Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)

2019-05-04 / 103. szám

www.ujszo.com I 2019. május 4. SZOMBATI VENDÉG I 9 Boldoggá tette a Psota Irén-díj Für Anikó: „Sokszor el kell távolodnom a színháztól, hátat kell fordítanom neki ahhoz, hogy újra megölelhessem..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nagy az öröme Für Anikónak. Tehetségével, kiemelkedő képességeivel, színpadi sokszínűségével ő nyerte el pár héttel ezelőtt a Psota Irén-dQat. Pályáját a nyolcvanas évek végén a Madách Színházban kezdte, ahol többször is játszhatott a jeles színésznővel. Tíz évet töltött a Madách Színház­ban. Ott játszotta el Cordeliát a Lear királyban, Perditát és Hermionét a Téli regében, Sally Bowlest a Kaba­réban. Az Örkény Színházban most Gertrud királyné a Hamletben, Mária Dominika hercegnő Molnár Ferenc darabjában, A hattyúban, Valéria a Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horvath-drámában. Magyar hangja vagyok címmel nemrég jelent meg harmadik albuma, amelyen az álhí­rektől fogva a szerelmen át a világ­­megváltásig sok mindenről énekel. Becses a díj, amelyet magas színvonalú, odaadó munkásságá­ért kapott. A kuratórium tagjai között Almási Éva és Törőcsik Mari is ott van. Épp egy boltban próbáltam vissza­tornázni egy blúzt a vállfára, de aztán mégis megvettem, amikor megcsör­rent a telefonom. Hegedűs D. Géza hívott, hogy közölje velem, én kap­tam meg a Psota Irén-díjat. Minden díj jólesik az embernek, hiszen minden elismerés dicséret is egyben, de csak később döbbentem rá, hogy mi is ez tulajdonképpen. Rólam tudni kell, hogy mindenféle szempontból én va­gyok az ügyeletes nem jól értesült. A Kabaréban annak idején huszonvala­­hányan pályáztuk meg a második szereposztás Sallyjét. Én még sem­mit sem tudtam, amikor a kollégáim gratuláltak. Mihez? - kérdeztem. „Hát nem hallottad? Megkaptad!” - mondták. Szerintem már mindenki tudott az eredményről, csak én nem. Talán életem végéig outsider ma­radok. A színművészeti főiskola felvételijéről is van egy jó történe­tem. Amikor a főiskola akkori tit­kára felolvasta a felvétek nyertek névsorát, és köztük voltam én is, megkérdeztem, hogy a fehér hajú vagy a sötét hajú osztályába kerül­tem? Mert nem tudtam a neveket. Aztán a fehér hajú, vagyis Békés András osztályában végeztem, a későbbiekben, a Madách Színház­ban töltött tíz évem alatt Szirtes Ta­mással, aki a másik osztályfőnök volt, akkor még sötét hajjal, istenieket dol­goztam. Ez a pozíció, úgy látszik, örökre az enyém marad. Nem is tett kísérletet arra, hogy változzon a helyzet? De igen! Szerettem volna felzár­kózni a többiek mellé, a történések középpontjába, hogy ne mindig fél­információkat kapjak el, amelyek csak úgy véletlenül csapódnak hoz­zám, de mindig minden rosszul sült el. Miközben rettenetesen igyekeztem. Ott álltam kétségbeesve és semmi! Azóta bele is törődtem, hogy így jó, ahogy van, bár lehet, hogy ezen so­kan röhögnek és lúzerségnek tartják. Már csak a próbákon és az előadáso­kon igyekszem, és az emberi kapcso­lataimban akarok jól teljesíteni, má­sok és a magam örömére. A Psota Irén-díjjal is csak később kerültem egyenesbe, miután megtudtam, hogy ennek milyen nagy az értéke, milyen neves tagokból áll a kuratórium. Időbe telt, míg hatalmába kerí­tette a boldogság. Anyukám mesélte, hogy harminc­hat óráig vajúdott velem. Ezt a ké­sést, úgy látszik, nem fogom már be­hozni soha. így maradok. Valamiért nagyon meggyötörtem őt. Nem lehet, hogy egyszerűen csak nem sietett a világra? Talán azért vagyok későn érő tí­pus. Biztosan nagyon jól éreztem magam az anyukám hasában. Cso­dálatos nő az én anyukám. A 88. évében van, az agya gyémánt és penge. Csillog és villog. Ott lakik a közelünkben. Gyakran látja And­rást, az unokáját. Bármikor nagyiz­latban játszhatok, ez tényleg kegyel­mi állapot, de valószínűleg tömeg­gyilkosságot követnék el, ha nyaral­nom is velük kellene. A legeslegbel­­ső baráti kapcsolataimat a munkám­nak köszönhetem, viszont egyik ba­rátom sem szakmabeli. Sokat játszott szerepei között volt olyan, amelyet egyáltalán nem szeretett? A Macskák Bombalurinája. Az egész előadást három hét alatt tanul­tuk be Seregi Lászlóval. Szinte éjjel­nappal dolgoztunk. Lila melegítőben mászkáltam a lakás és a színház kö­zött metróval, villamossal, mert már arra sem maradt energiám, hogy fel­öltözzek. Végeztünk éjfélkor, de reg­gel nyolckor már táncórával kezd­tünk. Sem erőm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy bármilyen normális módon felöltözzek. A Madách Szín­imádtam, aki benne volt, csak magát a darabot nem. Egyébként sem va­gyok a műfaj megszállottja. Amikor már a rovarok nemi életéből is mu­sicalt írnak, azt ki nem állhatom. A Hair vagy a Jézus Krisztus Szuper­sztár kivétel a sorból, mindkét darab nagy kedvencem, de az volt a Vörös malom is, Kocsák Tibor és Miklós Tibor műve, amelyben együtt ját­szottam Psota Irénnel. Vagy az Oli­ver, amelyben szintén partnerek vol­tunk. Ezek a darabok Valóban szóltak valamiről, eljutnak valahonnan vala­hova, bejárnak egy utat. Engem min­dig a szerep érdekel, akkor is, ha adott esetben énekelni kell. És eljutottunk Psota Irénhez. O egy intézmény. Volt és marad. Megkerülhetetlen. Szerintem már születése pillanatában eljegyezte magát a színházzal. Neki minden er-Ő nem ilyen meg olyan volt, hanem a Psota Irén, (Menczeles Agnes felvétele) hatunk. Ő is nagy boldogság nekem. A fiam. Most kezdi az iskolát szep­temberben. Ami a pályához való hozzáállást illeti, kétféle attitűd létezik. Az egyik színész számára nem létezik semmi más, csak a színház. Az az egyetlen vegyértéke. Én meg pont fordítva vagyok ez­zel. Sokszor el kell távolodnom a színháztól, hátat kell fordítanom neki ahhoz, hogy újra közel mehessek hozzá, és magamhoz ölelhessem. Az imádott munka olyan, mint az ör­vény. Mindent bevonz az életedből. Ha akarod, ha nem. Akkor is, ha ép­pen összevesztem a zöldségessel, vagy ha a gyermekem megütötte a térdét. Minden benne van az aznapi munkámban. Mondom is a kollégá­imnak, hogy imádom őket, boldog vagyok, hogy egy ilyen remek társu­házban egyébként fantasztikusan jó szerepeim voltak, szerettem is majd­nem mindegyiket. Spéciéi a Macs­kákat szívből gyűlöltem. Nem volt benne szerep. Én nem revüsztár va­gyok, aki ott ugrálgat, énekelget. A legszebb dolog a hintázás volt a né­zőtér felett. Időnként benyilall a tér­dem vagy a derekam. Biztosra ve­szem, hogy ez annak köszönhető, amikor a nagy finálé után már szénné táncoltuk magunkat, és átizzadt dresszben ott kellett végighallgatni az öreg macska kesergését a nagy ke­reszthuzatban. Már akkor éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Több mint háromszázszor játszottam a szerepet. Volt olyan hét, hogy csü­törtökön egyszer, pénteken egyszer, szombaton kétszer és vasárnap két­szer. A darab minden nagyszerűsége ellenére, és a kollégáimat sem aka­rom megbántani, mert mindenkit ről szólt. Díva volt, down és tragika. Minden együtt. És mindez olyan hi­hetetlen hőfokon, a temperamen­tumnak és a vitalitásnak egy olyan iz­zásán, ami tényleg unikális jelenség­gé tette őt. De nagyon megosztó sze­mélyiség volt. Őt vagy imádta, vagy nagyon nem szerette a közönség. Azt viszont, hogy a maga ezerszínűsé­­gével óriási színésznő volt, senki nem vitathatja el tőle. Néztem a róla ké­szült felvételeket a Rózsavölgyi Sza­lonban, a díjátadó ünnepségen, ame­lyet felejthetetlenné tettek számom­ra, és egyfolytában arra gondoltam, hogy ez a nő erre született. Hogy bár­mit csinált, a fékezhetetlen játékvá­gya, a jó értelemben vett színészi ex­hibicionizmusa, és amit már említet­tem, a lehengerlő temperamentuma válóban utánozhatatlan színésznővé tette. És ennek megfelelően ott a má­sik oldal, a teljes magány, a bezár­kózás, hogy már senki mással nem tudott élni, csak a kan kiskutyájával, Zsuzsival. És passz! Azért dicsérem őt annyira, és azért hangsúlyozom a jó tulajdonságait, mert kérdezem én: melyikünk hibátlan? Az vesse rá az első követ bármilyen tekintetben, aki tökéletes. Ezt ugyanis egyikünk sem mondhatja el magáról. Mindenki a maga nemében valamilyen módon és fokon elviselhetetlen. Illetve valami csorbul, nem úgy működik, ahogy szeretnénk. De ha mindezt egy ilyen volumenű életművel vetjük össze, mint az övé, akkor minden más el­törpül mellette. Vagy egyensúlyba kerülnek a dolgok. Az az iszonyatos, zsigeri magány, amelybe begubózó­­dott, az ő választása volt. A magán­emberi boldogságát feláldozta a szí­nészetért, amelyben az igazi betelje­sülést és az élethivatását találta meg. Nagy szerepeket játszott mel­lette. Mennyire engedte közel ma­gához? Szerintem ő senkit nem engedett igazán közel magához. De amennyi­re egy pályakezdő színésznőt lehe­tett, annyira igen. Nekem megenged­te például azt is, hogy tegezzem. Most, amikor már otthon az ezüstplakett, amelyen Psota Irén aláírása és kedvenc bohóca látha­tó, mi a legerősebb kép, amelyet ki­vetít az emlékezete? Ahogy ott ülök vele a vaságyon a Kabaréban, ő énekel egy dalt, én meg hátulról átölelem. Ez ugrik be róla el­sőként, mert nagyon szép volt. Meg amikor kilencéves koromban megje­lent a Lenin lakótelepen a frissen fel­épült, négyemeletes házak és a he­pehupák között. Kiszállt a bogárhá­tújából nagy napszemüvegben, tra­péznadrágban, hosszú sállal a nyaka körül, és úgy összefutott a lakótelep, mintha ufó szállt volna le a házak kö­zé. Én is nagyon megnéztem őt, ott bámészkodtam a tömegben, hiszen tudtam, hogy ő a Psota. És van egy gimnazista élményem is vele kap­csolatosan. Volt egy kis hordozható, mustársárga, fekete-fehér képernyős televíziónk, és a tévé közvetítette a Margarida asszony című előadást. Az valami elképesztő volt. Az a fajta du­­ende és az elmebetegség határát sú­roló, szuicid vibrálás, amely átitatta a játékát, engem is lenyűgözött. Hihe­tetlen bátorsággal, őrületes ösztö­nökkel játszotta a szerepet. A „sok­­ság” volt a fémjele. Ha úgy lett volna sok, hogy a személyiségén kívül pa­kol rá, az más. De nem! Ő az utolsó zsigeréig ott volt abban a sokságban, így kellett őt elfogadni. Ezt képvi­selte, ezt a fajta önazonosságot. Ő nem ilyen meg olyan volt, hanem a Psota Irén. A szinkronstúdiókban is origi­nális személyiségekkel találkozik. Sandra Bullocktól, Cameron Di­­aztól vagy Urna Thurmantől már elválaszthatatlan a hangja. Jaj, Cameron Diaz! Van egy ked­ves ismerősöm, aki Los Angelesben dolgozik a filmgyárban mint szemé­lyi edző és logisztikai menedzser. Cameron Diaznak megjelent a köny­ve, és dedikáltatta nekem. Viki ba­rátnőm ugyanis elmondta neki, hogy én vagyok a magyar hangja. Ezért azt írta a könyvbe, hogy To my Voice! Hát, nem kedves? A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Oldalképek
Tartalom