Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-11 / 108. szám
20 SZALON ■ 2019. MÁJUS 11. www.ujszo.com TARCA A SZALONBAN György Norbert Háttal állok (újabb regény) kedvenc tükrös-büfémben. Pontosabban így: altestem a söntésnek feszítve, örömmel nyugtázom, hogy a beépített frizsider motorjának mechanikus rezgése folyamatosan ébren tartja férfiasságom, miközben ravaszul úgy teszek, mintha a pulton heverő zsíros napilap autó-motor mellékletét böngészném. Időnként fel-felpillantok e számomra teljesen érdektelen olvasmányból, és ilyenkor az italospolc rácsszerkezetébe süllyesztett tükörben studírozom a büfé mögém eső nagyobbik részét. S mivel látnivaló mindig akad bőven, bátran kijelenthetem, aktuális pozícióm több mint ígéretes. A nőkkel folytatott egészségügyi kapcsolataimban gyakorlatias, ironikus és fiirge vagyok. Nem dicsekvésből mondom, jelentős sikereket könyvelhetek el. Persze azok a féktelen, bohó idők már elmúltak, amikor miazmás novemberi hajnalokon vihogó, festett arcú hetérákat gyaktam sorra szemrebbenés nélkül ismereden, macskahúgytól bűzlő kapualjakban, mit sem törődve azzal az apró kellemedenséggel, hogy a szükségszerűen iktatott pauzák alatt nemes lőcsöm itt-ott megcsípi a dér. Megfontoltabb lettem, válogatós. Mondják, ez a korral jár, én inkább azt mondanám, klasszicizálódom. Az a jól ismert, maszatos otthonérzetféleség noszogatása - hogy kandalló előtt, papucsban - ugyan még nem fenyeget, de tény, egyre több időt szentelek magamnak, és amennyire csak módomban áll, igyekszem tökélyre fejleszteni az öncsábítás ravasz kis trükkjeit. No (Fotó: Shutterstock) nem mintha malac furfangjaimhoz nem tudnék megfelelő célszemélyt találni, ilyen dpusú lányok mindig is akadtak, de unom kicsit az egyszer már megrágott húst, és valami különleges, igazi ínyencfalatra vágyom. Az úgynevezett „tartós kapcsolatok” intézménye, mint afféle ragacsos lelki vattacukor, igencsak távol áll tőlem, bár megtörtént már, hogy ilyesmivel kecsegtettem célom mielőbbi zökkenőmentes elérése érdekében. Virgonc, örökké nyughatadan porhüvelyem ilyenkor szigorú türelemre intem, s csak a koholt, nagy műgonddal levezényelt hízelgős-dorombolós kényeztetés után szakítom le - viszont annál nagyobb élvezettel - a tiltott gyümölcsöt. Olyan is akad, persze, hogy az első sikeres támadás után nem szedem azonnal a sátorfámat, érzelmi zavart és némi sutaságot színlelek, amivel az anyáskodásra is módfelett kapható nemi ügyfeleimmel el tudom hitetni, hogy szándékaim tisztességesek. Pedig dehogy; csupán a majdani „szakítással” kicsalható dühös könnyek - mint nyúlós lelki vattasó - látványának egzakt rögzítése motivál. Könyököm a pulton, állam a tenyeremben: egy merő frusztrából odacsapott üres söröskorsó most a szuvasodó bal felső hatosomban, mint afféle delejes és huncut memento móri, kelledenül berezonál. Bele is borzongok rendesen, de hamar gatyába rázom magam, és egy óvatos próbatekintet, valamint a mélységélesség pontos megválasztása után folytatom csendben a már megkezdett fiirkészmunkát. És láss csodát, e trükkös kompozícióban - parányi zsírfolt itt, egy vékonyka repedés amott - utánozhatadan foncsoros bájával ismét csak megjelenik a Nő. Ki hitte volna! Elégedetten konstatálom, ahogy a nagy, puha, szőrös testű gondolat, mint a setét rosszkedv átdorbézolt, alkoholos éjszakák után, rám ront hajszálereim zákányos útvesztőiben: oh, te gaz csődör, te hitvány kurafi, már megint baszhamékod van? FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa XIV. (A Szerző felvételei) „Hogy Ady, ez az iszákos hülye mit látott a pálinkában, az más lapra tartozik. Itt egyáltalában nem lehet ámulni, hacsak azon nem, hogy miként lehet annyi utolsó krejzleráj egyrakáson mint itt. Legszívesebben felrobbantanám: állandóan és hiába keresem benne mindazt, amit beleképzeltem.” - írja József Attila nővérének, Jolánnak 1926. nov. 24-én. Igaz, akkor még csak másfél hónapot töltött Párizsban, nyilván agyára ment a nagyváros, a nincstelenség, vagy csak nyafogott, kitudja. Vagy talán csak nagyot mondott. Nagyot vagy kicsit, de kétségtelenül igazat, hiszen J. A. mindig csak igaz sorokat írt le. Kedves Jolán, ez a város távolról káprázat, közelről kiábrándulás, egy időn túl pedig csömör - ezt fordítsd franciára. Es közösen eljutunk addig, hogy disillusion. Míg fejben Jolánhoz írok, áttéved a tekintetem a könyv szembeni oldalára, ott van tükörben J. A. levele francia fordításban - a József Attila Párizsban / Attila Józsefä Paris című kétnyelvű könyvről van szó. Már eleve az erededben ki kell keresnem a ‘krejzleráj’ szót. A jiddisből szívta magába a pesti flaszter, kis szatócsüzletet jelent. Teljesen valószínűden, hogy lenézte volna Adyt, hatása és költészete irántí rajongása bár nem vált epigonizmussá, egyes verseit fejből fújta, maga pedig több versben emlékezett rá. Mit is művelt Ady ebben a városban - amelyről oly sok mindent összehordott, hogy ennek utána minden Párizsba menő magyar költőre valamiféle (bármilyen) befolyással kellett lennie? A laikus irodalomtörténész a hedonizmust emeli ki (‘kurvázott’), hippibb megközelítésben is akár (Ópium’). A bölcsész tágabb összefüggésben idealizál: ‘megváltotta a világot az ifjú francia költőkkel’, de politikatörténeti szempontból is felmerül egy ödet: ‘a nyugati demokrácia tapasztalata nagyobb kritikai rálátást eredményezett a hazai társadalmi viszonyokra.’ Akármeddig folytathatnánk a sort, bizonyára mindegyik megállapításban találnánk némi igazságot, de csak vajmit. Hogy nem élt Ady szerzetesként Párizsban, az kétségtelen, viszont nem igazán élt különösebb társadalmi életet, nem próbált bekerülni intellektuális körökbe, nem csinált, mondjuk, szelf-brendinget. És nem mellesleg dolgozott, a költők ezt is szoktak, meg kellett írni a heti cikket a Budapesti Naplóba, plusz három verset vagy novellát kéthetenként - ezt akkor is el kellett időben küldeni Kabos Edének, ha a késedelem miatt André Adynak két lábán kellett kivágtatnia a Gare de l’Est-ről induló vonathoz, hogy postára adja a küldeményt. A Saint Sulpice katedrális előtti téren üldögélve azt számolgatom, hogy abból a honoráriumból (ekkoriban nemcsak a vonatok jártak pontosan) költőnk egy hétig egész jól élt, még mulatni is lehetett belőle legalább egyszer. Turisták fotózkodnak a templom előtt, látták a Da Vinci kódban. Múltkor a sárgamellényesek felgyújtották az egyik oldalkápolnáját, de nem történt komolyabb baj. Nem csoda, hogy nem szerette J. A. ezt a bigott katolikus környéket; szúrós kérdése azonban még mindig megmarad, hogy mit is látott Ady ebben a városban, amelyet anynyit dicsőített, ebben a ‘nagy és szent városban’ - ahogy első (?) cikkében fogalmazott. Persze, a költészet szempontjából csak a szöveg számít: Ady megismerkedik Baudelaire, Rimbaud, Jehan Rictus költészetével, J. A. felfigyel a szürrealizmusra, Villont fordít satöbbi. Ha az ember jó szövegekkel akar találkozni, nem tehet többet, mint megteremti annak lehetőségét, hogy megtalálják őt. Azaz, ha nem jönnek, utánuk megy. Erről a pádról pont rálátok az Hőtel Atlantisra (az egykori Vaticanra), amelynek falán emléktábla is van (lásd a képen), és amelynek ötödik emeleti szobájában egy hónappal az idézett előtt egy francia levelében ezt írja Jolánnak: „Paris peut étre présenté a present: le cinquiéme étage appartient toujours a l’avenir.” Ezt a mondatot nem lehet jól lefordítani magyarra. Hiába helyes a ‘Párizst jelenleg is be lehet mutatni’, a szójáték, a présent(er) árnyalatai nem jönnek át (jelenvalóvá tenni a jelent), pedig ehhez kapcsolódik a folytatás: a ‘jövőhöz tartozó ötödik emelet’. Az Ady keze által írt Párizs talán legalább annyira vagy még inkább magánmítosz volt, mint valós téridő. De talán tőle függetlenül is lett volna Párizsnak olyan sármja (a centrum, az irodalom Mekkája, az új forrása, a forradalom világmegváltása stb.), amely lehetetlenné teszi költőink számára, hogy elvárások nélkül érkezzenek. Elvárások nélkül útnak eredni - ez az utazók buddhatudata! Látjuk, J. A. kiábrándul, majd begorombul. Előveszem táskámból a piros füzetet, van benne két idézet. Jékely Zoltán igazán elevenen ragadta meg ezt az elvárást párizsi verseiben, mintegy tíz évvel J. A. után. Búcsúzó versében a város költőihez szól a cinterem mélyére: „Időm lejárt - jaj, életünk csak délibáb! / S még Párizs is »csak hangulat«.” Az ironikus utalás mellett az Öröktűz című versében, mely akár a városhoz szóló ódaként is olvasható, már „Ügy vártam ezt a Párizs élményt, / mint a szerelmet valaha: / megvolt - elmúlt; félek, szegénykém, / hogy vissza nem jövök soha, / hogy égni fog bennem örökre / ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség, / őrült öröktűzként[.]” Feljegyzést firkantok a piros füzetbe: az utazó jobb, ha feladja az elvárásait, hiszen lehet, hogy utoljára jár itt. Ezt majd beleírom az egyik cikkembe, bár abból itt nemhogy mulatni, még jóllakni se, gondolom, míg szedem a cókmókom, s úrnak eredek. E sorok két pohár borom állhatják. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
