Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-17 / 113. szám
NAGYÍTÁS A komor tények tapintatlanok Gyorög László: „Bevetés közben az ember nem lehet tekintettel a pillanatnyi érzelmeire. Ott, a helyszínen a tűzoltók gondolatait leköti a gyors helyzetfelismerés, a kötelességtudat és a szakszerű mentés ügye" (Somogyi Tibor felvétele) MIKLÓSI PÉTER A napi hírekben sűrűn olvasnihallani a tűzoltók felelősségteljes munkájáról, amely az állandóan növekvő közúti forgalomban történő balesetek, illetve az éghajlatváltozás okozta természeti csapások miatt sokasodó riasztások révén egyre fáradságosabb és egyre nagyobb önuralmat igényel. Györög László tűzoltó őrnaggyal a galántai tűzoltólaktanya készenléti csarnokában keressük egymás szavát, tekintetót. Őrnagy úr, ha most beüt egy riasztás, azonnal fut ön, a szolgálatvezető is? Sőt, akkor bizony magát is faképnél hagyva rohanok! A riasztósziréna megszólalásától egy percünk van arra, hogy a teljes felszereltséggel kitörjünk a megadott helyszínre. Szokványkérdés, mégis indokolt: miért lett profi tűzoltó? Ez a pálya nem éppen szívderítő örömökkel kecsegtet... Őszintén szólva, nem az volt a gyerekkori álmom, hogy József Attila sorait idézve tűzoltó legyek és katona, vadat terelőjuhász; de túllépve a harmincon végül is így hozta a sors. Abban pedig, hogy a tűzoltóság annak idején nem tartozott a vágyaim közé, határozottan közrejátszott, hogy nyolcvankilenc előtt az akkori rendszer ezt a testületet tömegoszlatásra is használta, és az ilyesmiben nem kívántam részt venni. Azóta viszont törvény garantálja, hogy a tűzoltó apolitikus köztisztviselő, így becsülettel és nyugodt lelkiismerettel végezhetem a munkámat. Csupán egy laikus föltételezi, vagy bizonyíthatóan javította a tűzoltalmat, hogy manapság már jóval keményebbek a vonatkozó előírások? Annyit a laikus is lát, hogy az utóbbi években mind a magán-, mind a közületi épületek tűzvédelmi szempontból valóban sokkal biztonságosabbak lettek. Persze, nincs az a szigorú szabvány, amely elejét vehetné az emberi mulasztásnak. Az is kétségtelenül segíti a tűzvédelem ügyét, hogy a lakossági gázhálózat széles körű elterjedésével jelentősen csökkent a korábbi fa- és széntüzelésű kazánok használata. Ezért számottevően ritkább például az öngyulladásos pincetüzek vagy a ki-kipattanó szikrák gyújtotta lakástüzek száma. További pozitívum, hogy járásonként tűzvédelmi főosztályok létesültek. Az ő szakmai jóváhagyásuk az egyik szigorú feltétele annak, hogy az új épületek használatbavételi engedélyt kapjanak. Tetszik, nem tetszik, de tagadhatatlanul nyakunkon a klímakrízis. Az időjárás mind kiszámíthatatlanabb, és ha támad a természet, akkor egyre vadabb is. Erre is fölkészült a tűzoltóság? Hogy mi a helyzet az ország távolabbi régióiban, nem az én tisztem értékelni. De a megye, elsősorban azonban a mi laktanyánk felszereltségét nézve az utóbbi nyolc-tíz évben javult és korszerűsödött a készenlétben álló berendezéseink száma, műszaki színvonala. És használjuk is őket, hiszen ezen a vidéken szintén egyre több az olyan bevetés, amikor a hosszú aszályok után özönvízszerűén lezúduló hirtelen csapadék elárasztja a pincéket és más alagsori helyiségeket, vagy a váratlanul lecsapó, néha orkánerejű szélvihar vészhelyzeteket teremt, amikor gyorsan szabaddá kell tenni az eltorlaszolt közutakat. A hosszabb távú előrejelzések szerint az idei nyár még a tavalyinál is forróbb, szárazabb, hosszadalmasabb lesz. Az ilyen rekkenő hőségben csak a mezőgazdászok vagy a tűzoltók is aggodalmaskodva kémlelgetik az eget? Rajtunk aligha segítene bármi aggodalmaskodás. Ahány riasztás, nekünk rögvest vonulnunk kell. És hogyha a prognózisok beválnak, az mifelénk főleg a bozót-, a tarló- és erdőtüzek akut veszélyét fogja jelenteni. Ilyenkor idézhető Arany János, tehát hogy „ég a napmelegtől a kopár szik sarja”? Az ország bármely pontján könnyen kiüthet a forróság gerjesztette tűz? Lényegében igen. Elegendő hozzá egy száguldó autóból kipöccintett vagy hanyagul a földre dobott égő cigarettavég, máris percek alatt nagy terület bomlhat lángokba, ami futótűzként terjedhet tovább. Ha elharapódzik, esetleg már lakhelyeket veszélyeztet vagy természeti katasztrófával is fenyeget, akkor a tűzoltóság összevont, nagy erőkkel igyekszik úrrá lenni a lángokon. Ilyen kockázat esetén bennünket is hívhatnak kisegítésre például a Kis-Kárpátokba, így előfordulhat, hogy elindulunk és csak két nap múlva térünk vissza a hazai bázisra. Gondolom, fizikailag eltörődve és lélekben kimerültén... Bevetés közben az ember nem lehet tekintettel a pillanatnyi érzelmeire. Ott, a bajok színhelyén a tűzoltók gondolatait leköti a gyors helyzetfelismerés kihívása, a kötelességtudat és a szakszerű mentés ügye. Viszont egy-egy rövid pihenő közben vagy már az akció után, a szélvihar által kiborított egészséges fák látványa is szomorú, a fekete csonkká üszkösödött erdőség képe azonban felejthetetlenül lehangoló. Természeti csapást vagy emberi katasztrófát látni tartós fájdalom. És mert a komor tények mindig tapintatlanok, voltak bevetések, amelyek most is velem vannak, mondhatni, számomra sohasem fejeződtek be. Minden bevetésre emlékszik? Tulajdonképpen igen. A komolyabbakra biztosan. De talán azért is rakódik le bennünk a megélt esetek emléke, mert visszajövet ide a tűzoltó-laktanyába - a még meglevő stressz levezetéseképpen - általában megbeszéljük a történteket. Megtörténhet, hogy a vészjósló tűzvész vagy a dermesztő közlekedési baleset helyszínén a hosszas tűzoltói praxis ellenére lebénul valaki? Valószínűtlennek tartom. Lehet a feladat bármennyire komplikált, de amíg esély van az oltásra, a mentésre, hajtóerőként a jó adrenalin ott dolgozik az emberben. A bevetés részünkre sohasem a megdöbbenés, hanem a cselekvés terepe. Már a riasztás percében tudom, hová és mi okból vonulunk. Azután útközben, gondolatban, készülünk a várható szituációra. A sokéves tapasztalat alapján általában sejtem, ott mi várhat rám. Ahogy gyarapszik a bevetések száma, az ember fokozatosan megedződik és megszokja, hogy olyan helyekre hívja a kötelesség, ahol nagy baj történhetett. Persze, ez a tapasztalat nem azonos a lelki és gondolati kiégéshez vezető rutinnal. Mert ha mentés közben naponta kikapcsolom is önmagámban a látottak érzelmi oldalát, arra ügyelni kell, hogy az egyébként személytelen hidegvérrel intézkedő tűzoltó a magánéletében, a társadalmi életben nehogy közönyössé, emberileg érzéketlenné váljon. Őrnagy úr, az esetek zömében ön komoly, jobbára drámai helyzeteket él meg. Kérdezhetek egészen személyest is? Szerintem ezért beszélgetünk. Tűzoltóként nehéz beletörődni, hogy a tragikus baleseteknél gyakran holttesteket kell kiemelni a járművek alól, az összezúzott gépkocsikból? Aki azt mondja, hogy nem nehéz, az valószínűleg nem mond igazat. Az első időkben pedig egyenesen emberpróbáló feladat. A tűzoltóságnál ezért is hat hónapos a próbaidő, ami a gyakorlatban már inkább alkalmassági vizsgálat. Utóvégre azt szokás mondani, hogy aki ezt a hat hónapot becsülettel kibírja, az bizony - ha egészsége engedi - egészen a nyugdíjaztatásáig itt marad. Persze, a dolgok legelején végig kell menni egy pályaalkalmassági felvételi folyamaton. Egyebek mellett a többórás pszichológiai teszten is, amelyből alapvetően kiderül az illető rátermettsége, helyzetmegoldó képessége. Az éles bevetések azután már nehezebbnél nehezebb helyzetek elé állítják a tűzoltókat. Ha például öngyilkossággal fenyegetőző, esetleg már annak kísérletét is megtett személlyel; vagy baleseti riasztás helyszínén roncsolt felnőttel, még küzdelmesebb szituációban halott gyermekkel szembesül az ember. És ha ilyenkor bármilyen nyomasztó is szavakat találni, a szükséges intézkedésnek zavartalanul és rendben kell mennie. Lehet ilyenkor személytelennek maradni, már-már lelketlennek tűnni? Tévedésbe esik, aki kőszívűnek tartja a tűzoltót, hiszen a feladat hibátlan elvégzése sohasem jelent részvétlenséget. Mi is családos emberek, akár többszörös családapák vagyunk, ezért óhatatlanul egy picit beleéljük magunkat a tűzesetek érintettjeinek, a baleseti áldozatok hozzátartozóik lelkületébe. Nyilván az sem véletlen, hogy az igazán súlyos vagy a tragikus esetek kapcsán az állandó szolgálati ügyelet pszichológusai megkérdezik: nincs-e szükségünk segítségre, képesek vagyunk-e saját erőből feldolgozni a kényes bevetés összes mozzanatát? És ha hamarosan újra megcsörren a telefon, ismét megszólal a sziréna? Rohanvást tesszük a dolgunkat. Bár első pillanatban minden tűzoltó fejében ott motoszkál, hogy most nem saj át hozzátartozót ért-e baj.. . Van, ami keserves ebben a munkában? Ezt így nem mondanám. Aki egyszer beállt tűzoltónak és itt maradt, az hivatásként végzi a dolgát. Minden helyzetben állja a sarat. A felesége mivel engedi el otthonról? Hogy siessen haza? Azt tudja, hogy nem siethetek. Inkább azt kéri, hogy egészben érjek haza. Velünk is történhetnek kisebb balesetek. Megesett már, hogy bevetés után a kollégák mankóval segítettek haza. Jó így élni, vagy csak izgalmas? Hogy mennyire jó, nem tudom. De ami hajt, hogy ez a munka egy segítő kezet nyújtó, szolgálatkész hivatás; a negatívumai pedig eltörpülnek. Tűzoltóautóban száguldani gyönyörű? Ha tagadnám, nem mondanék igazat. Miért gyönyörű? Mert az ember tudja, hogy valaki segítségére siet. És ilyenkor nem létezik semmi más. NÉVJEGY Györög László (Dunaszerdahely, 1967), tűzoltó őrnagy. Galántán, a Kodály Zoltán Gimnáziumban érettségizett (1986), sürgősségi egészségügyi ellátás szakágon államvizsgát 2012-ben Nyitrán, a Konstantin Filozófus Egyetemen tett. 1998 óta a Tűzoltó és Műszaki Mentő Szolgálat Galántai Járási Igazgatóságának szol- . gálatparancsnoktűzoltója. Kedvtelése a fotózás, a Galántai Fotóklub elnöke; lakhelyén az Alsószeli Jurtanapok Kulturális Fesztivál és Nyári Szabadegyetem szervezőgárdájának tagja.
