritz Hotel híre után elküldi kéziratát kiadójának, amely befejezett, mégsem teljes: hiányzik a bevezető és az utolsó fejezet. A könyv végül posztumusz jelenik meg 1964-ben, jól „megigazgatva”, Mary Hemingway szerkesztői előszavával, s szintén ő „állította össze” a szerzői előszót Hemingway különféle feljegyzéseit összedolgozva. A szerző azonban legalábbis 1961 elejéig biztosan dolgozott még a kéziratán. A Restored Edition nemcsak az „eredeti” kézirathoz tér vissza, felvállalva az előszó és a befejezés hiányát, de ahhoz, amelyen az író utolsó percéig dolgozott. Nézegetem a könyv borítóját, Hemingway és Sylvia Beach a Shakespeare & Co. előtt álldogál. Ha valami inaccrochable, akkor ez a könyv biztosan az. Ez a felakaszthatatlanság talán a zsáneréből fakad. Melyből feltárul egy elveszett világ, mondhatni közhelyesen. Kedves anekdoták, az élet hétköznapiságából kijegecesedő szokások, szkeccsek a húszas évek elejének Párizsáról, a művész ifjúkori önarcképének vonásai. Egy drink a Deux-Magots-ban Joyceszal, mire kiderül, Walsh titokban Hemingwaynak ígért díját éppúgy odaígérte Joyce-nak. Délutánok Stein szalonjában, szellemességét kis spiritusz {l’eau de vie) fűti. A Closerie de Lilas kávéház, az írás műhelye, amelyet előbb Ady, s ekkoriban József Attila is megjárt. Eszmecserék Ezra Pounddal, majd szellemes vallomása a Dosztojevszkij olvasmányélménye felől kérdező írónak: „I’ve never read the Rooshians.” Családi kirándulások Scott és Zelda Fitzgeralddal, akiknek autójuk is volt. Ä lóversenyek, a kocsmázások és a városban kódorgó író mögötti otthon azonban jótékony homályban marad. Fiáról Bumbyról ugyan szól egy rész, feleségéről Hadley-ről szinte semmi sem derül ki, pedig válással végződnek a párizsi évek. Máshogy talán nem is lehet szakítani a Várossal, csak szerelmileg. A házról is ír, ahol Verlaine meghalt, és amelynek emeletén dolgozik, hideg van és drága a tűzifa. Hopp itt jártam is. A rue Descartes-ra gondolok, a házzal szemben van egy hangulatos kis bisztró, olcsó a bor és finom. Ilyenkor még csak lézengő diákok lesznek ott. Táskámba csúsztatom a könyvet meg a piros füzetet, vállamra vetem, de lecsúszik. Merde de putain, c’est inaccrochable, mormogom, és megindulok a Panteon kupolájára nyíló kapu felé. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 % T
