Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-25 / 120. szám
20 SZALON ■ 2019. MÁJUS 25. www.ujszo.com re - nem hirdetett ostromállapotot és nem mozgósította a király- M erőket, helyette 1922. október 30-án Mussolinit kormányfővé nevezte ki. A következő évtizedek köztörténeti eseményei ismertek: a hadigazdaság alatt bevezetett pénzügyi korlátozások feloldása, gazdasági szanálás, az egyházellenes szólamok abbahagyása, legfontosabbként pedig a jogállam felszámolása és minden politikai párt és szervezet feloszlatásával a fasiszta rendszer kiépítése, az etióp háborúban aratott olasz győzelem, a spanyol polgárháborúban Francénak nyújtott támogatás, a német orientáció, a Berlin-Róma-tengely felállítása és a második világháborús részvétel. Ítélet helyett megértés Ormos kötete azért különösen jó, mert nem elítélni, hanem megérte(t)ni akarja Mussolini gondolkodását, rendszerének működését és „közös” sorsukat. Történetírói vizsgálódásának homlokterében - ahogy azt a bevezetőjében leszögezte - a „személyiségnek a hatalomhoz és az ideológiához való viszonya áll”. A kötetben az ország történetét alakító és azzal negyed évszázadon át szorosan összefonódó életút minden fontos mozzanata terítékre kerül. A szerző kerüli a politikai életrajzokra leselkedő klasszikus buktatókat: szigorúan véve nem pszichologizál, de minden, számára az életrajz fordulópontjai leginkább arra szolgálnak, hogy bemutassa, hogy a Mussolini személyiségében megbúvó jegyek, gondolkodása és lelki alkata hogyan tették lehetővé, hogy a hatalmat megszerezze és megtartsa. Számára az eszmék önmagukban nem sokat értek, ha fontosak is voltak - ideológiákra csak addig épített, amíg azok valódi hasznára voltak. Alkalmazkodó alkat volt, sokkal inkább pragmatikus, mint doktriner, önfelmentésben a hatalommániások valóságos prototípusa. Nős volt, de hivatalos kapcsolata mellett nőügyek és futó kalandok egész sorát alakította ki, politikai működése során végrehajtott fordulatai jól jelzik, hogy motivációit hogyan szőtt át mind jobban, politikai cselekvését hogy igézte meg végérvényesen minden diktátor első számú mákonya: a hatalom. Olvasatok A szerző a harmadik kiadáshoz ín előszavában felveti, van-e énelme egyáltalán újra megjelentetni ezt a biográfiát, és retorikai kérdésére egyértelmű igennel felel. Azonban a szerző legjobb szándékai ellenére minden nyomdát elhagyó kötet önálló életre kel, és a politikai életrajzok sikere is elsősorban az olvasókon múlik. Ez a kötet pedig sokak kíváncsiságát kielégítheti, hisz nemcsak remek stílusban ín olvasmány, de szám-A fasiszta mozgalom: Az első világháborút követően keletkezett antiliberális és antidemokratikus szélsőjobboldali, diktatórikus mozgalom. Olaszországban Mussolini 1922-es miniszterelnöki kinevezése után jutott hatalomra, a mozgalmi bázisán pedig új típusú tömegpárt jött létre. Ókori eredetű szimbolikája egy fejszét körülvevő vesszőnyaláb, ami az erőt és az egységet testesítette meg. A fasizmus ideológiáját erőteljes antikommunizmus, populizmus, irredentizmus, radikális vezérkultusz, állami erőszak és korporativ - az egyes termelési ágak szerint szervezett politikai irányítás és - gazdasági modell jellemezte. a vezető gondolkodását alakító/ befolyásoló tényezővel súlyának megfelelő módon foglalkozik. És igyekszik elkerülni azt a csapdát is, hogy a kötet az olasz fasizmus történetéről szóljon, „hőse” pedig óhatadanul elvesszen a mozgalom és ideológia szerteágazó fejlődéstörténetének nagyívű bemutatásában. Természetszerűleg a történész életúttörténetet is ír, de Ormos tálán olvasatot is lehetővé tesz. Akik megvásárolják, forgathatják Mussolini személyes, az olasz fasizmus ideológiatörténeteként, sőt akár az egész ország történeteként is. De úgy is, ha érdeklődésük pusztán arra irányul, hogy volt képes egy szélsőséges eszmerendszer az első világháború utáni Olaszország szociális és gazdasági válságából kivezető receptként működni, vagy milyen stációk révén tudott egy nagy felhajtó erejű modern mozgalom rekordidő alatt.kisebbségiből többségi hatalomra szert tenni. De a kötet lehet kései lecke is: mindazoknak, akik el akarják kerülni, hogy bárhol a világon újra totális hatalom kerüljön a fejük fölé. Akik pedig éppenhogy mintát keresnek diktatórikus hatalmi ambícióik sikerre viteléhez - talán - forgathatják a vaskos kötetet egyfajta bédekkerként, hogy fejezetről fejezetre tanulják el a diktátorrá válás szükséges teendőit, potenciális buktatóit, a gyorsító és lassító faktorokat - sajátos múlt századi olasz életút alapján. Utóbbiak viszont jó, ha tudják, ugyan a közkedvelt frázis ellenére a történelem maradéktalanul soha nem ismédi önmagát, az egyszemélyi hatalom megszerzéséről és megtartásáról szóló kötetek utolsó fejezeteinek ritkán szokott jó vége lenni. Bödők Gergely Ormos Mária: Mussolini. Budapest, Kossuth Kiadó, 2019. Volt egyszer egy népszerű Nyolc évad után keserédes véget ért a világ egyik legnépszerűbb fantasyje, a Trónok harca. Ahogy Tyrion megfogalmazta, „senki sem igazán boldog, tehát jó kompromiszszum született”. Csakhogy ez a hozzáállás talán működik a westerosi politikában, ám nem működik a sorozatok világában. senki sem igazán boldog, az nagyjából annyit jelent, hogy senkinek sem tetszett maradéktalanul a záró évad, és ez nyilván sarkos állítás, mert bőven akadnak rajongók, akik teljesen odáig voltak érte, de talán nem túlzás azt állítani, hogy a többség csalódottan állt fel a székéből, miután véget ért a nyolcadik évad hatodik és egyben utolsó epizódja. Mondjuk, ha csak az utolsó epizóddal lett volna baj, talán nem söpört volna végig rajtunk egy globális csalódottsághullám, de a helyzet az, hogy szinte a teljes évad jócskán szinten alul teljesített, pedig már az előző, hetedik évaddal is bőven akadtak gondok. Leginkább az, hogy kiderült: az író, George R.R. Martin szellemiségével ellentétben itt bizony lettek érintheteden karakterek: csinálhatott bármekkora marhaságot például Jon Snow, a showrunnerek kezében garantálva volt, hogy ő már elevickél valahogy a végéig. Szintén a hetedik szezonban vezették be a teleportálás tudományát: míg a korábbi évadokban olykor évadokon át vándoroltak két királyság között, hirtelen az utazás olyan gyors lett Westeroson, mintha elindították volna arrafelé az első légitársaságot. A karakterek többsége viszont legalább hű maradt önmagához, és ha hiányoztak is a korábban jellemző váradan húzások, ők legalább a saját, évadokon át felépített logikájuk szerint működtek. Aztán jött a kissé kurta záró évad, hogy az írók tényleg mindent elcseszhessenek, amit ennyi éven át sikerrel építettek fel. Igazságtalanság lenne azt állítani, hogy az utolsó hat epizódnak ne lettek volna erős pillanatai. A Hosszú éjszaka fagyos hangulata a lángoló fegyverű, majd a sötétben mégis teljesen eltűnő dothrakiakkal hátborzongatóan hatásos volt, ahogy az azt megelőző epizód közös várakozása is Deresben, és bele lehet ugyan bőven komi abba, amit Daenerys az ötödik részben művelt Királyvár lakosaival, de kétségtelen, hogy az ezt bemutató képsorok hátborzongatóan drámaiak voltak még akkor is, ha amúgy semmi értelme nem volt Arya traumatizálásának e földi pokolban, lévén az utolsó részben úgysem kezdtek vele semmit. Ez volt egyébként az egész széria legklasszikusabb hibája: felvetettek dolgokat, majd sosem kezdtek velük semmit. Jon Snow királyi származása végül semmi többre nem szolgált, minthogy egy legyen a Daenerys megőrüléséhez vezető számtalan ok közül. Arya megölte az Ejkirályt, amivel megmentette Westerost, hogy aztán a maradék három részben érdektelen mellékszereplővé degradálódjon. Sansa és Daenerys közt komoly és jól megindokolt konfliktust építettek fel, hogy aztán ez se vezessen sehová. És annak végül mi értelme volt, hogy Cersei végül lefeküdt Euronnal? Miért lett ettől más a sztori, mintha ők kerten nem feküdtek volna le egymással: A következmény nélküliség és a logikádanság ült tort a nyolcadik évadban, és az efféle hibákat/bakikat a végtelenségig lehetne sorolni. A végső tőrdöfést azonban az utolsó rész vitte be. Itt már valóban úgy érződött, hogy David Benioff és D.B. Weiss simán elengedte ezt az egészet, és egyszerűen lehaknizta a lezárást. Olyan pofátlanul slendrián jelenetet, mint amikor a megmaradt nagyurak egy sátor alatt ültek össze, hogy megvitassák a Hét királyság jövőjét, még sohasem láthattunk a nyolc évad alatt. Kicsit olyan volt ez a néhány perc, mintha egyszerre néztük volna a Trónok harcát és a sorozat paródiáját. Az írók már-már komédia irányába vitték el a jelenetet, márpedig ha valami, akkor ez biztosan nem volt jellemző korábban a GoT-ra. Az epizód majdnem minden jelenetén érződött, hogy elsietik. Daenerys és Jón utolsó közös jelenetének drámainak kellett volna lennie, de még ezt is túlságosan elkapkodták. Tudom, hogy nem sok minden fér bele hat részbe, csakhogy az írók voltak azok, akik nem kértek ennél többet: ha az HBO-n múlik, ez is simán lehetett volna egy tízrészes évad, mint a többi, és akkor talán mindenre jutott volna idő. Talán még arra is, hogy megértessék velünk, hogy miért pont egy olyan karakter - Bran - lett Westerns ura, aki gyakorlatilag már nem is evilági alak, a karizmája szinte a nullával egyenlő, soha nem bizonyított még semmit, a sorozatbéli szerepe elenyésző volt, és egyszerűen semmi nem szólt amellett, hogy Tyrion pont őt javasolja uralkodónak, hiszen alig ismerték egymást. Sosem gondoltam volna, hogy a Trónok harca happy endek egész sorával végződik majd, mégis ez történt. George R.R. Martin nem írta meg időben az utolsó könyvet, és ezzel magára hagyta az írókat, akik kétségbeesésükben nem tudtak mást csinálni, mint hollywoodi klisékkel és látványelemekkel megtölteni a történetben rejlő kilométeres lyukakat. Pár évaddal ezelőtt még röhejesnek és igazságtalanságnak tartottam volna, ha valaki felhozza a Trónok harca kapcsán a „sárkányos Dallas” hasonlatot, de a helyzet az, hogy az utolsó évadra valóban azzá vált. Jó, hogy véget ért, de kár, hogy így ért véget. Tóth Csaba
